1. Bevezetés
A Supreme Court (SC) 2004. január 13-án hozta meg a Verizon Communication Inc. v. Law Offices of Trinko (továbbiakban Trinko) ügyben azon döntését, mely sok amerikai szakember szerint az elmúlt 20 év legfontosabb antitröszt határozata. A testület a szerzõdéskötés egyoldalú elutasításával kapcsolatos álláspontját tisztázza, lényegesen korlátozva azon körülményeket, melyeknél a kartelltörvény arra kényszerít egy vállalatot, hogy az infrastruktúrájához való hozzáférés biztosításával segítse versenytársait. Az üggyel kapcsolatos fõ megállapítások egyike, hogy a SC hajlandó figyelmen kívül hagyni a "nélkülözhetetlen eszköz" (essential facilities) doktrínát, valamint úgy tûnik, hogy korlátozza az antitröszt beavatkozás terjedelmét akkor, ha már létezik olyan szektor-specifikus szabályozás, mint a hálózati iparágak esetén általában.

Az amerikai szakértõk megosztottak az ügy érdemeivel kapcsolatban. Némelyek nem vesznek róla tudomást, és azt az egyik legkonzervatívabb bíró által hozott ideológiai döntésnek tekintik, akinek elsõdleges célja a kartelltörvény minimalista szemléletének érvényesítése. Mások számára a SC véleménye a Sherman Act 2. szakaszával kapcsolatos viták lezárását jelenti, melyet az alsóbb döntéshozók általi kiterjesztõ értelmezés idézett elõ (a nélkülözhetetlen eszközzel rendelkezõ vállalatok számára adott, versenytársakkal való megosztására irányuló paranccsal).

Az EK versenyjogászai számára a Trinko-ügy azért különösen fontos, mert két olyan igencsak érzékeny kérdést vet fel, mely a Római Szerzõdés 82. Cikkének alkalmazhatóságával is kapcsolatos. Az elsõ kérdés arra vonatkozik, hogy a nélkülözhetetlen termék/szolgáltatás birtokában lévõ vállalatok mekkora körére terjed ki azon kötelezés, hogy hozzáférést kell biztosítaniuk versenytársaik számára inputjaikhoz. Erre a kérdésre - mely egyaránt központi témája volt a Microsoft és az IMS ügyeknek is - nincs kielégítõ válasz. Míg a nélkülözhetetlen eszközhöz való hozzáférés biztosítása ösztönözi a versenyt a másodlagos piacon, a kockázat csökkenti az eszköz birtokosainak beruházásait. További kérdéseket vet fel a versenyhatóságok és bíróságok pontos feladata is. A kötelezõ hozzáférés kérdésköréhez tartozik például az átfogó ármegállapításban való döntés is, melyek meghozatalára ezen intézmények nem tûnnek alkalmasnak. A második kérdés a versenyjog és a szektor-specifikus szabályozás közötti ellentmondás köre. A gazdaság sok kulcsfontosságú ágazataiban (fõleg a hálózati iparágak) mindkettõ kérdés felmerül, melyek konfliktusokhoz is vezethetnek. A Trinko-ügyben ezt azzal a megállapítással oldották meg, hogy nincs helye a versenyjogi szabályok szerinti jogorvoslatnak ott, ahol egy szektor-specifikus rendszer már létrejött. Ezzel ellentétesen döntött az Európai Bizottság (továbbiakban: Bizottság) a Deutsche Telekom határozatában, melyben azt mondta, hogy önmagában egy szabályozó rendszer léte még nem mentesít az EK versenyjogi szabályainak alkalmazása alól.

