I. Bevezetés
Az Európai Unió bírói testülete, az Európai Bíróság (továbbiakban Bíróság) tavaly ünnepelte fennállásának 50. évfordulóját, mely a közösségi jogrend alapjait az 1960-as évek elején a Van Gend en Loos és a Costa ENEL ügyek kapcsán szilárdította meg és tette lehetõvé további fejlõdését és erõsödését (egyrészt a közvetlen hatály, másrészt az Európajog elsõbbségének kimondásával). Ma csak elismerõen tekinthetünk a Bíróságra, hogy relatív önállósága és háttérszerepe ellenére is képes volt olyan döntéseket hozni, melyek késõbbiekben valóságos fundamentumokká váltak, mivel képesek voltak az állami szuverenitás sérthetetlenségén áttörni.

De melyek is voltak a fejlõdés fõbb irányai és egységes volt-e ez a folyamat?
A 2. generáció idején született Comet és Rewe döntés következménye, hogy a tagállamok szabad döntése az eljárások megválasztásának módjairól és eszközeirõl a közösségi jog - közvetlen hatályából származó - egyenlõség és hatékonyság alapelveinek lett alárendelve.
A 3. generáció az addigi eredmények osztályozására tett kísérletet. Az akkori joggyakorlat sajátossága a közösségi jogvédelem minimumának kidolgozása a tagállamok számára, annak kikényszeríthetõsége érdekében: így például a bírói jogvédelem lehetõsége (Johnston , Heylens ); az ideiglenes kárenyhítés (Factortame ); az állami felelõsség a közösségi jog megsértéséért (Francovich , Brasseire du Pecheur , Köbler ). Azonban a közösségi jog egyes területei még mindig a hajdani elsõ generáció által kidolgozott szinten vannak, a jövõtõl pedig egy sokkal lassabb és mérsékeltebb fejlõdést, a Bíróság részérõl az integrációs törekvések visszafogottabb érvényesítését várhatjuk (lásd: Plaumann és Pequenos Agricultores ügy érvelése közötti különbség).

A Bíróság az elmúlt ötven évben az alábbi három nagy téma körül mozgott: a legitimáció és a fennhatóság keresése, megalapozása; a nemzeti bíróságokkal való együttmûködés; az európai joggyakorlat felépítése.

II. A legitimáció megalapozása
Kezdetben a hét bíró viszonylagos elkülönültsége, autonómiája és politikai függetlensége következtében merész joggyakorlatot tudott folytatni. A helyzet azonban gyökeresen megváltozott, amikor ezen joggyakorlat egyre inkább a politika reflektorfényébe került.

1980-ban például Michael Aurillac a francia parlament tagjaként olyan törvénymódosító-javaslatot terjesztett elõ a francia bírói rendszerre vonatkozóan, mely a nemzeti bírákat kötelezte volna a parlamenti aktusok tiszteletben tartására a "betolakodó" közösségi joggal szemben . Sir Patrick Neil szerint a Bíróság a Római Szerzõdéssel ellentétesen jár el, amikor magasabb szintûnek mondja magát a nemzeti bíróságoknál, pedig akkor már 1994-et írtunk.

A Bíróság hatalma elsõsorban döntései végrehajthatóságától és indokoltságától függ. Az alkotmányos kérdéseket felvetõ ügyekben pedig szükségszerûen tekintettel kell lenni döntéseinek tagállami fogadtatására is, mielõtt meghozza azokat. Ezt az 1/94-es WTO vélemény valamint a Grogan , Grant és D. esetek támasztják alá, aholis a nemi alapon való megkülönböztetés kérdésében való határozata során a Bíróság számbavette a 15 tagállamban honos hagyományokat és álláspontokat is.

Az autoritás megszerzése és fenntartása ma is a Bíróság egyik feladata, annak érdekében, hogy döntéseit elfogadják és kövessék. Visszatekintve és egyben a jövõre nézve azt mondhatjuk, hogy ezen feladatot eddig sikeresen végezte el.

