KURZUS: Gazdaságtörténet I.

MODUL: Az Osztrák-Magyar Monarchia

2. lecke: A dualizmus gazdaságpolitikája. Piacosodás és monetarizáció

Tanulási útmutató

A leckékhez tartozó tananyagot a tevékenység-követelmény módszertani útmutatás után olvashatja.

Összefoglalás

A dualizmus évtizedeiben a magyar gazdaságpolitika mozgástere egy szuverén államhoz képest korlátozott volt, mivel autonóm módon nem alakíthatta a gazdaságpolitika eszköztárát. A vámok, a fogyasztási adók és az ún. állami monopoltermékek szabályozásánál tekintettel kellett lenni a többi ország és tartomány érdekeire is. Az államközösségből adódtak kézzelfogható gazdaságpolitikai előnyök is, így pl. Magyarország az Osztrák-Magyar Monarchiának köszönhetően európai mércével mérve is fejlett infrastruktúrával rendelkezett. A vasút államosításának előrehaladásával az állam a tarifáknál alkalmazott kedvezményekkel, illetve az ipartámogató törvényekkel segítette a hazai és külföldi befektetéseket.

Tevékenységek

A lecke tanulása során, az alábbi javaslatok, útmutatások alapján dolgozza fel a tananyagot.

  • Tanulmányozza a tankönyv IV. fejezetének 2. alfejezetét. Fordítson különös figyelmet a gazdaságpolitika eszközrendszere, azok alkalmazhatóságára.
  • Tanulmányozza a 2. alfejezetben szereplő évszámokat és az azokhoz kapcsolódó fontos eseményeket. Gondolja végig, milyen idősorrendben követték egymást ezek az események!
  • Olvassa el figyelmesen a tankönyv piacokról szóló részeit. Az árupiacról szóló rész tanulmányozása során fektessen különösen nagy súlyt a külkereskedelem és a pénzpiacok működésére!
  • Nézzen utána közgazdasági lexikonokban, idegen szavak szótárában a tananyagban szereplő legfontosabb kategóriák pontos jelentésének!
  • Olvassa el a 3.3 Bank- és hitelrendszerek c. alfejezetet. Tanulmányozza a különféle típusú pénzintézetek szintjeit, funkcióit!
Követelmények

A leckét akkor sikerült megfelelően elsajátítania, ha Ön képes

  • A tankönyv szövegének elemzése után a gazdaságpolitikával kapcsolatos relációanalízis megoldására.
  • Fontos eseményeket megfelelő idősorrendben egymás után rakni.
  • Az árupiacokkal kapcsolatos fontos logikai sorrend felállítására, annak felismerésére, hogy a gazdaság és a termelés szerkezete sohasem alakul spontán módon, hanem a külső és belső determinánsok függvényében.
  • A tananyagban szereplő legfontosabb kategóriák szabados definícióinak kiválasztására és a fogalom valamint a meghatározás összepárosítására.
  • A különféle pénzintézetek funkcióinak megkülönböztetésére, a pénzintézetek közötti hierarchikus szintek elkülönítésére.
Tananyag
Kövér György: A reformkortól az I. világháborúig
2. Gazdaságpolitikai célok és eszközök

Az átalakuló intézményrendszer összehangolt működtetését először a neoabszolutizmus kísérelte meg. Az 1849 és 1867 közötti korszak azonban a gazdaságpolitika szempontjából sem egységes időszak. Az induláskor a forradalmak és háborúk miatt az államháztartás hiánya rendkívül magas volt. Az államadósság egy igen jelentős részét a kormányzat a jegybanktól, vagyis az Osztrák Nemzeti Banktól vette fel. Az állam igen erőteljes befolyást gyakorolt az ONB-re, így az ún. fiskális és monetáris irányítás még nem vált külön a Habsburg Birodalomban, amit tovább tetézett, hogy a valutáris viszonyok 1848 óta rendezetlenek voltak, a bankjegyeket az ONB nem volt köteles átváltani ezüstre, s az ezüstpénz és bankjegy mellett fedezetlen államjegyek is forgalomban voltak.

2.1. A neoabszolutizmus gazdaságpolitikái

Ilyen körülmények között az első pénzügyminiszter, Philipp von Krauß (1848-1851), inflációs gazdaságpolitikával kísérletezett. Koncepciója középpontjában a gazdaság élénkítése állt. A fennálló pénzbőség további fokozásától azt remélte, hogy hozzájárul (az adóreformokon keresztül) az államháztartási bevételek növeléséhez és az államadósság stabilizálásához is. Mindezek (és a gazdasági növekedés megindulása) következtében úgy képzelte, hogy majd szinte automatikusan végbe megy a valutastabilizáció is.

Átmeneti ingadozás után 1855 és 1860 között, Karl Ludwig von Bruck pénzügyminisztersége idején egy másfajta gazdaságpolitika körvonalai bontakoztak ki. Az előző koncepció végeredményéből itt végcél lett. A középpontban most már a valutastabilizáció megvalósítása állt. (Mint később még visszatérünk rá, az ezüststandard bevezetésére 1857-58-ban került sor.) Ehhez szerinte mindenekelőtt az államadósságok leépítését kellett megvalósítani. Egyrészt úgy, hogy az adósság egy részét belső adóssággá alakították át (1854-ben kivonták az osztrák államjegyeket a forgalomból és már ez évtől kezdve ún. Nemzeti Kölcsön - tulajdonképpen egyfajta kényszerkölcsön - kibocsátását kezdték meg). Bruck alatt kapott lendületet az állami birtokok és a korábban kiépült államvasutak privatizálása is. Ugyanakkor nem elégedett meg a terhek lerázásával, hanem tudatosan ösztönözni kívánta a magángazdaság fejlődését: a magánvasutak építését (pl. állami kamatgaranciával), a monetáris szféra intézményi átalakulását (pl. a Creditanstalt alapításának bátorításával), az ingatlanhitel bővítését (az ONB külön jelzáloghitel-osztályt hozott létre). Még nem valósulhatott meg a fiskális és monetáris irányítás elválasztása, de kétségtelenül ebben az irányban készítette elő intézkedéseivel a talajt. Az intézkedések államháztartási eredményét azonban Solferino lényegében maga alá temette.

Bruck halála után, Ignaz von Plener pénzügyminisztersége (1860-1865) idején valósult meg a jegybanki autonómia törvényes biztosítása (1862). A fiskális irányítás ezzel tulajdonképpen önmagát korlátozta, amikor pár év alatt le kívánta építeni a jegybanknál fennálló összes államadósságát, és a megállapodás kizárta annak a lehetőségét, hogy a jegybank közvetlen állami hitelforrás lehessen. Egyáltalán az adósságcsinálás addig ellenőrizhetetlen folyamatai alkotmányos ellenőrzés alá kerültek. Ezzel párhuzamosan a törvényhozás az ONB-t arra kötelezte, hogy 1866-ra állítsa helyre a bankjegyek és a nemesfémfedezet között kívánatos arányt, ami egy határozott deflációs pénzpolitikát vont maga után. A restriktív gazdaságpolitikának azonban olyan kísérőjelenségei voltak, mint a vasútépítés lendületének visszaesése, dekonjunkturális jelenségek az iparban és ínséges termés a mezőgazdaságban. A több területen megmutatkozó stagnálás ugyan nem tekinthető e politika egyenes következményének, a kortársak azonban azt jól érzékelték, hogy a kilábaláshoz ettől a politikától semmiféle segítséget nem várhatnak. Ráadásul a több éven át tartó pénzszűkét és egyensúlykereső kísérletezést egycsapásra elsöpörte Königgrätz, amikortól ismét fedezetlen államjegyek kerültek forgalomba (a valutastabilizáció a bizonytalan jövőbe tolódott ki), a vállalkozók számára ugyanakkor ezzel kétségtelenül újabb pénzbőség időszaka köszöntött be.

Miközben a neoabszolutizmus rendszere szinte önmagát felülmúlva eljutott egy liberális gazdaságpolitika megvalósításáig, ahol az állam egyre kevesebb direkt eszközzel rendelkezett a gazdasági folyamatok irányításában, a gazdasági rendszer liberalizálása maga is erőteljesen hozzájárult az abszolutizmus felbomlásához, az alkotmányosság térhódításához.

2.2. A gazdasági kiegyezés

Az 1867-es kiegyezés (a magyar törvények között a XII. tc.) gazdasági oldala tulajdonképpen három mozzanatból tevődött össze. Egyrészt az ún. közös ügyek (külügy és hadügy) fedezésére szolgáló pénzügyekből. Ezeknek az ügyeknek a közössége Deák Ferenc közjogi érvelése szerint a Pragmatica Sanctióból származott. Ezekhez a költségekhez a két országfél meghatározott arány szerint (ún. kvóta) járult hozzá. A kvótáról az országgyűlések által kiküldött delegációknak kellett egymással megállapodniuk.

