KURZUS: Gazdaságtörténet I.

MODUL: Az Osztrák-Magyar Monarchia

1. lecke: A dualizmus kialakulása 1867

Tanulási útmutató

Az 1. modul három leckét tartalmaz. A leckékhez tartozó tananyagot a tevékenység-követelmény módszertani útmutatás után olvashatja.

Összefoglalás

A dualizmus reális kompromisszum volt Ausztria és Magyarország között, amely előnyökkel és hátrányokkal is járt. Ausztriát a nemzetközi színtéren ért vereségek, Magyarországot pedig a passzív rezisztencia tarthatatlansága vezérelte a megegyezés irányában. A két jogilag önálló államot számos közös ügy fűzte össze: így közös volt az uralkodó (Ferenc József, majd IV. Károly) személye, a közös minisztériumok, a hadsereg, a pénz, a jegybank, vámunió volt a két ország között, közösen kezelték a vonalas infrastruktúrák létesítését és üzemeltetését, a szabadalmaztatást, a folyami és tengeri hajózást, az állami monopoltermékek kezelését, a közvetett adók kivetésének alapelvét. A közös költségek finanszírozása a kvóta alapján történt. A vámunió eredetileg 10 évre szólt, de bármely ország felmondhatta. A vámunió körül nagy viták folytak, egyszer Magyarország rövid időre fel is mondta, de az agrárius és merkantil körök véleményének eltérése és vitája ellenére a dualizmus időszaka alatt végül is mindig fennmaradt.

Tevékenységek

A lecke tanulása során, az alábbi javaslatok, útmutatások alapján dolgozza fel a tananyagot.

Az 1867. évi XII. törvénycikket megtalálja a letölthető dokumentumok között is.
  • Tanulmányozza a Történelmi Atlaszban az Osztrák-Magyar Monarchiáról található térképet. Keresse meg az Osztrák-Magyar Monarchiát alkotó államokat és tartományokat, területeket.
  • Nyissa meg az interneten a www.1000ev.hu oldalt, keresse meg az 1867. évi XII. törvénycikket. Tanulmányozza a törvény paragrafusait abból a szempontból, hogy mit mondanak ezek a két állam közös ügyeiről!
  • Olvassa el a tankönyv A reformkortól az I. világháborúig c. fejezet 1. pontját! Értelmezze a jobbágy személyi és anyagi függőségének fogalmát. Soroljon fel a tankönyv alapján példákat a személyi és anyagi függőségre!
  • Különös figyelmet szenteljen a tananyag olvasása során az idegen kifejezések értelmezésének! Keresse meg az 1848-as jobbágyfelszabadítással, illetve az azt lezáró 1853. évi császári pátenssel kapcsolatos kifejezéseket és azok definícióját.
  • Gyűjtse ki és írja le külön is a leckében szereplő évszámokat, illetve azt, hogy mi történt akkor! Tanulja meg a legfontosabb évszámokat!
  • Tanulmányozza az 1848-as jobbágyfelszabadítás történetét, a kártalanítás és kárpótlás kérdéseit. Vizsgálja meg, hogy ki fizetett a szétosztott földért, milyen formában történt a földesurak kártalanítása!
  • Vizsgálja meg az 1867-ben bevezetett vámunió lényegét és működési mechanizmusát. Helyezzen hangsúlyt a vámrendszerekkel kapcsolatos legfontosabb fogalmak megismerésére!
Követelmények

A leckét akkor sikerült megfelelően elsajátítania, ha Ön képes

  • Térkép alapján meghatározni az Osztrák-Magyar Monarchiát alkotó fontosabb országokat, tartományokat, országrészeket.
  • Korabeli törvényszövegeket értelmezni, azok lényegét megérteni és a feltett állításokról el dönteni, hogy azok igazak, vagy hamisak.
  • A felsorolt jobbágyi függőségi viszonyok közül kiválasztani a személyi és anyagi függőségi viszonyokat.
  • Kiválasztani és csoportosítani a felsorolt fogalmak magyar megfelelőit illetve meghatározásait.
  • A felsorolt évszámokat és eseményeket megfelelően párosítani.
  • A jobbágyfelszabadítás földkártalanítási és megváltási ügyekkel kapcsolatos állításokról eldönteni, hogy azok hamisak vagy igazak.
  • A vámokkal és adókkal kapcsolatos legfontosabb fogalmak meghatározásait kiválasztani, megfelelő módon ezeket párosítani.
Tananyag
Kövér György: A reformkortól az I. világháborúig