Néhány kivételtõl eltekintve azt láthatjuk, hogy erejének megfogyatkozása helyett joggyakorlata megszilárdult, sõt kibõvült az Amszterdami és Nizzai Szerzõdéseknek köszönhetõen (pl. a közösségi jog közvetlen hatályának és szupremáciájának deklarálása és fellépési lehetõség biztosítása a sorozatosan jogsértõ tagállamokkal szemben).

III. Együttmûködés a nemzeti és nemzetközi bíróságokkal
A közvetett párbeszéd mellett, mely során a bíróságok döntéseiken keresztül üzennek egymásnak, létezik egy közvetlen fajta kommunikáció is: az elõzetes döntéshozatali eljárás. Többek között ez tette lehetõvé, hogy a közösségi jog behatoljon a nemzeti jogrendszerekbe és a nemzeti bíróságok elõtt nap mint nap alkalmazhatóvá váljon. A rendszer persze nem tökéletes, és nem is mindegyik Legfelsõbb Bíróság ismerte el a szupremáciát. Az azt elismerõk között is vannak olyanok, melyek nem használják ezt a jogintézményt. Mindezek ellenére azonban az elõzetes döntéshozatali eljárás érdemei elvitathatatlanok a közösségi jog tagállami átvitelében.

A párbeszéd azonban nemcsak a tagállamok és a Bíróság között valósul meg, hanem az utóbbi és a nemzetközi fórumok között is. A Steffensen-ügyben például a luxemburgi bíróság határozatában részletesen hivatkozott a strasbourgi bíróság egyik döntésére és az abban alkalmazott tesztre. A Hornsby-ügyben pedig a strasbourgiak hivatkoztak a luxemburgiak által alkalmazott eljárásra, nevezetesen a strasbourgi bíróság a tagállami bíróság mulasztását állapította meg, mert az nem a luxemburgi bíróság által elõírt módon járt el. Hasonló együttmûködés figyelhetõ meg a Bíróság és az EFTA Bíróságok között is például a Danish vitamins és Kellog-ügyben , ahol az elõbbi az utóbbi által kialakított elõvigyázatossági elv alapján döntötte el az ügyet.

Természetesen a Bíróság alapelvekkel, tagállami felellõség feltételeivel és intézkedéseinek hatékonyságával kapcsolatos gyakorlata során nagyban merít a tagállamok jogi hagyományaiból, ugyanakkor azok a Bíróság saját mechanizmusai és értékelvei által átdolgozva vissza is kerülnek a nemzeti jogrendszerekbe. Elõfordult már az is, hogy egy ilyen jogértelmezést közösségi dimenzióval nem bíró körülmények között is alkalmazták, mint tette azt a House of Lords, amikor a Korona ellen biztosította az ideiglenes kárenyhítést a tisztán nemzeti viszonyokban is.

A Bíróság Van Gend en Loos ügyben tett állásfoglalása szerint az egyének jogainak védelme nemcsak a tagállami, hanem a közösségi bíróság feladata is. Ennek a védelemnek egyik megjelenése az elõzetes döntéshozatali eljárás is, melynek fejlõdése egyben a közösségi jog elfogadottságát is megváltoztatta. 50 évvel ezelõtt az "acte clair" doktrínára való hivatkozást legfelsõbb bírói fórum elõtt, valamely kötelezettség alóli kivételre még a közösségi jog szakértõi is gyanakvással fogadták, míg mára az teljesen elfogadottá vált, igaz csak a Cilfit-ügyben szûken meghatározott feltételek esetén.

A nemzeti és az európai bíróságok közötti együttmûködés elégségesen kiegyensúlyozott ahhoz, hogy a nemzeti bíróságokra nagyobb felelõséget telepítsenek a közösségi joggal kapcsolatos kérdésekben.

Ezen összefüggések fényében szomorú, hogy a Nizzai Szerzõdésbe nem került be a tervezetben szereplõ 234. Cikk, mely értelmében a tagállami bíróságoknak a nemzeti joggyakorlatuk keretében is közösségi jogi kérdésekre kellene hivatkozni.

