KURZUS: Gazdaságtörténet I.
MODUL: Az Osztrák-Magyar Monarchia
1. lecke: A dualizmus kialakulása 1867
Tanulási útmutató | ||
Az 1. modul három leckét tartalmaz. A leckékhez tartozó tananyagot a tevékenység-követelmény módszertani útmutatás után olvashatja. | ||
Összefoglalás | ||
A dualizmus reális kompromisszum volt Ausztria és Magyarország között, amely előnyökkel és hátrányokkal is járt. Ausztriát a nemzetközi színtéren ért vereségek, Magyarországot pedig a passzív rezisztencia tarthatatlansága vezérelte a megegyezés irányában. A két jogilag önálló államot számos közös ügy fűzte össze: így közös volt az uralkodó (Ferenc József, majd IV. Károly) személye, a közös minisztériumok, a hadsereg, a pénz, a jegybank, vámunió volt a két ország között, közösen kezelték a vonalas infrastruktúrák létesítését és üzemeltetését, a szabadalmaztatást, a folyami és tengeri hajózást, az állami monopoltermékek kezelését, a közvetett adók kivetésének alapelvét. A közös költségek finanszírozása a kvóta alapján történt. A vámunió eredetileg 10 évre szólt, de bármely ország felmondhatta. A vámunió körül nagy viták folytak, egyszer Magyarország rövid időre fel is mondta, de az agrárius és merkantil körök véleményének eltérése és vitája ellenére a dualizmus időszaka alatt végül is mindig fennmaradt. | ||
Tevékenységek | ||
A lecke tanulása során, az alábbi javaslatok, útmutatások alapján dolgozza fel a tananyagot. | ||
Az 1867. évi XII. törvénycikket megtalálja a letölthető dokumentumok között is. |
| |
Követelmények | ||
A leckét akkor sikerült megfelelően elsajátítania, ha Ön képes | ||
| ||
Tananyag | ||
Kövér György: A reformkortól az I. világháborúig | ||
Az intézményrendszer átalakítása több lépcsőből álló, elhúzódó folyamat. A célkitűzéseket már a reformkorban megfogalmazták és a gyakorlatba való átültetés is megindult. A folyamat erőteljesen felgyorsult a forradalom és a forradalmat leverő neoabszolutizmus idején és végül csak a kiegyezés után jutott nyugvópontra. | ||
A reformkorban a gazdasági intézményrendszer átalakítása a polgári átalakulás tágabb folyamatainak része volt. A gazdaságot érintő legfontosabb célkitűzések közül a jobbágyfelszabadítás, az iparszabadság, a közteherviselés és adóreform, valamint a vámunió és vámliberalizálás teremtette meg a század második felének gazdasági fejlődéséhez az institucionális feltételeket. | ||
1.1. A jobbágyfelszabadítás | ||
Ha a földesúr - jobbágy viszony lényege abban a kettős természetű függőségben állt, amit személyi, ill. dologi jellegű függésként szokás meghatározni, akkor a jobbágyfelszabadításnak mindkét szál eloldását, elszakítását kellett jelentenie. Egyaránt érintenie kellett a jobbágy eddigi személyi függését (pl. földesúri bíráskodást) és a telekhasználat fejében teljesített járadékszolgáltatást is (az ún. dologi függést). | ||
A függőségi szálak elmetszése különböző kombinációkat és ütemezést eredményezhetett. Poroszországban pl. a első lépést egy 1807-es rendelet jelentette, amely, miközben rögtön kimondta a személyi szabadságot, a járadékszolgáltatás eltörlésében és a föld polgári tulajdonba juttatása terén csak a kezdeteket hozta. Több rendelkezés és évtized kellett ahhoz, hogy az utóbbi kérdésben is, 1850 után nyugvópontra jusson a dolog. | ||
Ezzel szemben viszont pl. Oroszországban az 1861-es jobbágyreform egyrészt először az ideiglenes lekötöttség állapotába helyezte a jobbágyokat, másrészt viszont elvi tulajdonosi jogaikat csak a faluközösségen keresztül gyakorolhatták, így tulajdonképpen a faluközösséghez kötötte őket. A földdel való szabad rendelkezésre, a faluközösségi földhasználatból való kiszakadásra csak az 1906-os Sztolipin-féle földreform biztosított gyakorlati lehetőséget. A jobbágyfelszabadítás itt is hosszú folyamat volt, ami azonban nem a személyi szabadság megadásával vette kezdetét. | ||