Az intézményrendszer átalakítása több lépcsőből álló, elhúzódó folyamat. A célkitűzéseket már a reformkorban megfogalmazták és a gyakorlatba való átültetés is megindult. A folyamat erőteljesen felgyorsult a forradalom és a forradalmat leverő neoabszolutizmus idején és végül csak a kiegyezés után jutott nyugvópontra.

A reformkorban a gazdasági intézményrendszer átalakítása a polgári átalakulás tágabb folyamatainak része volt. A gazdaságot érintő legfontosabb célkitűzések közül a jobbágyfelszabadítás, az iparszabadság, a közteherviselés és adóreform, valamint a vámunió és vámliberalizálás teremtette meg a század második felének gazdasági fejlődéséhez az institucionális feltételeket.

1.1. A jobbágyfelszabadítás

Ha a földesúr - jobbágy viszony lényege abban a kettős természetű függőségben állt, amit személyi, ill. dologi jellegű függésként szokás meghatározni, akkor a jobbágyfelszabadításnak mindkét szál eloldását, elszakítását kellett jelentenie. Egyaránt érintenie kellett a jobbágy eddigi személyi függését (pl. földesúri bíráskodást) és a telekhasználat fejében teljesített járadékszolgáltatást is (az ún. dologi függést).

A függőségi szálak elmetszése különböző kombinációkat és ütemezést eredményezhetett. Poroszországban pl. a első lépést egy 1807-es rendelet jelentette, amely, miközben rögtön kimondta a személyi szabadságot, a járadékszolgáltatás eltörlésében és a föld polgári tulajdonba juttatása terén csak a kezdeteket hozta. Több rendelkezés és évtized kellett ahhoz, hogy az utóbbi kérdésben is, 1850 után nyugvópontra jusson a dolog.

Ezzel szemben viszont pl. Oroszországban az 1861-es jobbágyreform egyrészt először az ideiglenes lekötöttség állapotába helyezte a jobbágyokat, másrészt viszont elvi tulajdonosi jogaikat csak a faluközösségen keresztül gyakorolhatták, így tulajdonképpen a faluközösséghez kötötte őket. A földdel való szabad rendelkezésre, a faluközösségi földhasználatból való kiszakadásra csak az 1906-os Sztolipin-féle földreform biztosított gyakorlati lehetőséget. A jobbágyfelszabadítás itt is hosszú folyamat volt, ami azonban nem a személyi szabadság megadásával vette kezdetét.

A jobbágyfelszabadításokat szokás a földön való osztozkodás alapján tipologizálni. Az Elbától keletre eső Mecklenburgban például a tulajdonba kapott föld ellenértékét az addig használt terület egy részének a földesúr számára való átengedésével lehetett megváltani, ami az osztozkodásban a parasztok komoly földvesztésével járt együtt. Az orosz fennhatóság alá tartozó Lengyel Királyságban viszont az 1863-as felkelést követően, a lengyel nemesség megbüntetéseként 1864-ben olyan jobbágyfelszabadítást vittek keresztül, amelyet a lengyel nemesek számottevő birtokcsökkenése kísért.