2. A Supreme Court döntése a Trinko ügyben
A tényállás szerint a Verizon nevû cég New York állam kizárólagos helyi (adat)csere-szállítója (Local Exchange Carrier, LEC) volt az 1996-os Telecommunication Act elfogadásáig, amely be kívánta vezetni a versenyt a helyi telekommunikációs piacra is. A törvény kötelezte a Verizont, hogy helyi hálózata egy részét - a rendszer egyes elemeihez (UNE) való hozzáférést is ideértve - az új belépõkkel ossza meg. A cég UNE kötelezettségeinek egyik része a mûködést biztosító rendszerekhez való hozzáférés biztosítása, mely lehetõvé teszi az új belépõk számára, hogy eleget tegyenek ügyfeleik megrendeléseiknek. 1999 végén az új belépõk panaszt tettek a szabályozó szerveknél, hogy több rendelkezés csak papíron létezik, és a Verizon megszegte a mûködést biztosító rendszerekhez való hozzáférés-biztosítási kötelezettségét. Az ügy a SC elé került.

A SC fenntartotta a Colgate ügyben hozott állásfoglalást, hogy a kartelltörvények általában nem korlátozzák a vállalatok jogát arra vonatkozóan, hogy szabadon válasszák meg szerzõdési partnereiket, ugyanakkor elismerték azt is, hogy bizonyos esetekben a versenytársakkal való együttmûködés elutasítása versenyellenes helyzetet teremthet és az a Sherman Act 2. szakaszának megsértése. A fõ kérdés tehát az, hogy a felperes által tett állítás megfelel-e ennek a korlátozásnak vagy meglapozza-e a kartellszabályok alkalmazhatóságát.

Trinko esetében a SC az Aspen Skiing ügy alkalmazhatóságát vizsgálta, amely a 2. szakaszban foglalt felelõsség megállapítására vonatkozó precedens, a versenytárs ajánlatának elutasításával kapcsolatban. A SC szerint az ügybeli tényállás már-már eléri az említett felelõsséget, ahol is a monopolhelyzetben lévõk a rövidtávú profitról lemondva - az önkéntességen alapuló üzleti kapcsolatokat egyoldalúan beszûntetve - versenyellenes cél elérésére törekednek. A jelen ügyben a SC nem állapított meg az Aspen esetben felállított szûkre szabott követelményeknek megfelelõ tényállást, mert a Verizon nem önkéntesen kötött megállapodást a riválisokkal. Másodsorban a két ügyben különbözõ volt az ármegállapító magatartás. Míg a Verizon saját kiskereskedelmi ('96-os törvény szerinti költségárú összekapcsolás) árán való eladást utasította vissza, az Aspen Skiing olyan számításokat alkalmazott, melyek egy késõbbi monopólium miatt növekedtek volna. Harmadsorban az Aspen olyan termék eladását tagadta meg a versenytársaknak, mely már kiskereskedelmi forgalomban is kapható volt, míg a Trinko esetben megtagadott szolgáltatást nem értékesítették vagy tették elérhetõvé a nagyközönség számára. Valójában az '96-os törvény általi kötelezõ hozzáférés szabálya egy teljesen új piacot teremtett (a hálózati összetevõk bérletének nagykereskedelmi piacát). A Bíróság végül úgy foglalt állást, hogy a Verizon általi hivatkozás - a riválisok számára nyújtott szolgáltatás nem megfelelõ ellátása - nem elfogadott része az üzleti ajánlat elutasításával kapcsolatos bírósági precedenseknek.

A határozat záró részében szigorúan leszûkíti a kartelltörvényen alapuló azon beavatkozás körét, melyre akkor kerülhet sor, ha már létezik olyan szektor-specifikus szabályozás, melyet versenyellenes károk megelõzése és orvoslása érdekében hoztak. A SC elõször mondta ki, hogy a trösztellenes szabályoknak mindenkor összhangban kell lenniük az adott iparág szervezetével és körülményeivel (a Fellebbviteli Bíróság ugyanakkor elismerte, hogy még az egyértelmû szituációk esetén is nehézkes a 2. szakasz által megkívántak alkalmazása a tilalmazott tételek - mint például a szabályszerû verseny - jelentésének számtalan változata miatt).