A jobbágyfelszabadításokat szokás a földön való osztozkodás alapján tipologizálni. Az Elbától keletre eső Mecklenburgban például a tulajdonba kapott föld ellenértékét az addig használt terület egy részének a földesúr számára való átengedésével lehetett megváltani, ami az osztozkodásban a parasztok komoly földvesztésével járt együtt. Az orosz fennhatóság alá tartozó Lengyel Királyságban viszont az 1863-as felkelést követően, a lengyel nemesség megbüntetéseként 1864-ben olyan jobbágyfelszabadítást vittek keresztül, amelyet a lengyel nemesek számottevő birtokcsökkenése kísért. | ||
Magyarországon (a szűkebb értelemben vett Magyarországot értve ezen, Erdély nélkül) 1767 óta közjogilag szentesített határ húzódott a földesúri és az úrbéres paraszti földbirtoklás között. Erdélyben ezt az intézkedést sohasem vezették be, így a székely és szász birtoklás sajátszerűségein túl itt más helyzetben vetődhetett fel a jobbágyfelszabadítás kérdése. Természetesen az úrbéres és az allodiális föld elkülönítése Magyarországon sem jelentette azt, hogy a jogilag szentesített határ egybeesett a tényleges földhasználattal. Nemcsak azért, mert a terület egy bizonyos részét földesúr és jobbágy osztatlanul, közösen használta (pl. legelők, erdők), hanem azért is, mert a jogilag allodiális terület önmagában nem zárta ki azokon a paraszti földhasználatot. A jogi értelemben vett allódium inkább annyit jelentett, hogy utána nem kellett az államnak adót fizetni. Ugyanígy, bár 1767-hez köthető az 1/8 úrbéres teleknél kisebb földet bíró jobbágyok országosan egységesen zsellérként való elkülönítése, a zsellér önmagában még nem vagyoni, hanem adójogi kategória volt. Ha valaki 1/8 úrbéres telke mellé még a földesúri allódiumból vállalt földön is termelt, nyilván más vagyoni kategóriába tartozott, mint a mindössze 1/8-nyi zsellértelekkel rendelkező társa. Hogy tudott-e több földet művelés alá vonni, az a földesúr hajlandóságán túl mindenekelőtt a családi munkaerő-potenciáltól és az igaerőtől függött. A családban maradt felnőtt fia viszont, aki nem önállóan gazdálkodott, az adóösszeírásokba már egyenesen házatlan zsellérként került be. | ||
A jobbágyfelszabadítás törvényi szabályozásában az első lépést az 1840-es ún. önkéntes örökváltság jelentette, amely egyezkedéses lehetőséget biztosított földesúr és jobbágy között a személyes megváltás melletti tulajdonba adásra. Erre egyébként gyakorlati kísérletek, főleg módosabb paraszti közösségek esetében, már korábban is történtek. Nyilván ezután is csak korlátozottan éltek ezzel a lehetőséggel, annál is inkább, mert a törvény a földesúri joghatóságot nem érintette. 1848-ig a parasztság kezén levő földnek mindössze 1,9%-a került megváltás révén a használók tulajdonába. | ||
A személyi szabadság megadásával együtt járó kötelező örökváltságot az 1848 márciusában az országgyűlésen elfogadott és áprilisban szentesített törvények mondták ki (1848: IX.-XIII. tc.). A kötelező örökváltság azt is jelentette, hogy az addig jobbágyparaszti használatban levő földből az úrbéres, ill. az azt pótló szerződéssel birtokolt területek "elvesztéséért" a földesúrnak állami kárpótlást ígértek. Az állam tehát az olyan földekért, amelyek után addig adókat szedett, megváltást ígért. A magyarországi paraszti használatban levő földnek - Varga János számításai szerint - 4,5%-a minősült vitathatatlanul úrbéres jellegűnek. További 14% a hovatartozás szempontjából tisztázatlan kategóriának számított. Ennek zömét az ún. maradványföld tette ki, amelynek jogállása vitatható volt. Ezeket a földeket az 1767-es