Az Európai Közösség autonóm felségjogok (fõhatalom) gyakorlója, birtokosa. A jogállamiság alkotóeleme, hogy minden felségjoggal szemben hatékony alapjogvédelmet kell biztosítani. Közösségi szinten a jogállamiság megfelelõjét nevezhetjük "jogközösségiség"-nek. Az autonóm jogrendszerbõl az következik, hogy Közösségi alapjogoknak is létezniük kell. A közösségi alapjogok alapja a Közösség megalapítása, a jogállamiságot elfogadó tagállamok által. A felségjogok csak az alapjogok korlátjai között gyakorolhatók. Ez a jogállamiság érvényes a jogállami tagok által alapított közösségre is.

A közösségi alapjogoknak nincs kötõerejük a tagállami felségjogokkal szemben, ezekkel szemben a tagállami alapjogok állnak.

A közösségi jogból korábban azért hiányoztak az alapjogok, mert a közösségi cselekvésnek még nem volt relevanciája e vonatkozásban. Ez a késõbbiekben az Európai Bíróság közvetlen hatállyal és elsõbbséggel kapcsolatos joggyakorlata folytán alakult ki. A közösségi politikák körvonalazódásával nõtt az alapjogokra gyakorolt hatás lehetõsége.
A közösségi jogban kezdettõl fogva szerepelt az egyenlõ bánásmód, és a diszkrimináció-tilalom parancsa, mind állampolgári, mind nemi vonatkozásban. Ezen elõírásoknak nemcsak a tagállamok, de magánszemélyek is címzettjei. Ez azért lehet így, mert az egyenlõség szorosan kapcsolódik a Közösség alapszabadságaihoz.

A maastrichti szerzõdés megteremtette az uniós polgárság intézményét, mely alapjog-tartalmú jogi pozíciót biztosít. Ehhez tartoznak a politikai részvételi jogok, a petíciós jog, az Európai Parlament és Ombudsman felé, és a közösségi szervekkel való anyanyelvi kommunikáció joga.
A közösségi alapjogok csak védelmi jogok, tehát nem kötelezik a Közösséget tevékeny cselekvésre. Nem jogosítják fel a Közösséget alapjogi jogalkotásra. Az alapszerzõdés nem teremt a Közösség szerveinek általános hatáskört ilyen tárgyú rendelkezések elfogadására. Ugyanakkor különös felhatalmazás létezik a diszkrimináció kapcsán.

Az alapjogi pozíció meghatározásakor a tagállamok közös alkotmányos tételei és az Európai Emberi Jogi Egyezmény nyújtották az alapot. Az alapjogokat, akárcsak a közösségi jogot általában a nemzeti jogi dogmatika szempontjából nem lehet értelmezni. Az Európai Bíróság mondta ki a Hauer-ügyben, hogy a tagállamok közös alkotmányos tételei nyújtják az alapot, de a közösségi alapjogoknak a Közösség szerkezetének és céljainak is meg kell felelnie, ezért a közösségi alapjogok határainak meghúzásakor az értelmezés kontextusát az alapszerzõdések adják. Például a tulajdonhoz való jog más értéket képvisel egy statikus nemzetgazdasági rendben, mint az egységes belsõ piac kiépítésének és fenntartásának dinamikus célkitûzései között. Mivel a közösségi alapjog korlátját képezi a közjó és a közösségi célok, ezért a korlátozás arányosságának megítélése eltérhet.

Bár a belsõ piac kiépítése és a közösségi politikák mélyebb beavatkozásokat feltételeznek, nem mondhatjuk, hogy az Európai Bíróság az integráció elsõbbségébõl indul ki. Az alapjogok lényegének érinthetetlensége jelen esetben is a beavatkozások határát jelöli ki.
Máig nem létezik egy zárt alapjogi rendszer a Közösségben, ami jogbizonytalansághoz vezet. Ezt az állandósuló joggyakorlat ellensúlyozhatja. A jogalkotó alapjog-teremtés (alkotmányozás) eredménye különbözik a joggyakorlat által megteremtett alapjogoktól. Elõbbiek egy tanácskozási folyamat, politikai vita és konszenzus eredményei, amely demokratikus legitimációt teremt. A joggyakorlatot az igazságosság alakítja. A bíróságok elméleti ötleteket váltanak valóra. A tagállamok alkotmányait és az Európai Emberi Jogi Egyezményt veszik alapul arra nézve, hogy Európában mit ismernek el jogként és igazságként. A nemzeti vonásoktól pedig elvonatkoztatnak.
Bár a Közösségnek nincs közvetlen kötõdése a Európai Emberi Jogi Egyezményhez, az Európai Bíróság "különös jelentõséget" tulajdonít neki. A Közösség nem, azonban a Közösség minden tagja ezen egyezménynek részese. Az egyezmény csak kiegészíti a tagállami alapjogvédelmet, nem pedig helyettesíti azt. Az Európai Unió csatlakozásának ugyanakkor pont ez lenne a célja, mivel a Közösségnek jelenleg nincs alapjogvédelmi rendszere. Az írásos alapjogokra való áttérés ugyanakkor paradigmaváltást is jelentene.