3. A Trinko-ügy és az EK versenyjoga közötti kapcsolat
3.1. A nélkülözhetetlen inputokhoz való kötelezõ hozzáférés
A legfontosabb kérdés az, hogy a nem domináns pozícióban lévõ vállalatok is kötelesek-e hozzáférést biztosítani versenytársak számára nem elérhetõ, de nélkülözhetetlen inputjaikhoz. Az elmúlt 15 évben a Bizottság kiterjesztõ értelmezést használt a nélkülözhetetlen eszköz doktrínáját illetõen, hogy a piac széles területén ösztönözze a versenyt. Kezdetben csak a kikötõi létesítményekre vonatkozott, ma már számos más területen is alkalmazzák, ahogy ez a Microsoft és az IMS ügyekben is történt.

A Trinko esetben a SC-ban háromféle nézet volt. Az elsõ figyelmen kívül hagyja a nélkülözhetetlen eszköz doktrínát, mondván az csak az alsóbbfokú bíróságok olyan találmánya, melyet hivatalosan sosem ismertek el. Egy másik azt bizonygatja, hogy a kötelezõ hozzáférés ellentétbe kerülhet a kartelltörvény egyes céljaival azáltal, hogy csökkenti a beruházásokat. Míg harmadik vélemény szerint a vállalatok kötelezése a nélkülözhetetlen termékeik, szolgáltatásaik versenytársakkal való megosztására a versenybíróságokat arra kényszeríti, hogy "központi szervezõként" viselkedjenek, mivel nekik kellene olyan árvitákat lefolytatni, melyekre egyébként alkalmatlanok.

3.1.1. A nélkülözhetetlen eszköz doktrína az EK jogban
Az Európai Bíróság (EB) eleinte nem ismerte el hivatalosan a nélkülözhetetlen eszköz doktrína létét a közösségi jogban, ez azonban csupán szemantikai kérdés. A Commercial Solvents ügytõl kezdve azonban az EB döntések hosszú során keresztül felismerte, hogy vannak bizonyos helyzetek, ahol a domináns pozícióban lévõ fél által a versenytársak nélkülözhetetlen inputokkal való kiszolgálásának megtagadása megvalósíthatja a 82. Cikk általi domináns piaci pozícióval való visszaélés tényállását. Itt vannak ugyanis azon körülmények, melyek alapján az EB kötelezheti a nélkülözhetetlen eszközzel rendelkezõ vállalatot a harmadik fél részére adandó hozzáférés biztosítására. A központi kérdés azoknak a körülményeknek a meghatározása, melyek esetében ezen kötelezettségnek érvényesülnie kell.

A Bronner ügyben e kötelezettséget csak a domináns pozícióban lévõ vállalatok számára tette teljesítendõvé az alábbi három feltétel teljesülése esetén:

1. az eszközhöz való hozzáférés elutasítása következtében az adott piacon teljes egészében megszûnne a verseny
2. a hozzáférésnek nélkülözhetetlennek kell lennie a kérelmezõ számára
3. a hozzáférés megtagadására vonatkozó objektív igazolhatóság hiánya