összeíráskor, bemondás alapján úrbéresként nem vették számba, a későbbi tényleges felmérésnél azonban kiderülhetett úrbéres eredetük, így a földesúrnak telkesíteni kellett volna ezeket a területeket. Ez azonban távolról sem került napvilágra és történt meg mindenütt. Volt ezen kívül a parasztság használatában csaknem 10%-nyi kétségtelenül nem úrbéres jellegű föld (pl. irtás, telepítvény, kurialitás, cenzualitás stb.). Ezekre semmiképpen nem vonatkozott az állami kárpótlás. Ugyancsak nem szabályozták újra az áprilisi törvények a legelő- és erdőhasználat elkülönítésének kérdését. Ebben a vonatkozásban az 1836-ban hozott fakultatív, egyezkedéses rendezés maradt változatlanul érvényben. | ||
1848/49 eseménysorozatában aztán a szabályozatlanul maradt kérdések többnyire a tömegmozgalmakkal, ill. a szabadságharc mozgósításaival összhangban kerültek napirendre. Így került sor 1848 szeptemberében a szőlődézsma törvényi eltörlésére. Egy 1849. április 19-i kormányzóelnöki rendelet pedig a maradványföldek úrbéres földként való jogértelmezését írta elő, kimondva ezután - a pénzügyminiszter tiltakozása ellenére - az állami kárpótlást. A forradalom tehát az úrbéres kategória szélesítése irányába igyekezett befolyásolni a jogalkotást. | ||
A szabadságharc leverése után az új hatalom első intézkedései közé tartozott az 1848 tavasza után hozott intézkedések hatályon kívül helyezése. A kérdések gyakorlati rendezésében döntő szerepet játszó úrbéri pátensek (1853 Magyarország, 1854 Erdély) egyértelműen a jogértelmezés (és ezáltal az állami kárpótlás) tágítása ellen foglalt állást. A maradványföldeket saját erőből megválthatónak ítélték, a nem úrbéres szőlők dézsmakötelezettségének megválthatósága pedig e szabályozás szerint egyenesen a földesúr beleegyezésétől tétetett függővé. Elrendelte ugyanakkor a legelők kötelező elkülönítését, ennek ugyanis az államkincstárra nézve csak pozitív hatását lehetett remélni. | ||
A szabályozás után került sor a "nagy osztozkodásra", ami 1856 és 1864 között többnyire megvalósult. Maradtak még hosszan elhúzódó elrendezetlen ügyek, mint pl. a majorsági zsellérek kérdése, de a kiegyezés után az új helyzetben már nem nagyon nyílt lehetőség a végrehajtott osztozkodás szabályainak megváltoztatására, legfeljebb az illegitimnek tekintett neoabszolutista rendeletek magyar törvénybe foglalására (1871: LIII. - LV. tc.). A jobbágyfelszabadítás következtében az 1848-ban a jobbágyok által birtokolt földnek a volt jobbágyok 3-4%-át veszítették el, mintegy 20%-át pedig csak saját erőből megváltva tarthatták meg. Így a volt nemesi saját kezelésű birtok mellett a korábbi jobbágyparaszti telkek döntő többsége is polgári tulajdonná vált. | ||
A jobbágyfelszabadítástól elválaszthatatlan volt a kártalanítás ügye. Ezt már az 1848-as törvénykezés is a "nemzeti közbecsület védpajzsa alá" helyezte. A kárpótlás mértékét úgy kívánták meghatározni, hogy az addig fizetett éves járadékot egy fiktív tőkeösszeg 5%-os évi kamatának tekintették. Így a járadék tőkésítésével (5% kamat mellett a járadék húszszorosát véve) kiszámították a kárpótlási összeget. | ||
A gyakorlati végrehajtás itt is a neoabszolutizmusra maradt. Az 1853-as kárpótlási és földteher-mentesítési nyílt parancs földteher-mentesítési alapot hozott létre, amely 1856-tól 5%-os kamatozó kötvényekben adta a jogosultak részére a kárpótlást. A kárpótlási kötvényeket az állam garantálta, a kamatokat félévenként fizették, a törlesztésre pedig évenként kétszeri sorsolással ötven év alatt került sor. A kötvények felhasználhatóak voltak árva-, gyám-, takarékpénztári és alapítványi tőkék befektetésére, ill. az Osztrák Nemzeti Bank előlegkölcsönök fedezetéül fogadta el. A kárpótlás forrását a földteher-mentesítési járulék nevű pótadó jelentette, amit mindenki (tehát volt földesúr és volt jobbágy is) egyaránt fizetett földtulajdona arányában. A járulék az induláskor a földadó 15%-ára rúgott, ám később ez az arány jelentősen emelkedett. | ||
