I. Köbler
A nemrég meghozott Köbler-ítéletben az Európai Bíróság (továbbiakban Bíróság) kiterjesztette a Francovich - és Brasserie -ügyekben alkalmazott tételeket a tagállami bíróságokra is, mondván, hogy a legmagasabb szintû bíróságok által a közösségi jog nyilvánvaló megsértésével a magánszemélyeknek okozott károkért a tagállamok felelõsek. Bár a Bíróság elviekben elismeri a res judicata elvét és megköveteli annak tiszteletben tartását, õ maga mégis figyelmen kívül hagyja. A Köbler-ügyben úgy foglalt állást, hogy a tagállamokra vonatkozó alapelv, mely megköveteli a magánszemélyek számára való jóvátételét a közösségi jog megsértésével okozott károkért, egyben ott is alkalmazható, ahol a kérdéses jogsértés az adott bírói rendszer legfelsõ fokán álló szerv döntésében jelenik meg, amelyben a közösségi jog által az egyén számára biztosított jog alapvetõen csorbul. Annak megállapítására, hogy mikor sérül alapvetõen egy jog, az illetékes bíróságnak figyelembe kell vennie a jogi szabályozás speciális funkcióját és meg kell állapítani, hogy nyilvánvaló-e a jogsértés.

II. CILFIT
A CILFIT ügyben azonban a Bíróság úgy foglalt állást, hogy az EKSZ 234. cikk megköveteli, hogy a tagállami bíróság (akár ex officio) elõzetes kérdés formájában forduljon a Bírósághoz, ha olyan az ügy szempontjából releváns közösségi joggal kapcsolatos kérdés merül fel, melyre nincs egyértelmû válasz, vagy ésszerû kétely van atekintetben, hogyan kell megválaszolni. Miután a tagállami bíró meggyõzõdött arról, hogy a kérdésre adandó válasz mind a többi tagállam bíróságai, mind az Európai Bíróság számára egyaránt nyilvánvaló, felelõsséget vállalva maga oldja meg az ügyet. A döntés joga tehát a tagállami bíróságé, azonban a 243. cikk (3) bekezdése értelmében amennyiben a ítélete ellen nincs jogorvoslatnak helye köteles az Európai Bírósághoz fordulni.

A Bíróság a Köbler-esetben - ahol megállapította az osztrák közigazgatási bíróság jogsértését - kifejezetten hivatkozott a CILFIT ítéletre és az abban megfogalmazott feltételre, mely szintén a legfelsõbb bíróság általi, a 243. cikk (3) bekezdésben foglaltak nem teljesítése által okozott jogsértés nyilvánvalóságának meghatározásával foglalkozott, de jelen esetben a jogsértést nem tartotta elég nyilvánvalónak ahhoz, hogy magát Ausztriát is elmarasztalja. A kérdéses esetben az osztrák bíróság a CILFIT ügyben meghatározottaknak megfelelõen elõzetes döntéshozatali eljárást kezdeményezett, amíg azonban a kérdés megválaszolásra várt, az Európai Bíróság egy másik ügyben hozott döntése okán kérdést tett fel a tagállami bíróságnak, hogy fenntartja-e indítványát, mire Verwaltungsgerichtshof visszavonta azt. Ezt követõen azonban megváltoztatta a tényállással kapcsolatos - az Európai Bírósághoz megküldött - véleményét és úgy döntötte el az ügyet. A közösségi testület szerint az osztrák kollégáknak fel kellett volna ismerniük, hogy az Európai Bíróság csak az elsõ változat esetére ajánlotta fel az elõzetes eljárás megszüntetését, az új tényállás mellett a felterjesztési kötelezettség továbbra is fennállt a 243. cikk (3) bekezdés feltétele miatt. Ennélfogva bár megállapította a jogsértést, de azt nem tartotta nyilvánvalónak.