A kötelezõ hozzáférés kérdésköre a szellemi tulajdon területén is felmerül. A Magill ügyben brit és ír televíziós társaságok külön-külön adtak ki TV magazinokat, melyben csak saját mûsorukat tüntették fel és elutasították, hogy olyan független magazin (pl. Magill) is közöljék azokat, melyben minden TV-csatorna mûsora szerepelne. Mind a Bizottság, mind az EB a Magill javára döntött, mely döntésben kifejezésre jutott, hogy a szellemi tulajdonjog gyakorlása egy domináns pozícióban lévõ vállalat által "kivételes körülmények esetén" visszaélésszerû magatartás lehet. Jelen esetben ezen körülmények fennálltak, úgymint: a kérdéses termék (TV mûsor) nélkülözhetetlen volt egy olyan új termék (az összes csatorna adását tartalmazó TV magazin) létrehozásához, melyre egyértelmûen nagy kereslet volt; a TV társaságok azzal, hogy elutasították a nélkülözhetetlen információt, monopolizálták az elkülönült piacot; mindez objektíve nem volt igazolható. Meg kell említeni azonban, hogy a Magill teszt olyan elemeket tartalmaz, mely a Bronner tesztnél nem volt jelen (pl. kielégítetlen kereslet). Abból, hogy az "új termék" feltétel késõbb - a szintén szellemi tulajdonnal kapcsolatos - IMS ügyben is elismerést nyert, arra lehet következtetni, hogy az ilyen ügyekben az EB egy többet követelõ feltételrendszert alkalmaz a termék/szolgátas jogi védettségének megítélésére vonatkozóan. A többletkövetelmény gazdasági megalapozottsága azonban nem teljesen világos. Továbbá az "új termék" kategória további elvi és gyakorlati nehézségeket vet fel.

Igen nehéz különbséget tenni termékek/szolgáltatások között olyan alapon, hogy melyik "érdemes" és melyik "nem érdemes" a szerzõi jogvédelemre. A Magill ügyben a Bíróság megerõsítette, hogy a közösségi jog nem sértheti a szellemi tulajdont, ennélfogva az EK versenyjog nem alkalmazható azon esetek orvoslására, melyeknél az üzletfelek a szerzõi joghoz ragaszkodnak, olyan termék/szolgáltatás esetében, mely nem érdemes ilyen védelemre. Az IMS ügyben a névadó cég megakadályozta, hogy versenytársai az általa kifejlesztett "tégla-rendszer"-t alkalmazzák. A német bíróságok az IMS-nek adtak igazat, mondván a rendszert a német szerzõi jog védelme alatt áll. Az EB azonban mindhárom feltételt megvalósultnak látta és a Magill teszthez képest megállapította, hogy nem szükséges két elkülönült piacot (upstream és downstream) vizsgálni, mivel elégséges egy hipotetikus piac létezése is. A Bíróság feltételezi, hogy az upstream piacra ösztönzõ lehet a hipotetikus piac, amihez a hozzáférést biztosítani kell, hogy a downstream piacon is verseny alakuljon ki. Ahogy minden szellemi tulajdonjog elvileg önállóan forgalomképes, minden jogosultat is kötelezni lehetne licenc biztosítására, azon versenytársak részére, melyek bizonyítani tudják, hogy az szükséges a downstream piacon való verseny fenntartásához. Egy ilyen teszt alkalmazása azonban elrettentõ lenne a domináns helyzetben lévõ vállalatok számára, új termékbe való beruházással kapcsolatban. Ugyancsak eltérés a Magill teszthez képest (ahol az EB a licenc átadásának megtagadásánál visszaélés megállapításához megköveteli, hogy "egy vállalat olyan licenc átadását kérje, mellyel a piacon olyan új terméket/szolgáltatást nyújtana, melyet a szerzõi jog jogosultja nem nyújt és melyre potenciális kereslet van") az "új termék" fogalmának körüljárása. A megtagadás csak akkor visszaélés, ha a licencet igénylõ vállalatnak nem a már másodlagos piacon jelenlevõ termék újrakiadása a célja, hanem olyan új terméké/szolgáltatásé, melyet a szerzõi jog jogosultja nem nyújt, de arra potenciális kereslet van. A termékek különbözõségének tartalma azonban még mindig nem tisztázott. Mindkét teszt megkívánja, hogy az új termék ne legyen helyettesíthetõ egy már létezõvel, azaz megalkotja az új termék piacát. Ez viszont nem egyeztethetõ össze a verseny eliminálódásának követelményével. Alternatív megoldás, ha az EB elfogadja a helyettesíthetõséget és csak valamilyen újítást követel meg az új terméktõl. Ennek viszont a 82. Cikk alkalmazhatósági körének szûkülése az eredménye.