1856 novemberében további szabályozást jelentett, hogy - a földbirtokra addig elrendelt moratórium feloldása után - a kárpótolt csak hitelezőinek kielégítése után fordíthatta a kárpótlást saját céljaira. Ezt egészítette azonban ki az a rendelkezés, hogy az 1854 előtt keletkezett adósságoknál a hitelező köteles volt a kötvényeket törlesztésül elfogadni. A kötvények piaci értékét a kereslettől és kínálattól függő árfolyam jelezte, amely az első években még 75-81% között ingadozott, az ötvenes évek végére 67% körülire esett vissza, majd átmeneti emelkedés után a kiegyezés idején 66%-nál állt. Aki ki tudta várni kötvényeinek kisorsolását, az magasabb árfolyamban reménykedhetett. Ugyanakkor az is kétségtelen, hogy a jobbágyi szolgáltatások kiesése miatti tényleges veszteséget a kártalanítás adott formája a legkevésbé sem tudta pótolni, sokkal inkább adósságtörlesztésre, mint beruházásra fordították. | ||
1.2. Az iparszabadság | ||
Az iparszabadság természetesen nem szűken az egyes iparágakat érintette (ezek tartalma és köre egyébként is átalakult az adott korszakban), hanem mindenekelőtt az iparkodás, a vállalkozás szabadságát. | ||
A törvényi szabályozás szempontjából az előzmények között tartandó számon az 1792:17. tc. amely kereskedelmi ügyleteknél lehetővé tette az osztrák jog alkalmazását, ha a szerződő felek elismerték az osztrák kereskedelmi törvényszékek illetékességét. A szűkebb Magyarországon a kereskedelmi és váltójog megteremtésére az 1840-es törvényekkel került sor (Erdélyben az osztrák törvényhozás maradt hatályban). Az 1840-es törvények számos intézkedése meghatározó volt az intézményrendszer alapozásában, hiszen nemcsak váltótörvényt, hanem csődtörvényt is tartalmazott, szabályozta a kereskedők és a gyárak jogviszonyait, a közkereseti és a részvénytársaságok szervezetét. Az utóbbi gyakorlatilag szabaddá tette a gyáralapítást és az azokban való munkavállalást, anélkül, hogy a kézművesség céhes kereteit érintette volna. Ezeken az intézkedéseken az 1848-as törvények sem változtattak. Egyedül Klauzál 1848 júniusi céhszabálymódosító rendelete érdemel említést, amely a céhek fenntartása mellett megkönnyítette a mesterré válást, lehetővé tette a szabad munkavállalást. | ||
A neoabszolutizmus a kereskedelmi és váltójog tekintetében az osztrák jogot vezette be, s az 1840-es törvények hatálya a szűkebb Magyarországon csak 1861-ben állt vissza. Az 1852-es ideiglenes utasítás először szabad és engedélyezett iparokat különböztetett meg, majd az 1859-es Iparrendtartás mondta ki a Habsburg Birodalom egész területén a tulajdonképpeni iparszabadságot (ami természetesen nemcsak a szűkebb értelemben vett iparra, hanem a kereskedelemre és a szolgáltatásokra is vonatkozott). Ez a rendelkezés az iparűzés jogát mindenki számára biztosította, néhány szakmát kivéve eltörölte a képesítési kötelezettséget. A többségben levő ún. szabad iparoknál csak be kellett jelenteni az ipar gyakorlásának megkezdését, szűk körre korlátozták azon foglalkozásokat, ahol az üzletnyitást engedélyezési kérelem kellett hogy megelőzze. A továbbra is fennmaradt céheknek azonban az engedélyezési procedúrába már semmilyen beleszólása nem lehetett. A céhek kötelező megszüntetését egy 1872-es magyar ipartörvény rendelte csak el (illetve tette lehetővé ipartársulattá, tehát szakmai érdekképviseletté való átalakulásukat). | ||