A kiegyezésben rendelkeztek az ún. közös érdekű ügyek felől is, amelyek szoros közjogi értelemben véve nem voltak a Pragmatica Sanctióból levezethetőek. Ilyenek voltak: a régi államadósság, a vám- és kereskedelmi szövetség, a fogyasztási adók közössége, némely, mindkét államfelet érintő vasúti fővonal, valamint a pénzrendszer ügye. Tehát ezekből a magyar felfogás szerint nem származhatott volna teher a magyar államra, azonban "méltányosságból és politikai tekintetből" ezekről is megegyeztek. Láthatóan ezek mindegyike igen fontos, a gazdaságpolitika szempontjából egyenesen meghatározó kérdés volt. Ezekre nézve "időnkénti" megállapodásokat írtak elő, ami a dualizmus korában általában 10 évre szóló egyezségeket jelentett. A közös érdekű ügyek többnyire csak a neoabszolutizmus koráig visszanyúló meghatározottságok voltak, nyilván ezért érdemesültek rövidebb távú döntésekre. Megítélésük mind a mai napig rendkívül ellentmondásos. Egyfelől gyakran felvetődik, hogy az ún. gazdasági kiegyezési tárgyalások miatt 10 évenként megrázkódtatások keletkeztek a Monarchiában, ami a gazdasági fejlődésre is destabilizálólag hatott. Másfelől viszont újabban hangsúlyozni szokás, hogy a dualizmus amúgy eléggé merev rendszerében épp a közös érdekű ügyek jelentették a dinamikus elemet, amelyek révén a dualizmus rendszerét hozzá lehetett igazítani a folyton változó feltételekhez.

A gazdasági kiegyezésnek volt azonban kezdetben egy rejtett eleme: a jegybankügy. Ez azáltal lett a kiegyezés része, hogy kimaradt a törvényi szabályozásból. Mivel az osztrák állam a monetáris politika autonómiája jegyében 1876-ig érvényes megállapodást kötött az ONB-vel, 1867-ben nem volt mód e szerződés felülvizsgálására. Így a jegybankügyet a két pénzügyminiszter 1867. szeptemberi vöslaui titkos megállapodása rendezte a fennálló ONB szerződés lejártáig. A magyar kormány ígérete szerint addig nem kérdőjelezi meg az ONB szabadalmának érvényességét, az ONB viszont informálisan eleget tesz a bankfiókok (és a pénzügyi dotáció) szaporítására vonatkozó magyar igényeknek. A jegybankügy körüli konfliktus csak az 1869-es válság után bontakozott ki, amikor a magyar kormánynak be kellett látnia: nincs módja a monetáris szabályozás közvetlen szabályozására. Az ONB pedig tagadta, hogy hivatalosan értesítették a két PM titkos megállapodásáról. A jegybankkérdés (a korban csak a bankkérdésként emlegették) így hosszú időn keresztül állandó viták forrása volt, míg 1878-ban létrejött az Osztrák-Magyar Bank. Ekkor ezt a kérdést is hozzácsatolták - szabályozását tekintve - a közös érdekű ügyek csoportjához, jóllehet az eredeti, "törvényes" kiegyezésben nem szerepelt.

2.3. A magyar gazdaságpolitika lehetőségei

A magyar gazdaságpolitika eszköztárába tehát egyrészt olyan megoldások tartoztak, amelyeket csak konszenzusos módon, az örökös tartományok kormányaival és parlamentjével együtt lehetett működtetni. Másrészt viszont azokon a területeken, ahol a szuverén cselekvés számára nyílt lehetőség, olyan új típusú eszközök igénybevételére is sor került, amelyek a kor liberális gazdaságpolitikai gyakorlatában nem voltak megszokottak.

Az első körbe tartozott a vámpolitika, amelyet a magyar kormány nem alkalmazhatott szuverén módon. Tág tere nyílt azonban az egyeztetéses megoldásoknak és "árukapcsolásoknak". Az 1879-es ún. autonóm osztrák-magyar vámtarifa például az osztrák iparoskörök nyomására elsősorban könnyűipari vámemeléseket tartalmazott. A védvámos fordulat a nemzetközi külkereskedelmi politikákban német ösztönzésre a Monarchiában is tért hódított. Immár a magyar agrárkörök szorgalmazására előbb 1882-ben vetettek ki vámot az addig vámmentes búzára (50 krajcár/q), majd 1887-tôl további vámemelést hajtottak végre (1 ft 80 krajcár /q). A vámvédelem visszatérte azonban nem eredményezett érdemi visszaesést a nemzetközi áruforgalomban, hiszen a legnagyobb kedvezmény elvét tartalmazó kétoldalú szerződések rendszerén keresztül továbbra is lehetőség nyílt a rugalmas szabályozásra.

Ezzel egyidejűleg, 1885-tôl került sor az ún. őrlési forgalom, tulajdonképpen egyfajta vámvisszatérítés bevezetésére. Az őrlési forgalom a magyarországi malmok számára vámmentes gabonabehozatalt tett lehetővé, amennyiben a behozott gabonából kiőrölt lisztet az osztrák-magyar közös vámhatáron túlra, azaz vámkülföldre szállították. Ez az intézkedés egyrészt versenyhelyzetet teremtett a magyar agrártermelők számára, másrészt hozzájárult a gabonaárak további leszorításához. Ugyanakkor azonban jelentősen növelte a magyar malmok nemzetközi versenyképességét. Az őrlési forgalom az agrárkörök állandó támadásának volt kitéve, ezért 1896-ban először korlátozták, majd 1900-ban el is törölték. De ez már újra az emelkedő gabonaárak időszaka volt.

A vámok további emelését - ismét a német vámemelésekre tett válaszlépésként - 1906-ban az utolsó osztrák-magyar autonóm vámtarifában vezették be. Ekkor a búza vámját már 6 K 30/ q értékben határozták meg, azaz az 1887-es szintnek csaknem a duplája lett (1 osztrák értékű forint = 2 korona).

Az 1867-ben alakult magyar Közmunka- és Közlekedési Minisztérium a közlekedésügy irányítására már sokkal nagyobb hatáskörrel rendelkezhetett. A vasutak vonalvezetésében Széchenyi 1848-as tervéhez tértek vissza. Az új helyzetben azonban ez azt jelentette, hogy a kiépült Bécs központú fővonalhálózatot egy Pesthez sugaras másik hálózattal kívánták kiegészíteni. A vasútépítés módjára nézve ugyan nem volt lehetőség az állami építéshez visszakanyarodni, hanem a neoabszolutizmus eszköztárából vették kölcsön a magánvállalkozásokhoz nyújtott állami kamatgarancia rendszerét. Igaz ugyan, hogy a Magyar Északi Vasút (Pest-Hatvan-Salgótarján) 1867-es csődje miatt, már rögtön létre kellett hozni a MÁV-ot is, de ennek az összforgalom szempontjából ekkor (még az 1876-ban szinten állami kézbe került Magyar Keleti Vasúttal, a Nagyvárad-Brassó vonallal együtt sem) lehetett számottevő jelentősége. Sokkal fontosabb volt, hogy 1882-ben sikerült a DK-ÉNY-i főirányt kézben tartó Osztrák-Magyar Államvasúttársaság párizsi részvényeseivel megegyezni, hogy a vasút magyarországi szakaszán a szállítási tarifát egyeztessék a Magyar Államvasutakkal.

A tarifapolitika mellett azonban egyre nagyobb méreteket öltött a vasutak államosítása. A kulcsfontosságú balkáni fővonal (Budapest-Zimony) az új korszaknak megfelelően a nyolcvanas években már eleve államvasútként jött létre. Döntő áttörést eredményezett, amikor az O-M ÁVT magyarországi vasutait 1891-ben Baross Gábor államosíttatta. Ez a társaság ugyan 1890-ben a magyarországi összhálózatnak csak 13%-át tartotta kézben, de ezeken a vonalakon az összforgalomnak 1/3-a bonyolódott le.

