A II. világháború után a versenyjog nem létezõ fogalom volt. Elõször az Európai Szén- és Acélközösség szerzõdésében szerepelt a versenykorlátozó megállapodások és a gazdasági erõfölénnyel való visszaélés tilalma, ami Jean Monnet elszántságának volt köszönhetõ. Ennek célja a német hadigépezet szívének tartott szén- és acélipari kartellek féken tartása volt. A versenyjogi szabályok átvétele az Európai Gazdasági Közösségrõl szóló szerzõdésbe már a piaci integrációt célozta, ugyanakkor nem jelentette azt, hogy a versenyjog szerepe csak az európai integráció kezdeti szakaszára korlátozódna. A versenyjog szolgálja továbbá a termelékenységet, az innovációt, a fogyasztóvédelmet és a gazdasági növekedést is. Nem hivatalosan pedig a tagállami vállalatok nemzetközi viszonyokban való védelme útján, a protekcionizmusnak is eszköze.
Az Európai Közösség trösztellenes eljárását szabályozó 17. sz. rendelet eredetileg csak eljárási keretként szolgált. A konkrét eljárási szabályokat az Európai Közösségek Bírósága (Bíróság) dolgozta ki részletesen. A bírósági jogvédelem és annak kiterjesztése fokozatosan vált elfogadottá. A legnyilvánvalóbb példa erre a panaszosok helyzete, akiknek a 40 éves bírósági gyakorlat - a Bizottság eljárás lefolytatására való diszkrecionális jogkörének ellensúlyozására - fellebbezési jogot biztosított. Érdekesség, hogy az új 1/2003. sz. rendelet ezt nem kodifikálta, alapvetõen abból az okból adódóan, hogy erre nem létezett hatáskör. Kodifikációt amúgy sem szabad elsietni, hiszen a Bíróság és az Európai Emberi Jogi Bíróság viszonya máig tisztázatlan, arról nem is beszélve, hogy a strasbourg-i bíróság gyakorlata folyamatosan változik, változhat. Az alapvetõ jogok versenyjogi védelmét befolyásolta, hogy a 17. sz. rendelet elfogadásakor a strasbourg-i bíróság ilyen tárgyú esetjoga még gyerekcipõben járt.
A Szerzõdés csak 230. cikkében felhatalmazott vállalatoknak adta meg a bírósághoz fordulás jogát. A Bíróság ezt esetjogában gyakran kibõvítette. A Kali-Salz ügyben a fõ kérdés a fúziókontrollról szóló rendelet kollektív gazdasági erõfölényes helyzetekre való alkalmazhatóságának eldöntése volt. Olyan cégek kérdõjelezték meg a rendelet alkalmazását, amelyek a fúziónak nem, de a kollektív domináns pozíciónak részesei voltak, és ezáltal eljárási helyzetüket - érintettségük ellenére - a rendelet nem szabályozta. A Bíróság kimondta, hogy az érintett vállalatoknak nincsen meghallgatáshoz való joga, de ez nem kellõ indok arra, hogy ne alkalmazzák a rendeletet, kollektív gazdasági erõfölényes helyzetre.
A DSR-Senator ügyben a megbírságolt légitársaság rossz gazdasági helyzete miatt nem tudta felmutatni azokat a bankgaranciákat, melyek szükségesek lettek volna ahhoz, hogy közbensõ intézkedéssel függesszék fel a végrehajtást, ami korlátozta az eljáráshoz való/jogorvoslathoz való jogukat. Miután közbensõ intézkedésre irányuló igényüket a Bíróság elutasította, az Európai Emberi Jogi Bírósághoz fordult a társaság, amely azonban kitûzött meghallgatását azon okból nem tartotta meg, hogy az Elsõfokú Bíróság a Bizottság döntését megsemmisítette. A Bizottság tartózkodik a birság végrehajtásától, amíg a strasbourg-i bíróság elõtt az eljárás folyik.
A csoportmentességet annak ellenére tartotta fenn az 1/2003. sz. rendelet, hogy az ahhoz szorosan kötõdõ bejelentési rendszert megszûntette. Ez a csoportmentesség szerepének átalakulásához fog vezetni. A csoportmentesség mindig is az intenzív lobbi-tevékenység területe volt, különösen a gépjármû-ipari és a tengeri szállítási szektorban. A 90-es években a korábbi szigorúan formális (bejelentés) elbírálás helyett a gazdasági szempontok kerültek elõtérbe, a mentesség megadásánál. A csoportmentesség erénye mindenképpen az, hogy a versenyjogi szabályok alkalmazását a szállítási szektorra is kiterjesztették, annak ellenére, hogy a tagállamok a gazdaság ezen területére sokáig nem kívántak beavatkozni.