Magyarországon (a szűkebb értelemben vett Magyarországot értve ezen, Erdély nélkül) 1767 óta közjogilag szentesített határ húzódott a földesúri és az úrbéres paraszti földbirtoklás között. Erdélyben ezt az intézkedést sohasem vezették be, így a székely és szász birtoklás sajátszerűségein túl itt más helyzetben vetődhetett fel a jobbágyfelszabadítás kérdése. Természetesen az úrbéres és az allodiális föld elkülönítése Magyarországon sem jelentette azt, hogy a jogilag szentesített határ egybeesett a tényleges földhasználattal. Nemcsak azért, mert a terület egy bizonyos részét földesúr és jobbágy osztatlanul, közösen használta (pl. legelők, erdők), hanem azért is, mert a jogilag allodiális terület önmagában nem zárta ki azokon a paraszti földhasználatot. A jogi értelemben vett allódium inkább annyit jelentett, hogy utána nem kellett az államnak adót fizetni. Ugyanígy, bár 1767-hez köthető az 1/8 úrbéres teleknél kisebb földet bíró jobbágyok országosan egységesen zsellérként való elkülönítése, a zsellér önmagában még nem vagyoni, hanem adójogi kategória volt. Ha valaki 1/8 úrbéres telke mellé még a földesúri allódiumból vállalt földön is termelt, nyilván más vagyoni kategóriába tartozott, mint a mindössze 1/8-nyi zsellértelekkel rendelkező társa. Hogy tudott-e több földet művelés alá vonni, az a földesúr hajlandóságán túl mindenekelőtt a családi munkaerő-potenciáltól és az igaerőtől függött. A családban maradt felnőtt fia viszont, aki nem önállóan gazdálkodott, az adóösszeírásokba már egyenesen házatlan zsellérként került be.

A jobbágyfelszabadítás törvényi szabályozásában az első lépést az 1840-es ún. önkéntes örökváltság jelentette, amely egyezkedéses lehetőséget biztosított földesúr és jobbágy között a személyes megváltás melletti tulajdonba adásra. Erre egyébként gyakorlati kísérletek, főleg módosabb paraszti közösségek esetében, már korábban is történtek. Nyilván ezután is csak korlátozottan éltek ezzel a lehetőséggel, annál is inkább, mert a törvény a földesúri joghatóságot nem érintette. 1848-ig a parasztság kezén levő földnek mindössze 1,9%-a került megváltás révén a használók tulajdonába.

A személyi szabadság megadásával együtt járó kötelező örökváltságot az 1848 márciusában az országgyűlésen elfogadott és áprilisban szentesített törvények mondták ki (1848: IX.-XIII. tc.). A kötelező örökváltság azt is jelentette, hogy az addig jobbágyparaszti használatban levő földből az úrbéres, ill. az azt pótló szerződéssel birtokolt területek "elvesztéséért" a földesúrnak állami kárpótlást ígértek. Az állam tehát az olyan földekért, amelyek után addig adókat szedett, megváltást ígért. A magyarországi paraszti használatban levő földnek - Varga János számításai szerint - 4,5%-a minősült vitathatatlanul úrbéres jellegűnek. További 14% a hovatartozás szempontjából tisztázatlan kategóriának számított. Ennek zömét az ún. maradványföld tette ki, amelynek jogállása vitatható volt. Ezeket a földeket az 1767-es összeíráskor, bemondás alapján úrbéresként nem vették számba, a későbbi tényleges felmérésnél azonban kiderülhetett úrbéres eredetük, így a földesúrnak telkesíteni kellett volna ezeket a területeket. Ez azonban távolról sem került napvilágra és történt meg mindenütt. Volt ezen kívül a parasztság használatában csaknem 10%-nyi kétségtelenül nem úrbéres jellegű föld (pl. irtás, telepítvény, kurialitás, cenzualitás stb.). Ezekre semmiképpen nem vonatkozott az állami kárpótlás. Ugyancsak nem szabályozták újra az áprilisi törvények a legelő- és erdőhasználat elkülönítésének kérdését. Ebben a vonatkozásban az 1836-ban hozott fakultatív, egyezkedéses rendezés maradt változatlanul érvényben.

1848/49 eseménysorozatában aztán a szabályozatlanul maradt kérdések többnyire a tömegmozgalmakkal, ill. a szabadságharc mozgósításaival összhangban kerültek napirendre. Így került sor 1848 szeptemberében a szőlődézsma törvényi eltörlésére. Egy 1849. április 19-i kormányzóelnöki rendelet pedig a maradványföldek úrbéres földként való jogértelmezését írta elő, kimondva ezután - a pénzügyminiszter tiltakozása ellenére - az állami kárpótlást. A forradalom tehát az úrbéres kategória szélesítése irányába igyekezett befolyásolni a jogalkotást.