Baross 1886-1889 között a közlekedési tárcát vezette, majd 1889-ben az újonnan létrehozott kereskedelemügyi minisztérium élére került. A kereskedelmi miniszter hatáskörébe tartoztak egyébként nemcsak a közlekedés és a kereskedelem, hanem az iparügyek is. Baross nevéhez fűződtek az immár összefüggő hálózattal rendelkező MÁV tarifareformjai is. Nevezetes újítása volt például a zónatarifa. A vasúti személyforgalom addig zömmel a közepes távolságokon folyt. Aki csak a közeli településre akart utazni, az inkább szekérrel ment. Baross ötletére a vasúti hálózatot távolsági zónákra osztották. A szomszédos zóna állomásai között lényegesen leszállították a díjtételeket, ugyanez történt a nagyobb távolságra utazóknál. 225 km felett pedig egy végtelen zónát hoztak létre, ahol nem emelkedett a viteldíj. Budapestről Brassóba ugyanannyiba került az útiköltség, mint Nagyváradra. A hozott intézkedések megnövelték az utazási kedvet, mindenekelőtt a közeli településre, valamint a nagyobb távolságra utazóknál. A szakemberek előzetes aggodalmaskodásával szemben komoly nyereséget hozott a MÁV (és az államháztartás) számára. Ehhez azonban az is hozzájárult, hogy a vicinális vonalak kiépülésével korábban a vasút által nem mobilizált emberek és áruk is vasúton jutottak el célállomásaikra. Komoly jelentőségre tett szert a Baross által szorgalmazott új árudíjszabás is, amely mindenekelőtt a magyarországi forgalmat ösztönözte, bizonyos iparcikkekre egyenesen ún. iránytarifákat szabott meg (az osztrák iparoskörök nem csekély gyanakvására). A szállítási politikában tehát az államvasúti díjszabás révén a magyar kormányzat olyan gazdaságpolitikai eszköztár birtokába jutott a századfordulóra, amely az örökös tartományoktól függetlenül is alkalmazható volt.

A dualizmus első időszakában az agrárkörök érdekképviselete, majd később az agrárius mozgalom vezetői gyakran panaszkodtak a mezőgazdasági politika hiányára. Elsősorban azért, mert a korabeli miniszteriális szervezetben a mezőgazdaság ügyei a Földművelés- Ipar- és Kereskedelemügyi Minisztérium (FIK) összevont irányítása alá tartoztak. Az természetesen ekkor sem felelt meg a tényeknek, hogy a mezőgazdaság érdekei képviselet nélkül maradtak, az ágazati érdekek képviselete azonban a minisztériumi belső egyeztetés során jutott döntő fázisba. 1889-tôl, a FIK szétbontásától az FM létrejöttével mindenesetre az agrárérdekek megjelenítése nagyobb nyilvánossághoz jutott. Darányi Ignác személyében kétízben is olyan miniszter került a bársonyszékbe (1895-1903 ill. 1906-1910), aki a mezőgazdasági érdekképviselet legfontosabb szervével, az OMGE-vel minden törvényelőterjesztés előtt beható egyeztetéseket folytatott. A filoxéra által sújtott szőlőtermelők például egy 1896-os törvény következtében kedvezményes kölcsönhöz juthattak. A munkaviszonyokat szabályozta a napszámosokról szóló 1898-as, valamint a cselédekről szóló 1907-es törvény. Komoly jelentőségre tett szert az 1908-as, az állattenyésztés fejlesztésére vonatkozó törvény is, amely elsősorban az elterjeszteni kívánt fajták ügyében akart útmutatást adni és segíteni.

A szűkebb értelemben vett iparpolitika sem maradt intézményes irányítás nélkül 1889 előtt, ill. után, jóllehet egyik korszakban sem rendelkezett önálló minisztériummal. A szakmai érdekképviseletet először az Országos Iparegyesület, majd 1902-es megalakulása után mindinkább a GYOSZ látta el. A magyarországi ipartámogatási politika már korán felhívta magára a nemzetközi figyelmet. Elsősorban azért, mert olyan eszközök bevetésére került sor, amelyet az önálló vámpolitikával bíró államok a korban kevésbé vettek számításba.

Mindenekelőtt az ipartámogatási törvényeket érdemes említeni (1881, 1890, 1899, 1907). Az első még csak 15 évre szóló adómentességet adott azoknak a vállalatoknak, amelyek új iparágat kívántak meghonosítani Magyarországon. Az 1890-es és 1899-es az adó- és illetékmentesség mellett már kölcsönt is kilátásba helyezett. A kölcsön nyújtására külön hitelintézet jött létre 1890-ben (Magyar Ipar és Kereskedelmi Bank), amely azonban 1902 után, a válság hatására kénytelen volt felszámolást kezdeni. Megfelelő transzmisszió hiányában így az utolsó törvényben már a vissza nem fizetendő segélyek, a szubvenciók kerültek előtérbe. Az ipartámogatás elengedhetetlen része volt 1891 után a közszállítások szabályozása is. A közüzemek megrendeléseinél kiírt versenytárgyalások további módot adtak a magyar ipar állami támogatásához és ezt a közös üzemek szállításaira is ki lehetett - a kvóta alapján - terjeszteni.

A gazdaságpolitika tehát következetesen, elvi okokból távol tartotta magát a direkt beavatkozástól, fő feladatának a magánvállalkozás szabad kifejtésének biztosítását érezte. Ahogy a kiegyezés utáni első pénzügyminiszter, Lónyay Menyhért megfogalmazta: "...megtenni mindent, mit csak lehet, nemcsak azáltal, hogy gondoskodjék az állam mindazon hasznos beruházásokról, melyek az anyagi és szellemi megerősödést előmozdítani képesek, hogy segítsen ott, ahol a magános munkásság segíteni nem képes, ... de egyszersmind engedjen szabad fejlődést a magán munkásságnak, hogy mindezen tényezők közremunkálása folytán évről évre könnyebbüljön azon teher, amit viselni kénytelenek vagyunk..." Ez az elvi liberalizmus azonban nem jelentette azt, hogy az állam a magántevékenység által szabadon hagyott területeken, a piacon keresztül ne igyekezett volna befolyást gyakorolni a gazdasági növekedésre. A vámokkal és vámvisszatérítéssel, kamatgaranciával és szállítási tarifapolitikával, adómentességgel, kedvezményes kölcsönnel és a versenytárgyalásos közszállításokkal történő szabályozás jól megfért egymás mellett a klasszikus liberalizmus gazdaságpolitikai eszköztárában. Az olyan mozzanatok, mint a vasútállamosítás, vagy a vállalatok szubvencionálása némileg kirítt ugyan a szabadelvűség kelléktárából, de jól illeszkedett a Habsburg Birodalom (és benne Magyarország) hagyományaihoz, ahol az állami szektor teljes privatizálására - bizonyos stratégiai ágazatokban - sohasem került sor.

3. Piacosodás és monetarizáció

Közkeletű és téves előítélet szerint Magyarországon a piacgazdaságnak nincsenek hagyományai. Elméletileg fontos megjegyezni, hogy a piacgazdaság nem azonos a kapitalizmussal. A szakirodalomban, amikor piacról esik szó, többféle megkülönböztetést szokás alkalmazni. Polányi Károly például, amikor a gazdaság integrációs sémái között megkülönbözteti a reciprocitást, a redisztribúciót és a cserét, az utóbbin belül külön tárgyalja az ún. árszabályozó piacot. A 19. század átalakulása szerinte nem pusztán a csere dominanciáját hozta a többi integrációs séma fölött, hanem kimondottan az árszabályozó piacét is a csereformákon belül. D. North viszont épp Polányival és követőivel szegezte szembe, hogy mindig voltak és lesznek a gazdaságnak olyan szektorai, ahová a piac fennhatósága nem ér el. Ilyenek szerinte - belső működési mechanizmusukat tekintve - például a magánháztartások és az államháztartások. A piac térhódításának az igazi terepe tehát a két szféra közötti térben található. E. R. Wolf pedig a paraszti gazdaság környezetéhez való viszonya alapján megkülönböztet - többek között - ún. szekcionális és hálózati piacokat. Az utóbbinál az árak kialakulása már valóban a piacokon történik, az előbbiben azonban fennmarad a közösségek szekcionális szerveződése a regionális piachelyeken. A hazai szakirodalom többnyire a helyi piacok és a távolsági kereskedelem megkülönböztetését és egymáshoz való viszonyát tárgyalja. Ez aligha véletlen, hiszen az árupiacok megragadására többnyire a regionális árak összehasonlítása ill. a vámhatárok átlépésekor fennmaradt szállítási jegyzékek alapján van mód.