A Lisszaboni Agenda szerint az Európai Unió 2010-re a világ legversenyképesebb és legdinamikusabb tudásalapú gazdaságává fog válni. Ennek a versenyjog is eszköze. A Bizottság számos alkalommal rótt ki kötelezettséget egyéni mentesség megadásakor vagy összefonódás és állami támogatás jóváhagyásakor, abból a célból, hogy a liberalizációt segítse elõ. Többek között az Atlasz-ügy vezetett a francia és a német telekommunikációs piac liberalizálásához. Az 1/2003. sz. rendelet az ilyen döntésekre kevesebb lehetõséget fog adni.
A kötelezettség vállalást, mint a további hatósági intézkedés elkerülésének eszközét (USA - consent decree) az ARD ítélet járta körül atekintetben, hogy az hosszútávon befolyásolja a vállalatok üzleti stratégiáját. Különösen a demokratikus ellenõrzés hiánya miatt került szakmai viták középpontjába a kérdés. A Közösségi bíróságok a bonyolult jogi és gazdasági elemzés miatt széles diszkrecionális jogkört biztosítottak a Bizottságnak (az elemzést saját határozatukkal nem pótolhatják). Mivel úgy tûnik, a Bizottság néha átlépi az általános versenyjogi szabályok és a szektor-specifikus szabályok alkalmazása közti határvonalat, adódik a kérdés, hogy alkalmas-e napi ellenõrzés gyakorlására, ami szektor-specifikus szabályozóvá tenné. Ez még hangsúlyosabban veti fel a demokratikus kontroll és felhatalmazás hiányát.
Szintén a szektor-specifikus szabályozás kérdésköréhez tartozik a "zárt szektorok" témája. A liberalizáció két éltetõje egy ilyen irányba mutató nemzetközi trend és a belsõ piac kiteljesítésének igénye volt. Irányelvek születtek a liberalizációról a telekommunikáció, a légi szállítás, a vasúti szállítás, a postai szolgáltatás, a földgáz és a villamosság piacán. A kikötõi szolgáltatások liberalizálásnak javaslatát az Európai Parlament 2003-ban leszavazta, a Bizottság pedig jelenleg az egészségügyi liberalizációról készít tanulmányokat.
A "zárt szektorok"-ban kap igazi hangsúlyt a "nélkülözhetetlen eszközök" (essential facilities) doktrínája. A Bronner ügyben a Bíróság arra az esetre korlátozta a doktrína alkalmazását, mikor a szektorális szabályok nem teszik lehetõvé a hozzáférést illetve ha lehetetlenné vagy ésszerûtlenül nehézzé teszik azt.
A vas és acéliparnak (ESZAK), a mezõgazdaságnak illetve a szállításnak van saját rezsimje, ugyanakkor csak a mezõgazdaság van automatikusan kizárva a versenyjog hatálya alól. A szállítási szektor hasonló igénye az Asjes és Saeed ítéletben , a biztosítási szektoré a Verband der Sachversicherer ügyben lett elutasítva.
A "zárt szektorok" kérdéséhez szorosan kapcsolódik a közszolgáltatási kötelezettségek (public service obligations, PSO) újjáéledése. Az Altmark ítélet mutatott rá arra, hogy szigorúan meghatározott feltételek mellett a PSO elvállalásáért kapott állami kompenzáció nem minõsül a állami támogatásnak. Ennek 4 feltétele van: 1. a vállalat ténylegesen kifejti a közszolgáltatást, 2. a kompenzáció tárgyilagos és átlátható módon, elõre kiszámított, 3. a kompenzáció nem haladja meg a közszolgáltatás ellátásakor felmerült költségek fedezésére szükséges összeget, figyelembe véve az esetleges bevételeket és ésszerû profitot, 4. amennyiben nem közigazgatási eljárásban választották ki a vállalatot, a kompenzációt egy a közszolgáltatás ellátására képes, átlagos vállalatot alapulvevõ elemzés alapján kell megállapítani.
Az extraterritoriális jogalkalmazás terén egyre inkább a két - USA és EU között megköttetett - megállapodás által fémjelzett együttmûködés a jellemzõ. Ennek csúcspontja a "lysine cartel" ügyek, melyben a Bíróság a ne bis in idem szabállyal kapcsolatban kimondta, hogy az EU és az USA közötti ilyen tárgyú megállapodás hiányában ez az elv nem védi az Egyesült Államokban már megbüntetett vállalatokat. Az ügy egyébként a világszerte (Japántól az USA-n át Európáig) egyszerre végzett összehangolt hatósági ellenõrzés (raid of offices) volt. Az együttmûködés érdekes pontja, hogy az Egyesült Államokban nem nyilvános a fúzió bejelentése, míg a Közösségben igen, minek következtében az amerikai cégek hozzáférhetnek olyan adatokhoz Európában, melyeket utána az USA-ban felhasználhatnak.