A szabadságharc leverése után az új hatalom első intézkedései közé tartozott az 1848 tavasza után hozott intézkedések hatályon kívül helyezése. A kérdések gyakorlati rendezésében döntő szerepet játszó úrbéri pátensek (1853 Magyarország, 1854 Erdély) egyértelműen a jogértelmezés (és ezáltal az állami kárpótlás) tágítása ellen foglalt állást. A maradványföldeket saját erőből megválthatónak ítélték, a nem úrbéres szőlők dézsmakötelezettségének megválthatósága pedig e szabályozás szerint egyenesen a földesúr beleegyezésétől tétetett függővé. Elrendelte ugyanakkor a legelők kötelező elkülönítését, ennek ugyanis az államkincstárra nézve csak pozitív hatását lehetett remélni.

A szabályozás után került sor a "nagy osztozkodásra", ami 1856 és 1864 között többnyire megvalósult. Maradtak még hosszan elhúzódó elrendezetlen ügyek, mint pl. a majorsági zsellérek kérdése, de a kiegyezés után az új helyzetben már nem nagyon nyílt lehetőség a végrehajtott osztozkodás szabályainak megváltoztatására, legfeljebb az illegitimnek tekintett neoabszolutista rendeletek magyar törvénybe foglalására (1871: LIII. - LV. tc.). A jobbágyfelszabadítás következtében az 1848-ban a jobbágyok által birtokolt földnek a volt jobbágyok 3-4%-át veszítették el, mintegy 20%-át pedig csak saját erőből megváltva tarthatták meg. Így a volt nemesi saját kezelésű birtok mellett a korábbi jobbágyparaszti telkek döntő többsége is polgári tulajdonná vált.

A jobbágyfelszabadítástól elválaszthatatlan volt a kártalanítás ügye. Ezt már az 1848-as törvénykezés is a "nemzeti közbecsület védpajzsa alá" helyezte. A kárpótlás mértékét úgy kívánták meghatározni, hogy az addig fizetett éves járadékot egy fiktív tőkeösszeg 5%-os évi kamatának tekintették. Így a járadék tőkésítésével (5% kamat mellett a járadék húszszorosát véve) kiszámították a kárpótlási összeget.

A gyakorlati végrehajtás itt is a neoabszolutizmusra maradt. Az 1853-as kárpótlási és földteher-mentesítési nyílt parancs földteher-mentesítési alapot hozott létre, amely 1856-tól 5%-os kamatozó kötvényekben adta a jogosultak részére a kárpótlást. A kárpótlási kötvényeket az állam garantálta, a kamatokat félévenként fizették, a törlesztésre pedig évenként kétszeri sorsolással ötven év alatt került sor. A kötvények felhasználhatóak voltak árva-, gyám-, takarékpénztári és alapítványi tőkék befektetésére, ill. az Osztrák Nemzeti Bank előlegkölcsönök fedezetéül fogadta el. A kárpótlás forrását a földteher-mentesítési járulék nevű pótadó jelentette, amit mindenki (tehát volt földesúr és volt jobbágy is) egyaránt fizetett földtulajdona arányában. A járulék az induláskor a földadó 15%-ára rúgott, ám később ez az arány jelentősen emelkedett.

1856 novemberében további szabályozást jelentett, hogy - a földbirtokra addig elrendelt moratórium feloldása után - a kárpótolt csak hitelezőinek kielégítése után fordíthatta a kárpótlást saját céljaira. Ezt egészítette azonban ki az a rendelkezés, hogy az 1854 előtt keletkezett adósságoknál a hitelező köteles volt a kötvényeket törlesztésül elfogadni. A kötvények piaci értékét a kereslettől és kínálattól függő árfolyam jelezte, amely az első években még 75-81% között ingadozott, az ötvenes évek végére 67% körülire esett vissza, majd átmeneti emelkedés után a kiegyezés idején 66%-nál állt. Aki ki tudta várni kötvényeinek kisorsolását, az magasabb árfolyamban reménykedhetett. Ugyanakkor az is kétségtelen, hogy a jobbágyi szolgáltatások kiesése miatti tényleges veszteséget a kártalanítás adott formája a legkevésbé sem tudta pótolni, sokkal inkább adósságtörlesztésre, mint beruházásra fordították.