3.1. Árupiacok

A 19. század közepe előtti piacokat nemcsak a regionális különbségek tagolták, hanem az árképződés szempontjából az a tényező is, hogy miközben a mezőgazdasági termékek ára szabadon alakulhatott, addig az iparcikkeké - a megyei limitáció által - szabályozva volt. A 19. század ugyanakkor - nemzetközi és regionális értelemben egyaránt - az árkülönbségek kiegyenlítődésének időszaka is. Egyrészt a napóleoni háborúk befejezésétől kezdve a század végéig (1896-ig) az egész századot alapjában süllyedő árirányzat jellemezte, mint ahogy elég közismert módon a századfordulótól kezdve az egész 20. század alapjában inflációs jellegű. A szekuláris trenden belül 20-30 éves emelkedő és süllyedő árhullámok váltották egymást, amelyeket a jelenséget felismerő és magyarázni próbáló N. D. Kondratyevről Kondratyev-hullámnak szokás nevezni. A napóleoni háborúk időszakához hasonló tartós áremelkedés jellemezte az 1847-1873, ill. az 1896-1920 közötti évtizedeket, az 1816-1847-hez hasonló árlejtő az 1873-1896 között korszakokat. A magyarországi agrárárakban is jól nyomon követhetők e tendenciák: ebben az értelemben szokás 1852 után hosszú gabonakonjunktúráról, 1878 után pedig a gabona-dekonjunktúra korszakáról, gabonaválságról beszélni. A századfordulótól kezdve viszont mind gyakoribbá vált a "drágaság" kérdésének vizsgálata. A magyarországi agrárárak, ha némi fáziskéséssel is, rendszeresen igazodtak a nemzetközi ártendenciákhoz.

Ebben annak is szerepe volt, hogy az 1850-60-as évtizedekben a regionális árdifferenciák kiegyenlítődtek a Habsburg Birodalom egészében. A helyi különbségek természetesen sohasem tűntek el teljesen, azonban az ingadozások mértéke a fő szállítási vonalak kiépülésével lényegesen kisebbé vált. A birodalmi piaci integráció külső keretét jól szolgálta a század közepén létrehozott vámunió.

Az áruk belső mozgásának vizsgálatára ritkán kínálkozik alkalom. Az 1828-as összeírás alkalmával azonban a szűkebb Magyarország településének lakóit megkérdezték arról, hogy mely piacokon adják el áruikat és hol vásárolják meg a nem házilag és helyben előállított termékeket. A kérdőpontra adott válaszok számítógépes feldolgozása révén Bácskai Vera és Nagy Lajos kutatása 282 piachelyet tudott feltárni, ezek közül 77 töltött be piacközponti funkciót. A piacközpontok 71%-a gabona- és állatvásárairól volt nevezetes. Az így feltérképezett piaci rendszer inkább a szekcionális piacok felépítéséhez hasonlítható.

Az 1850 előtti korszakban - a belső vámhatár miatt - elég pontos képünk lehet a magyar kivitel szerkezetéről. Innen tudható, hogy az 1840-es évekre a hagyományosan a magyar exportlistát vezető szarvasmarha helyét a húszas évek gyapjúkonjunktúrája óta a gyapjú foglalta el. 1851-től kezdve azonban az örökös tartományok és Magyarország közötti forgalom regisztrálására nem került sor és csak a külső vámhatáron átmenő birodalmi külkereskedelem került vámkezelésre. Ennek következtében a magyarországi külkereskedelem elkülönítésére csak a szállítási statisztikák alapján nyílt mód. Ezzel először 1867 után próbálkoztak, azonban hamar belátták, hogy a kapott adatok rendkívül megbízhatatlanok. A zömmel magánvasúti rendszer mellett, a főbb forgalmi centrumokban történő átrakodás miatt ugyanaz a továbbszállított tétel még halmozottan is szerepelhet. Így csak 1882 után kezdődött el a szállítási adatokon alapuló magyar külkereskedelmi statisztika időszaka. Az újraindult magyar statisztikából már a kiegyezés utáni években az derült ki, hogy a kivitelben a gyapjú első helyét ebben az időszakban a gabona- és lisztexport váltotta fel. A gabonaárak regionális és nemzetközi kiegyenlítődésének időszaka tehát a magyar gabona- és lisztkivitel jelentőségének megnövekedésével volt párhuzamos.

Ha most a Polányi Károly által "fiktív áruk"-nak nevezett föld- és munkapiacot is szemügyre vesszük, a piacosodás további jelenségeit rögzíthetjük. A földbirtokkal kapcsolatban általában azt szokás hangsúlyozni, hogy a birtokok mintegy harmada ún. kötött birtok volt (pl. hitbizományok, ill. közbirtokosságok), ahol a szabad birtokforgalom jogi akadályokba ütközött. A földbirtokok másik kétharmadán azonban semmilyen korlátozás nem létezett. Így a századelőn már az összes birtoknak mintegy hatodrésze cserélhetett a statisztikai adatok szerint gazdát.

A jobbágyfelszabadítás utáni munkaerőpiac működésére is csak közvetett adatokkal rendelkezünk. A népesség számának és a keresők összetételének változását az 1857-es népszámlálástól kezdve lehet nyomon követni. Az összeírások módja és rovatai gyakran változtak, így az adatok csak korlátozottan összehasonlíthatók. Az 1857-es népszámlálás a történeti Magyarországon (Horvát-Szlavónországgal együtt) 13,7 milliós polgári népességet talált, a magyar statisztikai hivatal által végrehajtott 1869-es első népszámlálás viszont már 15,5 millió főt. A világháború előttre az össznépesség 20,9 millióra szaporodott. A népességnövekedés üteme tehát 1857 és 1910 között évi 0,8% volt. A keresők számát csak az 1869-es népszámlálástól kezdve lehet elkülöníteni: 1869 és 1910 között a keresők száma 7,3 millióról 8,9 millióra gyarapodott (arányuk tehát 47,2%-ról 42,9%-ra apadt). Az eltartottak gyorsabb ütemű növekedése egy agrártársadalomban - bár erősen függött attól, hogy a statisztikai számbavétel kit tekintett segítő családtagnak, ill. eltartottnak - elsősorban a megnövekedett átlagéletkor és a gyors természetes szaporodás következménye volt.

1857-ben a nagy ágazatokban tevékenykedő férfiak között (mezőgazdaság, ipar, kereskedelem) összesen 1,1 millió munkást mutattak ki. Ezenkívül megkülönböztettek még - ágazati besorolás nélkül - 0,8 millió napszámost és 0,4 millió szolgát. Ez az összes polgári népesség 16,5%-át tette ki. 1910-ben az ágazati besorolás szerint (segítő családtagok nélkül!) 2,8 millió férfi munkást, napszámost és szolgát írtak össze, továbbá ágazati bontás nélkül 150 ezer férfi napszámost, valamint 27 ezer férfi házi cselédet. Ez az összes népesség 14,5% jelentette. Ezen adatokból a proletarizálódás mértékére általában nem könnyű következtetni.

A munkaerőpiac szerkezetére jobban rámutathat, ha az 1910-es metszetben pl. a mezőgazdasági keresők összetételét vizsgáljuk. Az összes mezőgazdasági keresőből 35% volt önálló, és 64% tartozott az ún. egyéb segédszemélyzethez. Ez utóbbit tovább bontva az is jól látható, hogy a segédszemélyzeten belül a legszámosabb kategória a segítő családtagként összeírtak csoportja volt (29,8%), ezt követték az ideiglenes alkalmazásban állók (nap- és hónapszámosok 23,1%). Az állandó mezőgazdasági alkalmazottak (szolgák) az összes mezőgazdasági kereső népességnek mindössze 10%-át adták. Ez azt jelentette, hogy a magyarországi népesség legszámottevőbb és az egész korszakban dinamikusan bővülő részén belül az agrárkeresők összetétele határozta meg az egész munkaerőpiac szerkezetét. Az alapjában családi munkaerőre épült magyar mezőgazdaságban a keresők csaknem 2/3-a (önállóak és segítő családtagok együtt) állandóan a családi háztartásban tevékenykedett, s további egynegyede is csak alkalmi munkavállalóként (napszámosként) jelentkezett a munkaerőpiacon.