A fúziókontroll hatékony gyakorlása csak azután indult, hogy az errõl szóló rendelet megszületett, aminek az volt az elõzménye, hogy a Bíróság a Continental Can ügyben megállapította, hogy a versenyjogi cikkek csak annyiban alkalmazhatók az összefonódásokra, amennyiben annak tagjai eleve domináns piaci helyzetben vannak. Ez az állásfoglalás a BAT/Reynolds ügyig tartotta magát, melynek megszületése közvetlen elõzménye volt a rendeletnek. A rendeleti felhatalmazással a háta mögött a Bizottság már gyorsan és hatékonyan fellépett, ami olyan felháborodást keltett, mely csak azután szûnt meg, hogy lehetõség teremtõdött a felek számára az Elsõfokú Bírósághoz való fordulásra. Az Elsõfokú Bíróság néhány megsemmisítõ ítélete után a rendelet több kiegészítését fogadták el, végül pedig új rendeletet , mely 2004. május 1-jén lép hatályba.
A 82. cikk kezdeti alkalmazásakor a Bizottság nem fogadta el a gazdasági indokoltságot, ami az Egyesült Államok azonos politikájával ellentétes. Ennek felülvizsgálatára jelenleg azért kényszerül a Bizottság, mert az 1/2003. sz. rendelet megengedi a tagállamoknak, hogy ezen a téren saját politikát gyakoroljanak (lásd. alább). Kritika érte továbbá a Bizottságot, hogy a túlzott árak elleni küzdelem sem volt túl sikeres, amint azt a United Brands ítélet is mutatta. Az árszabályozásra a szektor-specifikus szabályozás alkalmasabb lehet.
A 3. és 10. cikkbõl fakadóan a tagállamok is kötelesek tartózkodni versenytorzító magatartástól, mely szabályt a Bíróság az Inno ítéletben alkalmazta elõször és a Van Eycke/ASPA ítéletben kapott végsõ formulát. Az általános tilalomtól azonban tartózkodott, ami tükrözi toleráns hozzáállását (eddig csak az olasz vámügynökök esetében találtatott állami magatartás jogszerûtlennek).
A 86. Cikket, amíg a Bizottság nem kezdte alkalmazni a kizárólagos jogokra a 90-es években, nem gyakran használták. Ugyanakkor a Höfner ügy által felvezetve késõbb olyan úttörõ ítéletekhez vezetett alkalmazása, mint a "telecom" ítélet. Ezekben a Bíróság kimondta, hogy a nem tilalmazott kizárólagos és speciális jogokat is úgy kell kialakítani, hogy ne hozzon létre olyan helyzetet, melyben a vállalatok szükségszerûen megsértik a versenyjogi szabályokat.
A nemzeti bíróságok szerepvállalása és az egyéni panaszok esetében, melyek eleddig elmaradtak a várttól, az új rendelet lehet lendületet tud adni. A harmonizáció, ami ma már inkább tény, mint cél, folytán a versenyjogi cikkek alkalmazása nemzeti bíróságok által nem okozhat túl nagy gondot, továbbá az új rendelet lehetõvé teszi a 82. cikk esetén, hogy a nemzeti bíróságok a szigorúbb nemzeti szabályokat alkalmazzák (jelenleg egyedül Németországban más a gazdasági erõfölény fogalma).
A Bizottság kezdetben nem kívánt magának központi helyzetet teremteni, amit a 17. sz. rendelet is tükrözött. Ugyanakkor a régi rendelet bejelentési rendszere és a tág értelmezés alkalmazása miatt a Bizottság leküzdhetetlenül leterheltté vált. Ez eredményezte a csoportmentesség kialakulását, a de minimis szabály és a comfort letters alkalmazását. Csak 1997-ben volt hajlandó a Bizottság nemzeti versenyhatóságokra (NCA) feladatot átruházni, amit az 1/2003. sz. rendelet is kodifikált.
Az új rendelet új kérdéseket is felvet: a Bizottság és nemzeti hatóságok/bíróságok közötti viszony milyenségét. A Francovich doktrína alkalmazhatóságára abban az esetben, mikor a Bizottság nemzeti hatóságokra bízza az ügy elintézését, a Bizottság a CVK ügyben , az Elsõfokú Bíróság a Philips ügyben , a Bíróság pedig a Schlüssel ügyben utalt.
A Közösségi jog legújabb paradigmája a jogrendek versenye. Egy tagállamnak érdeke lehet, hogy a trösztellenes szabályokat nagyvonalúan értelmezze, hogy létrejöhessenek területén globálisan versenyképes vállalatok. Ez mutatja, hogy az integráció fokozódása széttörte a versenyjog céljai feletti konszenzust.
A versenyjogban 1972-ig nem létezett szektor-specifikus szemlélet (kivéve a szén és acélipart illetve a mezõgazdaságot), ami ellentétes az Egyesült Államok fejlõdésével, ahol a versenyjognak mindig voltak célzott szektorai.
A csatlakozó államok számára az új gazdasági rendszer bejáratása, üzleti filozófia meghonosítása továbbá az állami támogatásokkal és kizárólagos jogokkal kapcsolatos Közösségi gyakorlat jelenthet nagy kihívást, a május 1-jén hatályba lépõ új rendeletekrõl nem is beszélve.
Forrás: Piet Jan Slot - A view from the moutain: 40 years of developments in EC competition law, Common Market Law Review 2004/2.