1.2. Az iparszabadság

Az iparszabadság természetesen nem szűken az egyes iparágakat érintette (ezek tartalma és köre egyébként is átalakult az adott korszakban), hanem mindenekelőtt az iparkodás, a vállalkozás szabadságát.

A törvényi szabályozás szempontjából az előzmények között tartandó számon az 1792:17. tc. amely kereskedelmi ügyleteknél lehetővé tette az osztrák jog alkalmazását, ha a szerződő felek elismerték az osztrák kereskedelmi törvényszékek illetékességét. A szűkebb Magyarországon a kereskedelmi és váltójog megteremtésére az 1840-es törvényekkel került sor (Erdélyben az osztrák törvényhozás maradt hatályban). Az 1840-es törvények számos intézkedése meghatározó volt az intézményrendszer alapozásában, hiszen nemcsak váltótörvényt, hanem csődtörvényt is tartalmazott, szabályozta a kereskedők és a gyárak jogviszonyait, a közkereseti és a részvénytársaságok szervezetét. Az utóbbi gyakorlatilag szabaddá tette a gyáralapítást és az azokban való munkavállalást, anélkül, hogy a kézművesség céhes kereteit érintette volna. Ezeken az intézkedéseken az 1848-as törvények sem változtattak. Egyedül Klauzál 1848 júniusi céhszabálymódosító rendelete érdemel említést, amely a céhek fenntartása mellett megkönnyítette a mesterré válást, lehetővé tette a szabad munkavállalást.

A neoabszolutizmus a kereskedelmi és váltójog tekintetében az osztrák jogot vezette be, s az 1840-es törvények hatálya a szűkebb Magyarországon csak 1861-ben állt vissza. Az 1852-es ideiglenes utasítás először szabad és engedélyezett iparokat különböztetett meg, majd az 1859-es Iparrendtartás mondta ki a Habsburg Birodalom egész területén a tulajdonképpeni iparszabadságot (ami természetesen nemcsak a szűkebb értelemben vett iparra, hanem a kereskedelemre és a szolgáltatásokra is vonatkozott). Ez a rendelkezés az iparűzés jogát mindenki számára biztosította, néhány szakmát kivéve eltörölte a képesítési kötelezettséget. A többségben levő ún. szabad iparoknál csak be kellett jelenteni az ipar gyakorlásának megkezdését, szűk körre korlátozták azon foglalkozásokat, ahol az üzletnyitást engedélyezési kérelem kellett hogy megelőzze. A továbbra is fennmaradt céheknek azonban az engedélyezési procedúrába már semmilyen beleszólása nem lehetett. A céhek kötelező megszüntetését egy 1872-es magyar ipartörvény rendelte csak el (illetve tette lehetővé ipartársulattá, tehát szakmai érdekképviseletté való átalakulásukat).

A kiegyezés utánra maradt az egyesített országterület egységes kereskedelmi jogrendszerének létrehozása, amely több lépésben, többnyire német mintára történt meg. Az 1875-ös kereskedelmi törvény, az 1876-os váltótörvény, az 1881-es csődtörvény több évtizedre kijelölte a magyarországi vállalkozások keretfeltételeit.

1.3. Közteherviselés és adóreform

Az intézményrendszer átalakításának meghatározó eleme volt még a szintén 1848-cal bevezetett közteherviselés. A nemesi adómentesség eltörlésével végérvényesen megszűnt a jogalap a belső vámhatár fenntartására is, így jöhetett létre a vámunió. Az új adórendszer kialakítása azonban a neoabszolutizmusra maradt. Az 1850 és 1851 során kibocsátott császári pátensek lényegében az újjáalakított osztrák adórendszer bevezetését jelentették Magyarországon. Az adórendszer szerkezetileg egyrészt egyenes adókból (föld-, ház-, kereseti és jövedelmi) állt, amelyek közül a jövedelminek nevezett adónem a modern értelemben vett személyi jövedelemadó volt, hanem tulajdonképpen a harmadikként említett kereseti adónak egyfajta pótléka. Másrészt közvetett adók alkották. Ide tartoztak a fogyasztási adók (cukor-, szesz- stb.), monopóliumok (dohányjövedék), valamint a vámok és az illetékek.