Fontos információkhoz juthatunk a népességvándorlás adatai alapján. Mindenekelőtt a népszámlálások születésihely-adatai mutatják, hogy 1910-ben az itthon talált népességnek 69%-át ott írták össze, ahol megszületett. A belső vándorlásnak tulajdonképpen három fő iránya volt: a hegyvidékről a folyóvölgyek mentén az Alföldre irányuló, a falvakból a városokba történő migráció, valamint a külterületre (tanya, puszta) való költözés. A városi népesség aránya (1. táblázat) - a világháború előtti jogi beosztást véve visszamenőlegesen alapul - az 1857-es 11,35%-ról 1910-re 20,36%-ra emelkedett. Az ún. külterületi népességre (tanyák, puszták) csak 1910-ből lehet a népszámlálások alapján következtetni, ekkor arányuk az össznépesség 12%-ra becsülhető. A kivándorlás adatai nem állnak a kezdetektől rendelkezésre. A századfordulótól azonban már az is pontosan tudható, hogy az Amerikai Egyesült Államokba vándorlók több mint 50%-a mezőgazdasági cselédekből és napszámosokból állt. A nemzetközi migrációban - nyilván nem véletlenül - a magyarországi mezőgazdasági népességnek ez a csoportja vált dominánssá a századfordulóra. A kortársak úgy is fogalmaztak, hogy a világháború előttre a munkaerőexport vált Magyarország legfontosabb kiviteli cikkévé. Ebben akkor is van bizonyos igazság, ha tudjuk, hogy a kivándorlók többsége nem a kinnmaradás céljával kerekedett útra, hanem többnyire az ott keresett pénzből itthon kívánt földet vásárolni. A kivándorlás legfontosabb gócai egyben a belső migráció legjelentősebb kibocsátó övezetei is voltak, így mindenekelőtt az az öt felvidéki megye (Zemplén, Ung, Sáros, Szepes, Abaúj-Torna), ahol a legegyértelműbb a gazdasági taszító tényezők jelenléte. A gyors természetes szaporodás mellett itt a kevés és gyenge talajú termőföldhöz képest viszonylag magas volt a népsűrűség és a hagyományos és hanyatló iparokkal is erős volt a terület kapcsolódása.

A magyar városok népessége 1857-1910
ÉvTörvényhatósági jogú városok lélekszámaRendezett tanácsú városok lélekszámaÖsszes város lélekszámaA városi lakosság aránya az ország népességéből, %
1857819 071864 7591 683 83011,35
18691 016 161988 8322 004 99314,76
18901 456 9341 193 0092 649 94317,35
19102 197 6191 515 1733 712 79220,36

1. táblázat

Forrás: Thirring Gusztáv: Városaink népességének alakulása 1787-1910. Városi Szemle, 1911. 7-8. sz. 492. p.

A munkaerőpiac folyamatainak hosszú távú alakulását követhetjük a napszámbérek alakulásán is. A Kondratyev hullámokhoz is igazodva, a mezőgazdasági napszámbérek tartósan süllyedő tendenciáját figyelhetjük meg a 19. század utolsó harmadában. A századfordulón azonban itt is fordul a kocka, hiszen Eddie M. Scott számításai szerint 1900 és 1914 között a napszámbérek 74%-al emelkedtek. Ezt a nominálbér-emelkedést az élelmiszerárak 36%-os növekedése kísérte. A reálbér-növekedés hátterében egyértelműen a munkaerőpiac új típusú feszültségei (kivándorlás, aratósztrájkok) álltak.

3.2. Pénzrendszerek

A konvenciós ezüstforintra épülő érmerendszer Mária Terézia óta, az Osztrák Nemzeti Bank bankjegyei a napóleoni háborúk végétől (1816-tól) adták a pénzrendszer alapját a Habsburg Birodalomban. A forgalomban azonban még számtalan hazai és külföldi veretésű nemesfémpénz (és réz váltópénz) keringett. 1848 májusától az ONB nem volt köteles bankjegyeit nemesfémre váltani, sőt a forradalom és ellenforradalom kormányai további fedezetlen papírpénzeket (államjegyeket) is forgalomba hoztak. Ez utóbbi magyar változata, az ún. Kossuth-bankó rögtön a magyar szabadságharc leveretése után megsemmisítésre ítéltetett, az osztrák államjegyek bevonására azonban - mint említettük - csak 1854-ben került sor.

A valutareform megvalósítását a Habsburg Birodalomban 1857-1858-ban határozták el. Ez mindenekelőtt a tiszta ezüstvaluta felé tett lépés volt. 100 konvenciós forint 105 osztrák értékű (o.e.) ezüstforinttal lett egyenlő, ami azt jelentette, hogy 1 kölni márka tiszta ezüstből 21 osztrákértékű forintot vertek. 1858. szeptember 6-tól 1859. április 29-ig az ONB bankjegyei konvertibilisek lettek, Solferino azonban elsöpörte a beváltási kötelezettséget.

Ezek után a Monarchiában párhuzamos valutarendszer állt fenn, amelyben a forint névértékű bankjegyek (majd 1866 után ismét államjegyek is), valamint az ezüst alapú érmék egymás mellett forogtak. Mivel a bankjegyeket az ONB nem volt köteles érmére váltani, a kétféle pénz árfolyama a nemzetközi forgalomban külön-külön alakult ki. Az ezüst alapú érmék árfolyama nyilván elsősorban az ezüsttartalmuknak az aranyhoz mért értékviszonyától függött, de befolyással volt rá a pénzként forgalomba hozott ezüst kínálata is. A papírpénz árfolyamának alakulását viszont főként az idegen valutákra szóló váltók bécsi kereslete és kínálata szabályozta. Így lehetővé vált, hogy az ezüstforintnak vagy ázsiója (felára), vagy diszázsiója jöjjön létre a papírforinthoz képest. 1878-ig - természetesen nagymértékű ingadozásokkal kísérve - az ezüstforintnak ázsiója, 1878 és 1892 között pedig diszázsiója volt a jellemző. Az ázsiót elsősorban az ötvenes években nagyobb lendületet vett aranytermelés indította el, amelyet a szintén növekvő ezüstprodukció nem tudott azonos tempóban követni. A hetvenes években viszont az európai államok sora (a skandináv államoktól Németországon át Itáliáig) tért át az aranyvaluta-rendszerre, amely az addig érckészletben tartott ezüst nagymértékű piacra dobásával és az ezüst értékvesztésével járt együtt. Ennek tudható be, hogy 1878 után a nemzetközi piacokon kialakult kurzus szerint az ezüstforintba vert ezüst értéke kevesebb lett névértékénél. 1892-ben például az 1 ft-ba olvasztott 11 1/9 gramm tiszta ezüst már csak 83 osztrákértékű krajcárt ért. A diszázsiónak többféle gazdasági hatása volt. Elsősorban az ezüst elértéktelenedéséből és az árfolyam-ingadozásból származó spontán vámvédő hatást kell említeni. Nem véletlen, hogy általában az agrárexportőr országok sokáig kitartottak az ezüstalapú valuta mellett. Másfelől viszont nehézséget okozott a nemzetközi tőkepiacon az adósságot aranyértékben felvevő, az otthoni adóztatásból viszont az adósságszolgálatot csak osztrák értékű forintban behajtani tudó államhatalom számára. A kilencvenes évekre az ingadozás már kritikus mértéket ért el és ellentétes volt az államháztartás stabilizációs céljaival is. A magyar pénzügyminiszter, Wekerle Sándor kezdeményezésére 1892-ben újabb valutareformot hajtottak végre a Monarchiában. 1 osztrák értékű ezüstforintot 2 koronára váltottak át. A korona árfolyamának meghatározásakor a kereskedelmi pénzként vert arany nyolc- ill. négyforintos 1879 és 1891 közötti átlagos árfolyamát vették alapul, így 100 aranyforint durván 119 osztrák értékű forintnak felelt meg, tehát az új pénzláb 119%-os aranyázsiót rögzített. Ennek megfelelően 2 K 0,609 756 gramm finom aranyat testesített meg.

A korona aranyalapra helyezésével nem történt meg az ezüst teljes demonetizálása a Monarchiában. Az 1 ft-os ezüstérme továbbra is beszámított a bankjegyek ércfedezetébe, ezért a kortársak a koronát ún. sánta aranyvalutának tekintették. Az Osztrák-Magyar Bank elvileg kimondott beváltási kötelezettségét felfüggesztve hagyták, így a korona konvertibilitásának bevezetésére sem került sor. Erre azonban gyakorlatilag nem is volt szükség, mert a korona és a többi aranyvaluta között az aranytartalom alapján szilárd értékviszony alakult ki, így ha valaki mindenáron aranyhoz kívánt jutni, koronájáért aranydevizát és devizájáért aranyat bármelyik konvertibilis pénznem révén szerezhetett. A korona tehát ettől fogva szorosan hozzátartozott az aranypénzrendszer külső övezetéhez, sőt ebből a helyzetéből olyan előnyöket is tudott kovácsolni, mint a devizagazdálkodás más államoknál korábbi kezdeményezése.

1892 után a pénztömeg (M1) összetételében (2. táblázat) legnagyobb súllyal a bankjegy szerepelt, az államjegyeket a századfordulón kivonták a forgalomból. A több mint fél évszázad alatt a Monarchia lakossága már hozzászokott a papírpénz-gazdálkodás rendszeréhez. A jegybanki pénz mellett azonban a világháború előttre megnőtt a bankszámlapénz jelentősége is, ami jelzi, hogy a századfordulóra a bankrendszer döntő szerephez jutott a pénzközvetítésben, még ha a készpénzkímélő forgalom mértéke el is maradt a fejlettebb gazdaságokétól.