III. Köbler és CILFIT
A két eset együttolvasásának tanulsága, hogy ha a nemzeti legfelsõbb bíróságok el kívánják kerülni, hogy esetlegesen az állam felelõssége is megállapításra kerüljön, minden egyes közösségi jog által egyéneknek biztosított jogokat érintõ ügyben, mellyel még nem foglalkozott a Bíróság elõzetes döntéshozatali eljárás keretében felterjeszti hozzá, akár ex offico is. Probléma, hogy a Bizottság által kibocsátott rendelkezések jelentõs része nem kellõképpen érthetõ, számos különbözõ fordítás létezik, nem mindig összeegyeztethetõek a rendeletek, azok gyakorta változnak, melyek közül néhány teljesen elérhetetlen. Ami lehet, hogy egyik állam bírája számára érthetõ, a másik számára nem biztos hogy az, továbbá ki tudhatja, hogy egy kérdés az Európai Bíróság számára egyértelmû-e vagy sem. Ráadásul a Bíróság rendszeresen felülvizsgálja gyakorlatát, de politikáját ritkán hozza nyilvánosságra. A korábbi gyakorlattal való szakítás persze természetes folyamat, de azokról a tagállamokat is tájékoztatni kellene és nyilvánvalóvá tenni a változást, mint ahogy az a Keck- és Mithouard -ügyekben történt a Dassonville esethez képest.

IV. Még több ügyhátralék még több költség; ez volna a hatékony védelem?
A Köbler-ügy hatása egyrészt jogbizonytalanság, másrészt mind a nemzeti, mind a közösségi szintû bíróságok esetén számottevõ ügyhátralék és eljárási torlódás, az egyének jogainak védelmére hivatkozva.

Még ha kevésbe vagyunk is borúlátóak és feltételezzük, hogy a Bíróság csak nagyon szûkre szabott feltételek mellett állapítja meg a tagállamok felelõsségét, a Köbler-döntés akkor sem kívánatos, mivel az ügyek jelentõs részének elnyúlását és költségesebbé tételét eredményezi.

Valamint a bírósági rendszer a jelenlegi formájában nem alkalmas a Köbler-ügyben megkívántak teljesítésére, mivel nem nevezhetõ hatékony védelemnek az, ha a közösségi jog nyilvánvaló megsértése miatt eljárást kezdeményezõ bíróság a jogsértõ magasabb szintû bíróság revíziós és kasszációs jogköre alatt mûködik. Aligha bírálná el valaki is a saját jogsértését, ezért a tagállamokat kötelezni kéne egy különleges eljárás bevezetésére (ez Magyarországra kivetítve úgy nézne ki, hogy a Legfelsõbb Bíróság jogsértése miatt olyan eljárás indítható, melynek végén valamely Ítélõtábla áll). Az így felhatalmazott bíróságoknak azonban egyre több kérést kellene a luxembourgi Bíróság elé utalni, mert ha nem teszi, a tagállam felelõsségének megállapítását kockáztatja, a Köbler-esetnek megfelelõen.

Akármely oldalról nézzük, ugyanaz a konklúzió: még több elõzetes kérdés, még több eljárás, még hosszabb eljárási idõtartam, valamint további pereskedések, mivel ezek után a nemzeti bíróságok nem valószínû, hogy teljesíteni tudják az ügyek ésszerû elintézésére vállalt határidõket (ami az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata 6. cikkében vállalt kötelezettség).

A Köbler-ügyben az Európai Bíróság semmiféle érvényesíthetõségi idõkorlátot nem állított fel, így vélelmezhetõen a szokásos 6 év vonatkozik jelen esetre is. Ez pedig azt jelenti, hogy minden olyan személy, akinek az EK által biztosított egyéni jogot érintõ keresetét az utóbbi 6 évben elutasította a legmagasabb szintû bíróság, újra eljárást indíthat.

V. Ha mi is, akkor õk is
Ha az igazságosság követelménye, hogy a legmagasabb szintû bíróságok jogerõs, de helytelen döntése felülvizsgálható legyen, amennyiben az nyilvánvalóan sérti a közösségi jogot, akkor az is az igazságosság követelménye, hogy az Európai Bíróság hasonló döntése is legyen revízió alá vonható. A Közösségnek ugyanúgy helyt kell állnia, mint a tagállamoknak a Köbler-kritériumoknak való megfelelés terén. A Schumacker -, Gilly- , Gschwind -, De Groot - ügyekben erre sor is kerülhetett volna, mert az Európai Bíróság azzal, hogy megengedte a tagállamoknak, hogy a nem honos személyekkel szemben az állampolgároktól eltérõ bánásmódot alkalmazzon, nyilvánvalóan megsértette a munkavállalók szabad mozgását.