Az adórendszer új alapokra helyezése egyrészt az adóterhek növekedésével járt Magyarországon is, másrészt pedig megnövelte a közvetett adók szerepét az állami bevételekben.

1867-tel, a kiegyezésben a Monarchiában csak a közvetett adók közössége maradt fenn, az egyenes adókat az egyes államok kormányai szabadon alakíthatták. Ennek ellenére a kiegyezés utáni Magyarországon sem nyúltak az egyenes adórendszer alapjaihoz, hanem magyar törvénybe foglalták az addig illegálisnak tekintett osztrák pátensek tartalmát. Az újabb követelményekhez igazításra csak a hetvenes évek közepén került sor, amikor az államháztartás válságos helyzete miatt újabb egyenes adókat vezettek be (társulati adó, tőkekamatadó, fényűzési adó), illetve az addigi jövedelemadót beolvasztották az általános kereseti adóba. A modern értelemben vett személyi jövedelemadó bevezetésére azonban Magyarországon csak 1909-ben született törvény, tényleges kivetésére azonban a világháborúig nem került sor.

1.4. Vámunió és vámliberalizálás

A Mária Terézia alatt létrehozott vámrendszer fő eszközei a tilalmak és a magas protekcionista vámtételek voltak. Az örökös tartományok és Magyarország közötti ún. belső vámhatár lebontására 1850-ben került sor. A vámuniót 1851 közepétől megteremtő intézkedés azonban nem érintette a birodalom határai mentén húzódó külső vámhatárokat. A külső vámhatáron először 1852 februárjában, majd második lépésként 1853 decemberében hajtottak végre lényeges módosításokat. Csökkentették a vámtarifában szereplő vámtételek számát, a lényegében kizárólag egészségügyi indokkal fenntartott, lerövidített tilalmi lista helyét a vámmentes termékek felsorolása foglalta el, valamint leszállították a vámmaximumokat. Míg 1838-ban még 654 vámtétel mellett 63 tiltott cikk szerepelt, s a legmagasabb vámtétel pedig 2000 forint volt (a korabeli vámrendszerekben egységnyi termékre megadott abszolút összeg és nem %-ban kirótt értékvám szerepelt), addig 1853 végén a vámtarifa már mindössze 265 tételből állt, 35 vámmentes terméket tartalmazott és a maximális vámtétel 250 forintra rúgott. A külső vámok jelentős mérséklése az ötvenes évek elején azonban csak a vámliberalizálás első lépését jelentette.

A következő szakasz a hatvanas évek közepén indult, mindenekelőtt az 1867-től életbe lépő francia-osztrák és angol-osztrák kereskedelmi szerződések megkötésével. Ezek a szerződések ugyanis a Monarchia történetében először foglalták magukban a legnagyobb kedvezmény elvét. A legnagyobb kedvezmény elvét először épp Anglia és Franciaország 1859-es kereskedelmi szerződése tartalmazta. A kétoldalú szerződések révén lehetővé vált, hogy az adott ország általános vámtarifájától eltérő vámtételeket alkalmazzanak az egymással folytatott kereskedelemben. A pozitív diszkrimináció azonban minden olyan országgal szemben kötelező erejű volt, amellyel szintén a legnagyobb kedvezmény elvét magában foglaló kereskedelmi szerződés lépett érvénybe. 1867-ben tehát a Monarchia tagja lett az Anglia és Franciaország által dominált szabadkereskedő világpiacnak. Ehhez járult, hogy 1868-ban hasonló tartalmú kereskedelmi szerződés jött létre a Monarchia és Németország között, amit azonban már nem egyszerűen a Habsburg Birodalom, hanem az 1867-ben 10 évre kereskedelmi szövetséget kötött duális állam, az Osztrák-Magyar Monarchia nevében írtak alá.