A pénztömeg összetétel az Osztrák Magyar Monarchiában, 1892-1912
Megnevezés1892190219071892=100
Millió K%Millió K%Millió K%
Érme139,65,1277,38,1261,55,1187,3
- Arany37,5204,88,1234,8
- Ezüst102,172,526,7
Papírpénz808,829,74,70,1-
- Sóbányautalvány136,0--
- Államjegy672,84,7-
Jegybank (O-MB)982,636,01832,653,63090,847,7314,6
- Bankjegyforgalom956,01635,22815,8
- Folyószámla-tartozás19,8171,1239,8
- Azonnal esedékes passzívák6,826,335,2
Számlapénz osztrák bankokban451,016,5809,223,62092,032,3463,9
- Pénztárjegy és pénzbetétek199,9307,21105,2
- Elfogadvány, utalvány, folyószámla165,7244,1545,3
- Posta-takarékpénztári csekkszámla85,4257,9441,5
Számlapénz magyar bankokban346,512,7498,514,61031,415,9297,7
- Folyószámla, posta-takarékpénztári
   betét-letét csekkszámlára
331,2482,61027,5
- Pénztárjegy, utalvány15,315,94,9
Összesen2728,51003422,31006475,7100237,3

2. táblázat

Forrás: Compass Leonhardt, Österreichisches Statistisches Handbuch, Magyar Statisztikai Évkönyv.

A táblázat alapadatainak átenedéséért Péteri Györgynek tartozom köszönettel.

3.3. Bank- és hitelrendszerek

Akik Széchenyi nevezetes művének csak a címéig jutottak el az olvasásban, többnyire azt képzelik, hogy az 1848 előtti Magyarországon nem létezett hitel. A fennmaradt adóslevelek alapján jól tudható, hogy elsősorban lokális alapon szervezett, térben és társadalmilag is meglehetősen zárt hitelrendszerek léteztek a 18-19. századi Magyarországon. Hitelt nemcsak magánszemélyek nyújtottak (nemes elsősorban a nemesnek, kereskedő a kereskedőnek), hanem a hitelnyújtásban nagymértékben vettek részt intézmények: egyházi alapítványok, árvapénztárak, sőt városok is. Ez a hitelrendszer a helyi igényeknek megfelelően elég rugalmasan tudott tágulni, különösen konjunkturális időszakokban.

Ezek a hitelkapcsolatok természetesen az intézményes bankrendszer különböző szintjeinek kiépülése után sem tűntek el nyomtalanul, legfeljebb jelentős részben a szakosodott intézeteken keresztül bonyolítódtak le. A bankrendszer kiépülése felülről és kívülről (központi bank), ill. a közép- és attól nagyobb centrumokban indult (takarékpénztárak, hitelszövetkezetek), közbül pedig a szakosodott pénzintézetek jöttek létre.

Az Osztrák Nemzeti Bank, mint kiváltságolt jegybank létrehozására 1816-ban, a pesti fiók megteremtésére 1851-ben került sor, végül az 1878-as Osztrák-Magyar Bankká alakulás után egy, az egész Monarchiára kiterjedő fiók- és mellékhely-hálózat kiépítésével az O-MB valóban a bankok bankjává vált.

Az első takarékpénztárak Magyarországon a harmincas-negyvenes években alakultak ki és elsősorban a lakossági megtakarítások felszívására vállalkoztak. A legnagyobb közülük az 1840-es alapítású Pesti Hazai Első Takarékpénztár lett. Hasonló módon működtek az ötvenes évek során alakult első - városi - hitelszövetkezetek is. A falusi hitelszövetkezeti mozgalom megjelenésére csak a nyolcvanas években, az agrárius mozgalom ösztönzésére került sor.

A szakosodott pénzintézetek között a legnagyobb újdonságot a kereskedelmi és hitelbankok jelentették. A kereskedelmi bankok tevékenysége eleinte nem különbözött lényegesen a kereskedő-bankárok, azaz a hitelügyleteket is lebonyolító kereskedőházak üzletétől. Rövid lejáratú kereskedelmi ügyletekre, váltóleszámítolásra, ill. betéti üzletre specializálódtak. A korban mobilbankoknak nevezett hitelbankok (a francia "Crédit mobilier" mintájára kezdtek el először ingóságokra nyújtott hitelezéssel, azaz pl. az értékpapírokra nyújtott ún. lombardkölcsön mellett értékpapír-kibocsátással is foglalkozni. Magyarországon először a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank töltött be kereskedelmi banki funkciókat (1848-49-ben a magyar szabadságharc jegybankjává is előlépett átmenetileg), azonban az értékpapírüzlettől még hosszú időn keresztül távol tartotta magát. Hitelbanki üzletágra először a bécsi Creditanstalt pesti fiókja vállalkozott 1857-től, majd az 1867-ben létrejött Magyar Általános Hitelbankkal 1870-től közösen működtette ezt az ún. áruüzletet.

Szintén szakosodott pénzintézeti jelleggel jöttek létre a jelzáloghitel-intézetek. A földbirtok adósságaira elrendelt moratórium 1856-os feloldásával és az ideiglenes földadókataszter létrehozásával vált lehetővé az ingatlanokra történő hitelnyújtás is. 1856-ban (Bruck pénzügyminiszter szorgalmazására) először az ONB hozott létre jelzáloghitel-osztályt, majd a hatvanas évek első felében egyrészt a bécsi székhelyű, de elsősorban Magyarországra hitelező Bodenkredit-anstalt, majd a Magyar Földhitelintézet vállalkozott erre a feladatkörre. A hitelintézeti jelzálogkölcsön-állomány dinamikus növekedése láttán sem feledkezhetünk meg arról az alapvető tényről, hogy a nyolcvanas évek elején a telekkönyvileg nyilvántartott zálogterheknek csak kb. egyötöde volt pénzintézeti eredetű, azaz az eladósodás hátterében még ekkor is zömmel magánkölcsönöket kell keresnünk.

A hitelintézeti aktívák 1873-as megoszlása (3. táblázat) jelzi, hogy a kiépült bankrendszer gyenge pontja épp a talpazata volt, amelynek fő feladata a magánmegtakarítások alulról való becsatornázása lett volna. A bankrendszer így saját terjeszkedése elé állított akadályokat és ezáltal a közbülső, erősen szakosodott szféra is rendkívül sebezhetővé vált. Ebben a helyzetben köszöntött be 1873. május 9-én a bécsi tőzsdekrach, amely Magyarországon is hitelválságot indított el. A legnagyobbak közül az 1868-ban nemzetközi mobilbankként alakult Angol-Magyar Bank, valamint az 1869-es keletkezésű Franko-Magyar Bank szenvedte a legsúlyosabb veszteségeket és a válság után kénytelenek voltak felszámolni. Az 1873-as válság nem véletlenül az alsó szintet kímélte meg leginkább. A bankrendszernek ez a része még terjeszkedni is képes volt a hetvenes évtized folyamán.

A pénzintézetek összes aktívái, 1873 1913, millió K
Megnevezés18731883189319031913
O-MB1111,26a1186,261531,042523,043444,58
Rt. bankok
- Örökös tartományok2233,961172,432323,303794,909766,30
- Magyarország263,42184,41886,261929,2012 112,02b
Takarékpénztárak
- Örökös tartományok1030,001894,903242,404813,307092,90
- Magyarország375,26401,921499,802643,90b
Posta-takarékpénztárak
- Örökös tartományok8,20166,20450,60590,40
- Magyarország33,16118,70270,30
Földhitelintézetek
- Örökös tartományok170,47390,37798,012020,203592,70
- Magyarország125,68138,18651,361299,80937,60b
Hitelszövetkezetek
- Örökös tartományok29,74452,05839,061822,263880,24
- Magyarország39,7439,43168,54443,67816,54

3. táblázat

a ONB
b 1910-től a magyar statisztika a részvénytársasági bankokat és a takarékpénztárakat együtt mutatja ki, ide sorolva a részvénytársasági alapon működő jelzáloghitel-intézeteket is.

Forrás: David F. Good: Stagnation and "Take-off" in Asutria, 1873 1913. The Economic History Review, 1974. 1. sz. 84-86. p. ill. Magyar Statisztikai Évkönyv.