Összességében azt mondhatjuk, hogy az EB a verseny védelme helyett inkább az új belépõk védelmét tûzte ki célul maga elé.

Az IMS ügyet a Microsoft (MS) elleni panasszal egyidõben vizsgálta a Bizottság, melyet a Sun Microsystem 1998 decemberében azért nyújtott be, mert a álláspontja szerint a MS visszaélt domináns piaci pozíciójával azáltal, hogy visszatartotta a munkacsoportokat kiszolgáló operációs rendszerekre (work group server operation system - WGSOS) vonatkozó információit, melyek a MS alapú számítógépekkel való teljeskörû kompatibilitáshoz szükségesek. Ez lehetõvé tette, hogy megtartsa domináns pozícióját a kérdéses piacon (PC és munkacsoport kiszolgáló operációs rendszer összekapcsolódásának piaca). A vizsgálat lezárása után a Bizottság elmarasztalta a MS-ot a 82. Cikk alapján, és 497 millió Euro bírság megfizetésére kötelezte. Ezen döntés rengeteg kritikát kapott, mind jogászok, mind közgazdászok részérõl. A Bizottság ugyanazokat a feltételeket elemezte pontról-pontra amit az EB a Magill ügyben és megállapította, hogy a MS akadályozta versenytársait a megfelelõ információk elérésében és ezzel a kérdéses piacon való fejlõdésben. Ezen magatartása pedig csökkenti az interoperabilitásra vonatkozó információk korábban kialakult mértékét (melynek következménye a UNIX és Novell termékek visszaszorulása).

Felételezve, hogy a Bizottság helyesen állapította meg a kialakult helyzetet, azon érv, hogy a MS fokozatosan fosztotta meg versenytársait a kompatibilitásra vonatkozó információktól - melyet, mikor még nem volt a WGSOS piacon aktív résztvevõ, rendelkezésre bocsátott - meglehetõsen erõs. Márpedig ezen érv sokat nyomott a latba a Commerical Solvents ügyben, ahol az említett cég nélkülözhetetlen inputot szolgáltatott egy másik vállalatnak, amíg úgy határozott, hogy maga is részt kíván venni a kérdéses termék piaci kereskedelmében. Az EB szerint, ha a nyersanyagpiacon domináns vállalat saját felhasználásra hivatkozva elutasítja az olyan vásárlók kiszolgálását, melyek maguk is azon származékok felhasználói, az összes versenytárs piacról való kiszorulását kockázatja, ennélfogva magatartása a 82. Cikk szerinti visszaélésnek minõsül.

Továbbá a kínálat csökkentésének engedélyezése azzal a következménnyel járna, hogy valamely vállalat felvásárolja a nélkülözhetetlen inputot a többiek elõl, melyek aztán teljesen kiszolgáltatottakká válnának. A Trinko esetben szintén ezen magatartás miatt látták helyesnek kereseti alapot adni a dominanciával való visszaélésrõl szóló törvény alapján, és a SC még a legkonzervatívabb idõszakában is úgy vélekedett, hogy a közelmúlt piaci kínálatának csökkentése a Sherman Act 2. cikkének megsértése lehet.

Másrészrõl azonban vitatható, hogy nélkülözhetetlen inputtal rendelkezõ erõfölényben lévõ vállalat 82. Cikk szerinti felelõsségének megállapítása ilyen hatású magatartás miatt, mert az tévesen arra vezetheti azokat, hogy mindenkor tartózkodjanak a hasonló inputok versenytársaknak való szolgáltatásától, mivel ellenkezõ esetben késõbb kényszeríteni lehetne õket azok ellátására.