* * *

Az intézményrendszer átalakulása tehát, mint láttuk, több lépésből álló, hosszú távú folyamat volt, ami az 1840-es évektől az 1870-es évekig tartott Magyarországon. A jelzett változások egyértelműen mutatták, hogy a gyakorlati átalakításban a neoabszolutizmusra esett a végrehajtás súlypontja. A neoabszolutizmus intézkedéseit - már politikai okokból is - igen ellenmondásos megítélések kísérték és kísérik. Az egyik álláspont szerint a neoabszolutizmus a hazai hagyományoktól idegen, osztrák intézményeket vezetett be Magyarországon, a jobbágyfelszabadítás végrehajtásánál az aulikus arisztokráciának kedvezett, az adóterheket többszörösére emelte és regresszíven vetette ki, a belső vámhatár eltörlésével az ország beolvasztását kívánta elérni, ezért kiszolgáltatta a magyar ipart a fejlettebb örökös tartományoknak stb. Egy ezzel ellentétes álláspont szerint a neoabszolutizmus gazdasági koncepcióját egy logikusan felépített gazdasági filozófia határozta meg. A politikai motívumok, mint keretfeltételek itt annyiban jöttek számításba, hogy az államháztartás nehéz helyzete kikényszerítette az erőteljes végrehajtást. A koncepció lényege az volt, hogy egyfelől a forgalom élénkítésére, a piacosításra, másfelől viszont a magántulajdon megerősítésére, ill. privatizációra törekedtek. A kettő révén volt várható a teljesítmények fokozódása, ami hosszabb távon az állami bevételek emelkedését kellett hogy eredményezze. Ha az államháztartás bevételi oldalát nézzük, nehéz lenne a koncepció hatékonyságát kétségbe vonni. A bevételek fokozása viszont csak a forgalom és a teljesítmények növelése révén volt lehetséges.

A magyarországi institucionális tőkés átalakulás legfontosabb sajátosságának tehát az a paradoxon tekinthető, hogy a liberális intézményrendszer bevezetésének döntő lépéseit a Habsburg neoabszolutizmus hajtotta végre.

Önellenőrző kérdések
Az 1867. évi XII. törvénycikket megtalálja a letölthető dokumentumok között is.
1. Nyissa meg az interneten a www.1000ev.hu oldalt, keresse meg az 1867. évi XII. törvénycikket. A közös minisztériumokat ellenőrző delegációk működésével kapcsolatban teszünk most fel kérdéseket. Válassza ki az alábbi állítások közül, melyek az igazak!
A delegációk tagjainak a száma egy-egy ország részéről maximum 60 fő lehet.
A bizottságok üléseiket mindig Bécsben tartják.
A bizottságok sohasem tartanak együttes ülést.
A bizottságok külön-külön üléseznek, mindig egy városban, határozataikat írásban közlik egymással.
Ha a bizottságok öt üzenetváltás után sem jutottak kompromisszumos megoldásra, akkor bármelyik fél kérhet közös szavazást az ügyről.
A bizottságok saját írásbeli határozataikat német nyelven kötelesek elkészíteni.
2. Az alábbi térképen számokkal jelöltük az Osztrák-Magyar Monarchiát alkotó legfontosabb államokat, tartományokat, országrészeket. A monarchiát alkotó országok, tartományok mellé írja a megfelelő számot! A feladat megoldásához tanulmányozza az Osztrák-Magyar Monarchiákról készült térképeket!



Alsó-Ausztria
Bosznia-Hercegovina
Csehország
Galícia
Horvát-Szlavónország
Krajna
Magyarország

3. A következőkben a jobbágyfelszabadítás előtti függőségi viszonyokat sorolunk fel. Válassza ki az alábbiak közül a személyes függőségi viszonyokat!
az első éjszaka joga
kilenced
röghözkötés
robot
engedélykérés házasságkötéshez
dézsma
úriszék
földesúri borkimérés monopóliuma
4. Párosítsa a tankönyv alapján, az ott szereplő idegen kifejezéseket a felsorolt meghatározásokkal!

a) Jobbágytelek
b) földesúri használatban lévő ún. önkezelésű gazdaság vagy majorság
c) 1/8 teleknél kisebb telekkel rendelkező jobbágy
d) császári parancs vagy nyílt parancs
e) elidegenítési, árverési stb. tilalom

Kategóriák:
1. allodiális föld
2. zsellér
3. úrbéres föld
4. moratórium
5. pátens