Különösen akkor állhat fenn a Közösség felelõssége, ha a Bíróság a feltett kérdésre helytelenül, vagy másra válaszol, esetleg rosszul értelmezi a kérdést.

Ha a tagállamok részérõl megköveteljük a felelõsség vállalását, akkor a Közösségtõl is meg kell azt követelni a 288. cikk (2) bekezdés alapján (a Közösség szerzõdésen kívüli felelõssége). A legkézenfekvõbb megoldás az lenne, ha az Elsõfokú Bíróság dönthetne ez esetekben, az Európai Bírósághoz való fellebbezés kizárásával.

VI. Közösségi jog mindenek felett
A közösségi jog hatékonyságával szembeni (túlzott?) követelmény abszurd módon magát a hatékonyságot veszélyezteti. Az ügyhátralék, a késedelem, a növekvõ kiadások nem segítik elõ az igazságosságot, de a Bíróság ezt az ellentmondást nem oldja fel. A pereskedésnek valamikor véget kell vetni.

Amikor a Bíróság az Európa Tanács határozatai alapján tartja megállapíthatónak a tagállamok felelõsségét az emberi jogok megsértése miatt, akkor az elsõ pillantásra azt mondhatjuk, hogy a Köbler-ügy nem hordoz nóvumot. Azonban, egyrészt az Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) elõtti ügyekben erre speciális jogi érdek - az emberi jogok - szerepel, addig a Köbler vonatkozásban adott esetben arról kell dönteni, hogy a csirkelábak exportra való besorolása megfelel-e a Bizottság rendeletének. Másrészt az EJEB elõtti ügyekben résztvevõ államok multilaterális szerzõdésekben kötelezték magukat az egyéni panaszokra induló eljárásban való részvételre és kifejezetten vállalták a felelõsséget a legfelsõbb bíróságaik helytelen döntéseiért, azaz itt kifejezetten eltérést engedtek a res judicata alól, az eljárás tárgyára tekintettel.

VII. Az Emmott szituáció (közigazgatási határozatok felülvizsgálata)
A Köblerhez hasonlóan a közigazgatási határozatok címzettjei is a tagállami bíróságokhoz fordulhatnak a határozatnak közösségi joggal való meg nem felelésére hivatkozva, azonban az Európai Bíróság gyakorlata azt mutatja, ha valaki kimerítette minden jogorvoslati lehetõségét, de a legfelsõbb szint is elutasította, akkor az ún. Emmott-szituációba kerül, azaz nem tudja érvényesíteni közösségi jogait. Lehet-e hivatkozási alap a res judicata, ha az ügyfél az Európai Bíróság új gyakorlatára hivatkozva kéri a döntés felülvizsgálatát? Ha ésszerû idõn belül kéri a legmagasabb fokú határozat felülvizsgálatát a közösségi joggyakorlatra hivatkozva, úgy talán megengedhetõ az ítélt dolog alóli kimentés.

Az EJEB már alkalmazta ezt a módszert a Dangeville SA -esetben, amikor egy adófizetõ hiába hivatkozott az összes nemzeti szinten a 6. adóirányelv által adott mentességre, sorra elutasították, mivel akkor még a Conseil d'État nem ismerte el az irányelvet. Késõbb azonban annak elfogadása után más személyeknek megadták a mentességet, de a res judicata-ra hivatkozva újra elutasították a Dangeville kérelmét. Az EJEB az ítélt dolog ellenére megállapította a tulajdonjog sérelmét a jogellenesen beszedett adó mértékéig.

A Köblerhez viszonyítva azonban az Emmott -helyzetek megoldása nem okoz akkor problémát, mivel nem bírósági döntésekkel kapcsolatos, nem szükséges speciális szintek, eljárások felállítása, kevesebb többletmunkával, valamint kártérítés helyett a döntés korrigálásával jár. Azonban vitatott, hogy mi az az ésszerû idõ, amelyen belül még megengedhetõ az ilyen korrekció egyfelõl a döntés meghozatalától, másfelõl az új gyakorlat közzétételétõl.

Forrás: Peter J. Wattel: Köbler, CILFIT and Welthgrove: We can't go on meeting like this, Common Market Law Review 2004/2