A Bizottság szerint a WGSOS piacon az ilyen magatartás a versenytársak kiszorulásának kockázatával járhat. A Magill és IMS teszttel ellentétesen azonban nem igazán vizsgálták, hogy nélkülözhetetlen-e a megtagadott információ olyan új termék elõállításához, melyre kielégítetlen kereslet van. Csak kevés hivatkozás történt az elutasítás és az új termék létrehozására való képesség közötti kapcsolatra. A Bizottság csak feltételezte, hogy az MS cselekedete folytán lehetetlenné vált új termék kifejlesztése, ezért sokak szerint nem éri el a mércét. Az "új termék" feltétel abszurditásának lehetünk tanúi, mert az MS versenytársainak szándéka inkább meglevõ termékeinek fejlesztésére, mintsem új termék elõállítására irányul, amiben viszont ténylegesen hátrányt jelent az MS elzárkózása.

Összegezve azt állapíthatjuk meg, hogy az EB nem ismerte el hivatalosan a nélkülözhetetlen eszköz doktrínát (olyan szinten, ahogy azt a SC tette), bár bizonyos körülmények között elfogadta, hogy a downstream piacon nélkülözhetetlen termék/szolgáltatás versenytársak számára való nyújtásának megtagadása egy domináns piaci helyzetben lévõ vállalat részérõl, a 82. Cikk általi felelõsséget teremethet, ha az a többi aktor kiszorulásának kockázatával jár.

3.1.2. A kötelezõ hozzáférés hatása a beruházási hajlandóságra
Míg az EB 82. Cikkel kapcsolatos eljárási módszere formális szemléletû, a közgazdászok a kötelezõ hozzáférést az ex ante és ex post hatékonyság közötti kompromisszum útján kívánják elbírálni. Egyfelõl a kötelezés versenyt generál a downstream piacon, mivel az ex post (vagy allokációs) hatékonyságot növeli, másfelõl csökkentheti a kötelezett bevételét és ezáltal ex ante csökkenti beruházási hajlandóságát, az innováció és a verseny dinanimizmusát. Az ex ante hatékonyság fontosságának ellenére az EB és a Bizottság inkább az allokációs hatékonyságot védelmezi a hozzáférés kötelezettjének és jogosultjának a downstream piacon való versenye ösztönzése céljából. Az ex post elõnyöket jóval egyszerûbb felmérni (növekedõ verseny, zuhanó árak, jobb minõségû szolgáltatás), de nem szabad figyelmen kívül hagyni esetleges említett hátrányait sem, melyek ugyancsak fontosak. Ennek fényében nem is az a helyes kérdés, hogy vajon a kötelezõ hozzáférés a kötelezett vállalat profitabilitását aláássa-e, hanem az, hogy egy ilyen hozzáférés csökkenti-e (megszûnteti-e) ezen vállalat beruházási hajlandóságát. A Bronner ügyben Jacobs fõtanácsnok véleménye szerint a rövidtávon bõvülõ verseny hosszútávon csökkenõvé válhat, az ösztönzõk megkopása miatt. A SC is ezt a véleményt osztotta a Trinko esetnél. A két hatékonyság közötti ellentét legjobban a szerzõi jog védelme alá tartozó nélkülözhetetlen eszköz esetén jön ki, mivel ezen jog védelmének célja az új termékbe/szolgáltatásba való beruházás jutalmazása (néhány szerzõ szerint ezen jogosultakat sosem kellene kötelezõ licenciára kényszeríteni). Ez a MS esetben is kulcskérdés volt, mivel a Sun azt állította, hogy a MS az elutasításával a PC operációs rendszerek piacán meglévõ erejét használja, hogy a WGSOS piacot is monopolizálja. Az MS viszont arra hivatkozott, hogy a szellemi alkotásoknak minõsülõ információk körében történt az elutasítás, több milliárd $ K+F beruházás védelme érdekében, ami ezen jog lényege. Az információk közlése pedig e védelmet tenné semmivé és csökkentené a jövõbeli alkotások létrehozására való ösztönzõ erõket. A Bizottság mérlegelési eljárás (balancing process) keretében arra a következtetésre jutott, hogy a kötelezésbõl származó negatívumok elmaradnak az egész piac innovációs szintjében várható fejlõdéssel szemben. Ezen eljárás azonban meglehetõsen bizonytalan kötelezõ hozzáférés vizsgálata esetén, az ex ante és ex post hatékonyság közötti mérlegelés nehézségei miatt.