A kiegyezés utánra maradt az egyesített országterület egységes kereskedelmi jogrendszerének létrehozása, amely több lépésben, többnyire német mintára történt meg. Az 1875-ös kereskedelmi törvény, az 1876-os váltótörvény, az 1881-es csődtörvény több évtizedre kijelölte a magyarországi vállalkozások keretfeltételeit. | ||
1.3. Közteherviselés és adóreform | ||
Az intézményrendszer átalakításának meghatározó eleme volt még a szintén 1848-cal bevezetett közteherviselés. A nemesi adómentesség eltörlésével végérvényesen megszűnt a jogalap a belső vámhatár fenntartására is, így jöhetett létre a vámunió. Az új adórendszer kialakítása azonban a neoabszolutizmusra maradt. Az 1850 és 1851 során kibocsátott császári pátensek lényegében az újjáalakított osztrák adórendszer bevezetését jelentették Magyarországon. Az adórendszer szerkezetileg egyrészt egyenes adókból (föld-, ház-, kereseti és jövedelmi) állt, amelyek közül a jövedelminek nevezett adónem a modern értelemben vett személyi jövedelemadó volt, hanem tulajdonképpen a harmadikként említett kereseti adónak egyfajta pótléka. Másrészt közvetett adók alkották. Ide tartoztak a fogyasztási adók (cukor-, szesz- stb.), monopóliumok (dohányjövedék), valamint a vámok és az illetékek. | ||
Az adórendszer új alapokra helyezése egyrészt az adóterhek növekedésével járt Magyarországon is, másrészt pedig megnövelte a közvetett adók szerepét az állami bevételekben. | ||
1867-tel, a kiegyezésben a Monarchiában csak a közvetett adók közössége maradt fenn, az egyenes adókat az egyes államok kormányai szabadon alakíthatták. Ennek ellenére a kiegyezés utáni Magyarországon sem nyúltak az egyenes adórendszer alapjaihoz, hanem magyar törvénybe foglalták az addig illegálisnak tekintett osztrák pátensek tartalmát. Az újabb követelményekhez igazításra csak a hetvenes évek közepén került sor, amikor az államháztartás válságos helyzete miatt újabb egyenes adókat vezettek be (társulati adó, tőkekamatadó, fényűzési adó), illetve az addigi jövedelemadót beolvasztották az általános kereseti adóba. A modern értelemben vett személyi jövedelemadó bevezetésére azonban Magyarországon csak 1909-ben született törvény, tényleges kivetésére azonban a világháborúig nem került sor. | ||
1.4. Vámunió és vámliberalizálás | ||
A Mária Terézia alatt létrehozott vámrendszer fő eszközei a tilalmak és a magas protekcionista vámtételek voltak. Az örökös tartományok és Magyarország közötti ún. belső vámhatár lebontására 1850-ben került sor. A vámuniót 1851 közepétől megteremtő intézkedés azonban nem érintette a birodalom határai mentén húzódó külső vámhatárokat. A külső vámhatáron először 1852 februárjában, majd második lépésként 1853 decemberében hajtottak végre lényeges módosításokat. Csökkentették a vámtarifában szereplő vámtételek számát, a lényegében kizárólag egészségügyi indokkal fenntartott, lerövidített tilalmi lista helyét a vámmentes termékek felsorolása foglalta el, valamint leszállították a vámmaximumokat. Míg 1838-ban még 654 vámtétel mellett 63 tiltott cikk szerepelt, s a legmagasabb vámtétel pedig 2000 forint volt (a korabeli vámrendszerekben egységnyi termékre megadott abszolút összeg és nem %-ban kirótt értékvám szerepelt), addig 1853 végén a vámtarifa már mindössze 265 tételből állt, 35 vámmentes terméket tartalmazott és a maximális vámtétel 250 forintra rúgott. A külső vámok jelentős mérséklése az ötvenes évek elején azonban csak a vámliberalizálás első lépését jelentette. | ||