A válság tanulságainak levonása következtében megindult a szakosodott pénzintézetek univerzális bankká válása. A PMKB 1881-től "új bankstílust" hirdetett meg, ami mindenekelőtt azt jelentette, hogy a folyó üzlet mellett bekapcsolódott az értékpapír-kibocsátásba, sőt a jelzálog-hitelezésbe is. A PHET 1894-ben Hazai Bank néven saját mobilbankot hozott létre az ilyen típusú üzletek lebonyolítására. De az 1873-as válságot nagyobb veszteségek nélkül átvészelő MÁH is fiókhálózatot épített ki a századfordulón, felvette üzletágai közé a lakossági betétek gyűjtését, sőt szerződést kötött a Magyar Földhitelintézettel, annak zálogleveleinek elhelyezéséről. A századfordulóra tehát kiszélesült a bankrendszer talpazata és a résztvevő intézmények is igyekeztek "több lábon állni". A bankrendszer egészének működését, a pénzpiaci integrációt egységes kamatlábaival fentről szabályozó, minden pénzintézet számára a leszámítolásban végső tartalékot jelentő központi bank (O-MB) fogta össze.

Az ily módon megszilárdult bankrendszer újfajta eszközökkel fordult a vállalati szféra felé is. A bank- vállalat viszonyt az utóbbi évtizedekben általában R. Hilferding "finánctőke"-tézise, ill. V. I. Lenin monopolkapitalizmus-interpretációja alapján próbálták ábrázolni. Ebben a koncepcióban a nagybankok hódítóként álltak a gazdaság parancsnoki hídján, ahonnan már csak a proletárdiktatúrának lehetett (kellett) őket leszorítani, hogy kiépülhessen az államosított, utasításos gazdasági rendszer.

A levéltári forrásokon alapuló újabb hazai kutatások alapján a bank-vállalat viszonyban (és annak századforduló utáni változásaiban) az alábbi kérdések állnak a középpontban: a bankok vállalati részvénybirtoklása (az értékpapír-kibocsátás idején, ill. attól eltávolodva), az áruértékesítésben való bizományos részvétel, a hitelnyújtás gyakorlata és a személyi összefonódások.

A hitelbankok az alapítási láz időszakától kezdve részt vettek az értékpapír-kibocsátásban. Az 1873-as válság után azonban óvatosabbakká váltak, mivel több olyan értékpapír a tárcájukban maradt, amelyeknek árfolyama zuhanni kezdett és nem lehetett tőlük megszabadulni. Ez több óriásbank vesztét okozta. Így jutott néhány bank iparvállalatok birtokába is, ezt azonban igazából nem tekintették "bankszerű tevékenységnek". Meglévő egyéni cégek részvénytársasággá alakítása, új vállalatok alapítása ill. a meglévők részvénytőkéjének felemelése azonban beletartozott a bankok tevékenységi körébe. Ezeket az üzleteket ún. szindikátusi számlán, részesedési üzletként tartották nyilván. Ezeknek az átfutó tételeknek a nagysága a bankmérlegek egészéhez képest elhanyagolható volt és általában rövid idő után túladtak az így birtokukba jutott papírokon. Amit valamilyen okból mégis megtartottak, azt a továbbiakban az értékpapírtárcába könyvelték el.

A bankok ipari értékpapírbirtokának nagyságát azért is nehéz meghatározni, mert a bankmérlegekben nem mindig különíthetők el a többi értékpapírtól és árfolyamértékükön szerepelnek. Az azonban tény, hogy a hitelintézetek értékpapírtárcájában záloglevelek és községi kötvények, államadóssági címletek, közlekedési és bankrészvények még a világháború előtt is nagyobb arányban fordultak elő, mint a szoros értelemben vett ipari részvények. Ha tehát a századfordulótól meg is nőtt az iparvállalati részvények iránti érdeklődés a nagybankok körében, az csak általában az értékpapírtárca növekedésen belül (s gyakran a rejtett tartalékolás egy formájaként) értelmezhető. Megbízható eredmények csak a vállalattörténeti megközelítésektől várhatók. A legnagyobbak közül pl. a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank tárcájában a hazai bánya- és iparvállalati értékpapírok 23,2%-os súllyal voltak nyilvántartva. Névértéken számítva - Tomka Béla kutatásai alapján - ez a magyarországi iparvállalati részvénytőkének mindössze 2,5%-át jelentette. A PMKB ipari értékpapírtárcáján belül egyébként leginkább malomipari, vegyipari és építőanyagipari címletek fordultak elő.

Attól, hogy a magyarországi iparvállalatok részvényeinek a századelőn is csak töredéke volt a bankok tulajdonában, még árubizományosi, ill. hitelkapcsolatba kerülhettek egymással. Mindkettőre bőséges nemzetközi példák állnak rendelkezésre. Azt a megállapítást, hogy a 19. század végén a bankok érdeklődése megnövekedett az iparvállalatok iránt, legtöbbször árubizományosi szerződésekkel, a bankok áruosztályainak megszervezésével, ill. a vállalatok részére folyószámla nyitásával szokás illusztrálni. Az áruértékesítésbe való banki bekapcsolódás valóban jóval régebbi keletű, mint a bankok iparvállalati érdeklődése. A kereskedelmi és hitelbankoknál - váltóhitel formájában - ez eléggé természetesnek is tekinthető. A bankok folyószámlahitelei viszont a századelőtől jelentettek valóban rendkívül dinamikus tételt és ezen belül gyorsan növekedtek az ipari folyószámlahitelek is. Mindez azonban nem járt együtt olyan hitelkapcsolattal, ami az iparvállalatok banki alárendelését eredményezte volna. A bankok azoknak a vállalatoknak sem nyújtottak rendszeresen hitelt, amelyek a részvénybirtok alapján szűkebb értelemben vett érdekeltségükhöz tartoztak. A PMKB éves jelentéseiben például általában érdekkörébe sorolta a legnagyobb magyarországi iparvállalatok közül a Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű Rt.-t, a nehézipari komplexum viszont a bank hiteleit szinte sohasem vette igénybe, sőt egyre nagyobb betéteket helyezett el nála. A nagyvállalatoknál tehát mindenképpen az önfinanszírozás növekvő jelentőségével kell számolnunk.

A bank-ipar kapcsolat leglátványosabb megnyilvánulásának már a kortársak is a személyi összefonódásokat tekintették. A fentiek fényében magától értetődőnek tűnik, hogy a bankok igyekeztek igazgatótanácsukból képviselőket delegálni ahhoz a vállalathoz, ahol részvénybirtokkal rendelkeztek, vagy hitelt helyeztek ki (mint láttuk e kettő sem esett feltétlenül egybe!). Ezekben az esetekben a személyi összefonódásnak egyfajta garanciális jellege volt. A bankemberek igazgatótanácsi részvétele azonban ennél lényegesen szélesebb kört ölelt fel. Ott, ahol sem hitelkapcsolat, sem részvénybirtok nem mutatható ki, a pozíciók halmozásának egészen másfajta jelentősége volt az iparvállalat, mint a bank számára. A neves bankember szerepeltetésének a vállalati igazgatótanácsban hírértéke volt a cég hitelének demonstrálásában. Ugyanakkor a bankember valóban fontos információkat is közvetíthetett a vállalat vezetői számára. Ezek az emberek a vállalat operatív döntéseibe ritkán folytak bele, szerepük inkább a külső kapcsolattartásban nyilvánulhatott meg.

3.4. A nemzetközi értékpapírpiac és Magyarország

Magyarország a nemzetközi értékpapírpiacra elsősorban vasúti részvényei és kötvényei, valamint államadóssági címletei alapján jutott ki. A vasúti részvénypiacra lényegében az ötvenes évek közepén a már megépült fővonalak privatizációjakor, majd a kamatgaranciával épülő magánvasutak alapításakor az ötvenes évek végén, ill. 1867 után. Az ún. közös érdekű vasutak közül a legfontosabbak: az Osztrák Államvasút-társaság egy francia, a Déli Vasút közismerten a Rothschild csoport érdekeltségéhez tartozott. De a Tiszavidéki Vasút (Szolnok-Debrecen, Püspökladány-Nagyvárad, Debrecen-Miskolc) részvénykibocsátásakor is az osztrák-német pénzpiac vállalt oroszlánrészt a jegyzésben. Nem volt ez másként a kiegyezés utáni gründolási láz idején sem. A Magyar Keleti Vasút (Nagyvárad-Kolozsvár-Brassó) részvényeit viszont nagyrészt a Monarchián kivüli birtokosok vásárolták meg.