3.1.3. A hozzáférés ármegállapításának problematikája
A Trinko ügy további kulcskérdése volt a bíróságok/hatóságok azon gondja, hogy ármegállapító döntések meghozatalára kényszerültek, amelyek a nélkülözhetetlen eszköz doktrína alkalmazásakor elkerülhetetlennek látszanak, mivel hozzáférésre kötelezés esetén a következõ lépés meghatározni ennek az árát. A SC szerint ez nem a bíróságok feladata, mivel ezáltal azok "központi tervezõkké" válnának.

Az e tárgyban hozott határozatok azonban nem tekintendõek másodlagosnak. Az infrastruktúra birtokosai általában nem a kiskereskedelmi árakon határozzák meg ezt az összeget, pedig ez tenné lehetõvé az új versenytársak piacra való belépését, ugyanis a kis- és nagykereskedelmi árak közötti különbség önmagában nem elegendõ költségeik fedezésére.

Fontossága ellenére ez a kérdés nem sok figyelmet kapott a Bizottság részérõl. Az IMS ügyben például a "tégla-rendszer"-hez való hozzáférés kapcsán az "ésszerû ár" meghatározást használta. Az ilyen és ehhez hasonló döntések három fõ problémája: egyrészt kétséges, hogy 1-2 szakértõ képes azon adatmennyiség feldolgozására, amit több tucat szakember, akár egy évig is vizsgál, másrészt valamely árazási rendszer melletti döntés egyben piaci politikák közötti választás is, melynek igen komoly következményei vannak; végül sok területen nem lehet egyszer és mindenkori árat megállapítani, annak kialakítására külön a piaci viszonyokat figyelemmel kísérõ szakértõk lennének alkalmasak.

A MS esetében a Bizottság kötelezte céget az interoperabilitásra vonatkozó specifikációk megosztására diszkriminációmentes formában, olyan ésszerû áron, mely nem tükrözi a vállalat piaci pozíciójából eredõ "stratégiai értékét". Ezen utolsó követelmény mintha azt sugallná, hogy a MS nem kompenzálható a piacra monopóliumként befektetett összegekért és olyan számításokat követel, melyek elvégzésére a Bizottság alkalmatlan.

Összegezve megállapítható, hogy a akárcsak a SC, az EB sem akar "központi tervezõként" viselkedni, de sokkal pontosabban meghatározott irányvonalakat kellene követnie amikor árakról és lényeges technikai kérdésekrõl határoz.

3.2. A versenyjog és a szektor-specifikus szabályozás kapcsolata
A Trinko ügy egyik fontos mondanivalója, hogy ahol létezik szektor-specifikus szabályozás a versenybõl eredõ károk orvoslására, ott a versenyjogi alapon történõ beavatkozás lehetõsége csekély.

A Bizottság azonban ezzel ellentétes módon döntött a Deutsche Telekom (DT) ügyben. Ez esetben a DT versenytársai azt panaszolták, hogy a németországi elõfizetõi hurkokhoz való hozzáférés árai nincsenek összhangban a 82. Cikkel, mivel a DT által megállapított és általuk a végfelhasználóknak kiszámlázott árak közötti különbség nem elegendõ a piacon maradáshoz. A DT azzal védekezett, hogy árait a helyi szabályozó (RegTP) jóváhagyta, ezért közösségi jogsértés estén Németország ellen kellene eljárást indítani a 226. Cikk alapján és nem ellene. A Bizottság ezen érvelést elutasította, mondván "ahol a szektor-specifikus szabályozás nem tilalmazza, hogy a vállalatok olyan magatartást tanúsítsanak, mely korlátozza, torzítja vagy kizárja a versenyt, ott a versenyjogi szabályok alkalmazandók." A DT a RegTP beavatkozása ellenére is megõrizte a kereskedelmi önállóságát, amely lehetõvé tette volna a késõbbiekben tarifáinak átszervezését, amivel korlátozhatja vagy akár meg is szüntetheti a versenyt. A Bizottság ezt a 82. Cikk alá tartozó tisztességtelen eladási árnak ítélte meg és 12,6 millió Euro bírságot szabott ki. A Bizottság eleinte hajlott a 86. Cikk alkalmazására is - mellyel arra kényszeríthette volna a RegTP-t, hogy a jövõben gyõzõdjön meg döntései "kompatibilitásáról" mielõtt meghozza azokat - de végül a német szabályozót nem érte semmiféle szankció.