Az elõzetes döntéshozatali eljárásra felterjesztések számának kordában tartására több megoldási javaslat is született, mint például a Nizzai Szerzõdés elõkészítése során az, hogy csak a közösségi jog fejlõdésének szempontjából fontos ügyek esetében lenne rá lehetõség. Ezt azonban elvetették túlzott bizonytalansága miatt. Jacobs fõtanácsnok Pyjama-ügyben kifejtett véleményében a Bíróság számára feltett kérdést a már meglevõ joggyakorlat által kimunkált elvekre hivatkozva válaszolta meg és nem annak aprólékos elemzésével, teret engedve ezzel a kérdést feltevõ bíróság számára az alapelv alkalmazására. E megközelítés problémája, hogy a tagállami bíróságot elbátortalaníthatja, mivel azt mondja, hogy ha jobban foglalkozott volna a kérdéssel, a választ ki tudta volna olvasni a joggyakorlatból. Ezt pedig nehéz lenne az együttmûködés szellemében értelmezni.

Timmermans véleménye szerint a 2000-ban bevezetett egyszerûsített eljárás megfelelõbb megoldást kínált, mely értelmében amennyiben nincs ésszerû kétely, vagy a válasz egyértelmûen levezethetõ a joggyakorlatból, a Bíróság anélkül dönthet, hogy végigmenne az egész procedúrán. Az egyszerûsített eljárások száma nem volt túl jelentõs elsõ 3 évében; mintegy 5-10 %-a az összes elõzetes döntéshozatali eljárásnak. Bár végsõ következtetést ilyen rövid idõ alatt nem vonhatunk le, az mindenképpen látszik, hogy ezen próbálkozás nem oldja meg a problémát. További javaslat az egyébként 22-24 hónapos eljárás lerövidítésére, hogy a Bíróságnak legyen lehetõsége az eljárást a fõtanácsnok véleményének kikérése nélkül lefolytatni.

Az uniós joggyakorlat kialakulása szempontjából a legfontosabb esemény az Elsõfokú Bíróság 1989-es felállítása valamint annak, mint munka- és versenyjogi különleges fórum általános bírósággá válása volt, mely elõtt ekként már magánfelek is felléphettek közösségi intézményekkel szemben. A Nizzai Szerzõdés egyik nagy újítása volt, hogy lehetõvé tette különleges szintek (ítélõ-kamarák ~ "chambres juridictionnelles", bírói panelek ~ "judicial panels", szaktanácsok) felállítását, melyek döntései ellen az Elsõfokú Bírósághoz lehetett fellebbezni . Elsõnek a munkaügyi szaktanácsot kívánják felállítani.

IV. Zárszó
Napjainkban néhányan úgy vélik, hogy a Bíróság eddigi lendülete alábbhagyott, legalábbis a kezdeti idõkhöz képest. Ez nem kizárt, viszont figyelembe kell venni a múlt és jelen közötti alapvetõ különbségeket is, mint például a 70-es évek az alapozás idõszaka volt, és mostanra már a közösségi jog széles körében van részletekbe menõ szabályozás, ami miatt nem annyira szükséges és egyedüli eszköz az alapító szerzõdésekbõl kiinduló bírói jogtalálás. Bár a késõbbi szerzõdések által bevezetett új jogintézmények is felvetették ugyanezen helyzetet (lásd közvetlen adózás nemzeti jogszabály alapján és a négy alapszabadság viszonya), mindazonáltal a Bíróság kevésbé van a joghézagok pótlásával elfoglalva. Timmermans úgy véli, hogy a Bíróság joggyakorlatában - belsõ mûködésének mélyreható változásai ellenére - folyamatosság figyelhetõ meg és a jövõre nézve az egyik legfõbb cél ezen kontinuitás fenntartása.

Forrás: Timmermans, Christiaan: The European Union's judical system, Common Market Law Review 2004/2