Az egyezmény így is kidolgozott alapjogi katalógust nyújt, ami növelné a jogbiztonságot és a kiszámítható joggyakorlatot erõsítené. A Közösségnek nincs hatásköre arra, hogy csatlakozzon az Európai Emberi Jogi Egyezményhez, de a tervek szerint az Alkotmányszerzõdés felhatalmazná erre.

Fontos kérdés a tagállami viszonyulás a Közösség alapjogok teremtésére irányuló törekvéséhez. A Solange I. ítéletben a német alkotmánybíróság rámutatott, hogy a Közösség rendszerébõl hiányzik a közvetlen demokratikus legitimációval, törvényhozási hatáskörrel rendelkezõ, általános választás alapján megalakuló parlament, és az alapjogi katalógus kodifikálása. A Solange II. ítélet már lemond ezekrõl az igényekrõl, és kimondja, hogy a Közösség bírósága és szervei nem idegenek és kívülállók, hanem "saját" fórumok is. Fenntartja ugyanakkor az eddigi igényt a hatékony közösségi alapjogvédelemre. Ez a feltétele a sajátként való elismerésnek. Ez a feltétel ugyanakkor következetlen az eddigi fejlõdési tendenciával szemben (a Nold-ítélet szerint az Európai Bíróság nem ismerhet el jogszerûnek olyan intézkedést, mely a tagállamok által védett alapjogokkal összeegyeztethetetlen), és jogdogmatikailag is kérdéses, hiszen magának és a nemzeti bíróságoknak teremt hatáskört a végsõ döntés meghozatalára.

Az elsõ közösségi alapjogi dokumentum a Parlament, a Tanács és a Bizottság közös nyilatkozata 1977-ben a Solange I. ítéletre válaszként. A következõ mérföldkõ a Parlament nyilatkozata 1989-bõl, az Alapjogokról és alapszabadságokról. Ennek célja a demokratikusan legitimált parlament, mint törvényhozó szerv, elképzelésének a kezdeményezése. Szerzõdési szinten a Egységes Európai Okmány preambuluma említette az alapjogokat 1986-ban elõször. Kimondja, hogy a Közösség tekintettel van az alapjogokra, ennek érdekében hatáskört ad az Európai Bíróságnak a Közösség szerveinek cselekvését etekintetben ellenõrizni. A joggyakorlat elméleti alapját (Európai Emberi Jogi Egyezmény, tagállami alkotmányok) belefoglalták az alapszerzõdésbe is. Elõbb a Közösség elhatározta saját alapjogi dokumentum kidolgozását (ez lett a 2000-ben Nizzában proklamált Európai Alapjogi Charta), majd a "Konvent" kijelentette, hogy a Chartának különösebb módosítás nélkül kötõerõt és ezáltal alkotmányos státuszt kíván adni. Ez azt eredményezhetné, hogy a Közösség olyan területekre is behatoljon, melyekre eddig jogalkotási hatásköre nem volt (halálbüntetés, kínzás, rabszolgaság stb.).

Említést érdemel még az alapjogok és alapszabadságok viszonya. Az alapszabadságok az áru-, személy-, szolgáltatás- és tõkeforgalom szabadsága és a letelepedési szabadság. Zavart okozhat a Európai Emberi Jogi Egyezmény hivatalos elnevezésének alapszerzõdési említése, mely szintén alapvetõ szabadságokról szól. Az alapjogok egyéni védelmi jogok, a Közösség felségjogainak korlátozására, míg az alapszabadságok meghatározzák a belsõ piacot és annak objektív részelemei. Az alapjogok címzettje a Közösség, (a tagállamok csak a közösségi jog végrehajtásakor) az alapszabadságoké a tagállamok. Az alapszabadságok korlátozása tilos, de csak a tagállami korlátozás, a közösségi nem. Az alapjogok az egyének jogi pozícióját védi, az alapszabadságok a közösségi jog végrehajtásának eszközei. Az alapjogok magánfelek közötti jogviszonyokra nem vonatkoznak (nincs Drittwirkung). Míg a munkavállalók és szolgáltatók szabadságára vonatkozó diszkriminációtilalom a magánfél munkáltatókra is vonatkozik. A korlátozás mérlegelésénél az alapjogok esetében védett egyéni jogi pozíciók állnak szemben a Közösség érdekeivel, míg az alapszabadságoknál a belsõ piac megvalósításának célja áll szemben a tagállami korlátozásokkal, érdekekkel. Célszerû lenne az alapszabadságokat "piacjogoknak" nevezni.

Forrás: Gert Nicolaysen: "Az alapjogok Közösségi megalapozottsága", Europarecht 2003/5)