A két ellentétes döntés háttere többsíkú. Egyfelõl az eltérõ intézményi és szabályozási felépítés. Az USA kartellszabályozása alapvetõen bíróságon alapuló rendszer, míg az EK esetén elõször egy hivatali alapú rendszer van, ahol a Bizottság intézi az ügyeket és hozza a döntéseket, szabja ki a bírságokat. Az utóbbi elõnye, hogy megszûri az ügyeket mielõtt a hosszas procedúrával járó bírósági szakba kerülnének. Az amerikai viszont mindent bírósági útra utal, ami igencsak hosszadalmas és rendkívül költséges. Egy elmarasztaló döntés pedig pénzügyileg végzetes lehet a vállalat számára. Különbség, hogy míg az '96-os telekommunikációs törvény egy 600 oldalas szelete az amerikai törvényhozásnak, addig az EK-ban az e térre vonatkozó reguláció néhány direktívából áll, ennélfogva itt nagyobb szükség van a kartellszabályok alapján való beavatkozásnak. Végül nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy az amerikai szabályozás (mind a Sherman Act, mind a '96-os telekommunikációs) azonos szintû, míg nálunk a kartellszabályokat a Római Szerzõdés, a telekommunikációs szabályokat direktívák tartalmazzák. Mivel a Bizottság szabadkezet kapott annak megállapítására, hogy az adott ügyben milyen szabálynak nyilvánít elsõbbséget, választási lehetõsége van a két forrás között.

A kérdés az, hogy be kell-e avatkoznia a Bizottságnak, ha szektor-specifikus intézkedésre is van lehetõség? A válasz kettõs: nem kellene beavatkozni, ha ezen szabályozás megfelelõ és a nemzeti szabályozók a versenyjogi normáknak és a szokásoknak megfelelõen jártak el; de közbelépésnek van helye, ha a nemzeti szabályozók nem így cselekszenek.

4. Konklúzió
A szövegezésbeli eltérésektõl függetlenül sokat tanulhatunk a Trinko esetbõl. A jövõben nagyobb óvatossággal és a döntés káros hatásainak alaposabb mérlegelésével kellene hozzáférés biztosítására kötelezni egy vállalatot. Részletesebben és szakszerûbben kellene megfogalmazni a döntések alapjául szolgáló jogi-közgazdasági fogalmakat, valamint nagyobb hangsúlyt fektetni az ármegállapítással kapcsolatos kérdésekre. Végül pedig, ahol egy hatékony szektor-specifikus szabályozás létezik, a Bizottságnak és nemzeti versenyhatóságoknak tartózkodniuk kell a versenyjogi szabályok alkalmazásától; a Bizottságnak pedig a tagállamokhoz kellene utalni azon ügyeket, amelyek esetében "ésszerû lehetõség" van a nemzeti versenyhatóság általi jobb elbírálásra.

Forrás: Damien Geradin - Limiting th scope of Article 82 EC: What can the EU learn from the U.S. Supreme Court's judgment in Trinko in the wake of Microsoft, IMS and Deutsche Telekom?, Common Market Law Review 2004/6