Ebben az időszakban azonban már önálló szerephez juthatott a szuverén magyar államadósság is. Mint ismeretes, a kiegyezéskor a magyar állam a korábban felvett Habsburg államadósság tőkeösszegét nem vállalta magára, csak az el nem ismert tőkeösszeg utáni kamatfizetéshez volt hajlandó "méltányosságból, politikai tekintetből" hozzájárulni. (Kivétel volt ez alól természetesen a magyar földtehermentesítési adósság.) A kiegyezés utáni első magyar pénzügyminiszter, Lónyay Menyhért az első magyar államadóssági kötvény (az ún. vasúti kölcsön 1868-ban) kibocsátásakor azt tűzte ki célul, hogy megkerülje Bécset, mint pénzpiacot és kikerülje a Rothschild-konzorcium hatókörét (London, Párizs, Frankfurt, Bécs). Ezért egy nem sokkal korábban alakult párizsi mobilbankkal, a Société Générale-lal kötött szerződést. Bécset talán még meg is lehetett volna kerülni, de a Rothschild-konzorciumot aligha, így az első magyar államkötvény kibocsátása kudarccal végződött. Újabb és újabb kibocsátások után 1873 nyarán már nem maradt más lehetőség, mint állambankári szerződést kötni a Rothschild-konzorciummal, amelyhez annak magyar tagja a MÁH közvetített. A gyors ütemű eladósodás a nyolcvanas évtized végéig tartott. Az újabb kölcsönök felvétele ebben az időszakban többnyire a korábbiak törlesztését szolgálta. A magasabb kamatozású címleteket azonban a nyolcvanas évek végén sikerült alacsonyabb kamatozásúakra konvertálni. Ebben az időszakban (1889-1893) az adósságszolgálat a kormányzati kiadások 46%-ára rúgott.

A párhuzamos valutarendszer miatt az osztrák értékre szóló államadóssági címletek zöme a Monarchián belül volt elhelyezve (1890: örökös tartományok 61%, Magyarország 35%, vámkülföld 4%). Az arany/ezüst értékre szóló kötvényeknek azonban 81%-a volt vámkülföldön, s csak 12%-a Ausztriában, ill. 7%-a Magyarországon. A fenti megosztottságnak az volt a hátránya, hogy korlátozott volt a kétféle államkötvény értékpapírpiacok közötti áramlása, holott a londoni City filozófiája szerint "az ország értékpapírjainak meg kell találniuk a haza vezető utat". Ez tette ugyanis lehetővé, hogy az újabb kibocsátások felszívását a korábbi jegyzések értékesítéséből ill. hozamából fedezni lehessen.

Az aranykoronára való áttéréssel, az államháztartás stabilizációjával gyökeresen megváltozott a helyzet. (4. táblázat) Nemcsak abban az értelemben, hogy stabilizálódott az arány a vámkülföldi, ausztriai és magyarországi szelvénybeváltás mértéke szerint (1912: vámkülföld 39,7%, Ausztria 24,1%, Magyarország 36,2%), hanem abban is, hogy az állami adósságszolgálat mértéke a világháború előttre a kormánykiadások egynegyedére mérséklődött. Ebben az időszakban egyébként már a magyar vasúti részvényekben és elsőbbségi kötvényekben - bár legnagyobbrészt továbbra is vámkülföldön voltak elhelyezve - 40% fölé emelkedett a magyarországi részesedés.

Ami a magyarországi iparvállalatok részvényeinek külföldi birtoklását illeti, erről csak a világháború előtti években rendelkezünk megbízható adatokkal. Néhány - elsősorban nemzetközi tőkekoncentrációt igénylő iparágat leszámítva - a hazai kézben levő részvénymennyiség meghaladta a 70%-ot. Olyan kulcsfontosságú iparágban, mint a malomipar, a külföldi tőke sohasem játszott számottevő szerepet. Az élelmiszeripari vállalatok folyó finanszírozása azonban elképzelhetetlen lett volna a hazai bankok váltó-, ill. folyószámlahitelei nélkül.

A külföldi tőke a magyarországi ipari részvénytársaságokban az I. világháború előtt, millió K
IparágRészvénytársaságok számaBefizetett részvények és kötvények, millió KÖsszes befizetett tőke, millió K
MagyarországonAusztriábanVámkülföldön
1. Vas- és fémipar 444832686
2. Gépipar, elektromossági ipar1281363720193
3. Kő-, agyag-, üvegipar1899484106
4. Fa- és csontipar95698380
5. Bőripar2095115
6. Fonó-szövőipar5363211094
7. Ruházati ipar209312
8. Papíripar2124428
9. Élelmiszeripar2492115010271
10. Vegyipar101962940165
11. Építőipar29151218
12. Sokszorosítóipar 7321122
Összesen1022794 (72%)199 (18,2%)97 (8,5%)1090

4. táblázat

Forrás: Magyar Statisztikai Évkönyv. Új folyam XXI. 1913. Bp., 1915. 123-124. p.

A világháború előtt tulajdonképpen egyetlen olyan iparág volt, ahol a vámkülföldi részesedés meghaladta az ausztriait, és a kettő együtt komoly súllyal rendelkezett: ez pedig a vegyipar volt. Ebben a világszerte nemzetközi tőkeberuházást igénylő kőolajfinomítás volt a meghatározó. Egyharmadnál nagyobb arányú ausztriai részesedéssel a vas- és fémipar tűnt ki. Ezek a nehézipari ágak a folyó hitel terén részben szintén a hazai hitelforrásokat vették igénybe, részben viszont önfinanszírozókká váltak.

Összességében a nemzetközi értékpapírpiac kiemelkedő szerepet a magyarországi infrastruktúra (közvetve az állam által felvett kölcsönök jelentős része is ezt a célt szolgálta), illetve a részben ezzel kapcsolatos nehézipar (és energiaágazat) fejlődésében játszott.

Önellenőrző kérdések
1. Jelölje be az alábbi állításokhoz a helyes választ!
A: Mindkét tagmondat önmagában igaz, továbbá ok és okozati összefüggés van köztük.
B: Mindkét tagmondat igaz önmagában, de ok és okozati összefüggés nincs köztük.
C: Az első tagmondat igaz, a második hamis.
D: Az első tagmondat hamis, a második igaz.
E: Mindkét tagmondat önmagában is hamis.
Az inflációs gazdaságpolitika rendszerint élénkíti a gazdaságot, ami pénzbőséget és az adórendszeren keresztül automatikusan az államháztartás stabilizációjához vezet.
ABCDE
Karl Ludwig von Bruck pénzügyminisztersége idején megkezdődött az államadósság leépítése, ami a fiskális és monetáris irányítás elkülönítése felé tett lépés volt.
ABCDE
Ignaz von Plener pénzügyminisztersége idején restriktív gazdaságpolitikát alkalmaztak, ami hozzájárult a vasútépítés fellendítéséhez.
ABCDE
A közös ügyek és a közös érdekű ügyek egyaránt a Pragmatica Sanctióból származtak, amely terhek viseléséhez a két állam (Ausztria és Magyarország) a kvóta arányában járult hozzá.
ABCDE
Az Osztrák-Magyar Monarchia megalakulásakor azért nem lehetett dualista szerkezetű jegybankot felállítani, mert az osztrák államot kötötte az Osztrák Nemzeti Bankkal kötött megállapodás.
ABCDE
2. Az alábbiakban a tankönyv szövegéhez kapcsolódó fontos eseményeket sorolunk fel. Rakja időrendi sorrendbe ezeket az eseményeket!

1.
2.
3.
4.
5.


3. A magyar kivitel szerkezetének időbeli változásait soroltuk fel a legfontosabb magyar kiviteli cikkek feltüntetésével. Rakja időben sorrendbe a magyar kivitelben legfontosabb szerepet játszó árucikkeket!

1.
2.
3.


4. Az alábbiakban fogalmakat és azok meghatározásait soroljuk fel. Párosítsa a kategóriákat a definíciókkal! Írja a definíciók mellé a megfelelő kategória betűjelét!

Kategóriák:
a) zónatarifa
b) őrlési forgalom
c) deflációs pénzpolitika
d) filoxéra
e) limitáció

Definíciók:
A forgalomba kerülő pénz szűkítése.
Vámmentes gabonabehozatal lehetősége magyar malmok számára, ha a lisztet vámkülföldre szállítják.
A 19. század végén a magyarországi szőlőket tönkre tevő betegség.
Vasúti menetdíjszabás, a jegy ára egy bizonyos távolsághatáron belül ugyanaz.
Árszabályozás.

5. Az Osztrák-Magyar Monarchia bankrendszerének legfontosabb intézménytípusát soroljuk fel. Rakja funkcióinak száma és fontossága alapján logikai sorrendben úgy, hogy a legfontosabbal kezdje a sort!

1.
2.
3.
4.
5.