A következő szakasz a hatvanas évek közepén indult, mindenekelőtt az 1867-től életbe lépő francia-osztrák és angol-osztrák kereskedelmi szerződések megkötésével. Ezek a szerződések ugyanis a Monarchia történetében először foglalták magukban a legnagyobb kedvezmény elvét. A legnagyobb kedvezmény elvét először épp Anglia és Franciaország 1859-es kereskedelmi szerződése tartalmazta. A kétoldalú szerződések révén lehetővé vált, hogy az adott ország általános vámtarifájától eltérő vámtételeket alkalmazzanak az egymással folytatott kereskedelemben. A pozitív diszkrimináció azonban minden olyan országgal szemben kötelező erejű volt, amellyel szintén a legnagyobb kedvezmény elvét magában foglaló kereskedelmi szerződés lépett érvénybe. 1867-ben tehát a Monarchia tagja lett az Anglia és Franciaország által dominált szabadkereskedő világpiacnak. Ehhez járult, hogy 1868-ban hasonló tartalmú kereskedelmi szerződés jött létre a Monarchia és Németország között, amit azonban már nem egyszerűen a Habsburg Birodalom, hanem az 1867-ben 10 évre kereskedelmi szövetséget kötött duális állam, az Osztrák-Magyar Monarchia nevében írtak alá. | ||
* * * | ||
Az intézményrendszer átalakulása tehát, mint láttuk, több lépésből álló, hosszú távú folyamat volt, ami az 1840-es évektől az 1870-es évekig tartott Magyarországon. A jelzett változások egyértelműen mutatták, hogy a gyakorlati átalakításban a neoabszolutizmusra esett a végrehajtás súlypontja. A neoabszolutizmus intézkedéseit - már politikai okokból is - igen ellenmondásos megítélések kísérték és kísérik. Az egyik álláspont szerint a neoabszolutizmus a hazai hagyományoktól idegen, osztrák intézményeket vezetett be Magyarországon, a jobbágyfelszabadítás végrehajtásánál az aulikus arisztokráciának kedvezett, az adóterheket többszörösére emelte és regresszíven vetette ki, a belső vámhatár eltörlésével az ország beolvasztását kívánta elérni, ezért kiszolgáltatta a magyar ipart a fejlettebb örökös tartományoknak stb. Egy ezzel ellentétes álláspont szerint a neoabszolutizmus gazdasági koncepcióját egy logikusan felépített gazdasági filozófia határozta meg. A politikai motívumok, mint keretfeltételek itt annyiban jöttek számításba, hogy az államháztartás nehéz helyzete kikényszerítette az erőteljes végrehajtást. A koncepció lényege az volt, hogy egyfelől a forgalom élénkítésére, a piacosításra, másfelől viszont a magántulajdon megerősítésére, ill. privatizációra törekedtek. A kettő révén volt várható a teljesítmények fokozódása, ami hosszabb távon az állami bevételek emelkedését kellett hogy eredményezze. Ha az államháztartás bevételi oldalát nézzük, nehéz lenne a koncepció hatékonyságát kétségbe vonni. A bevételek fokozása viszont csak a forgalom és a teljesítmények növelése révén volt lehetséges. | ||
A magyarországi institucionális tőkés átalakulás legfontosabb sajátosságának tehát az a paradoxon tekinthető, hogy a liberális intézményrendszer bevezetésének döntő lépéseit a Habsburg neoabszolutizmus hajtotta végre. | ||
Önellenőrző kérdések |
Az 1867. évi XII. törvénycikket megtalálja a letölthető dokumentumok között is. | 1. Nyissa meg az interneten a www.1000ev.hu oldalt, keresse meg az 1867. évi XII. törvénycikket. A közös minisztériumokat ellenőrző delegációk működésével kapcsolatban teszünk most fel kérdéseket. Válassza ki az alábbi állítások közül, melyek az igazak!
![]() | ||||||||||||||||
2. Az alábbi térképen számokkal jelöltük az Osztrák-Magyar Monarchiát alkotó legfontosabb államokat, tartományokat, országrészeket. A monarchiát alkotó országok, tartományok mellé írja a megfelelő számot! A feladat megoldásához tanulmányozza az Osztrák-Magyar Monarchiákról készült térképeket!
![]() | |||||||||||||||||
3. A következőkben a jobbágyfelszabadítás előtti függőségi viszonyokat sorolunk fel. Válassza ki az alábbiak közül a személyes függőségi viszonyokat!
![]() | |||||||||||||||||
4. Párosítsa a tankönyv alapján, az ott szereplő idegen kifejezéseket a felsorolt meghatározásokkal! a) Jobbágytelek ![]() |