Győri Európai Jogi Hírlevél
Felelõs szerkesztõ: Dr. Milassin László
VIII. évfolyam 9. szám (2005. szeptember)
 
Pintér Veronika: Út az európai unióba: a török tagság dilemmái

Az Európai Unió eddigi történetében kevés ország csatlakozásának lehetõsége váltott ki olyan heves vitákat, mint Törökország tagságának kérdése. Törökország több mint nyolcvan éve, Kemál Atatürk államalapítása óta, európai országnak tekinti magát, és mindent megtesz annak érdekében, hogy az európai szervezetek tagja legyen. Immár negyvenkét éve társult tagsági viszonyban van az Európai Unióval, és 1996 óta vámuniós megállapodás is összeköti a két felet. Azonban a teljes tagság egyelõre még várat magára. Ez elméletben csak azon múlik, hogy Ankara képes-e vagy sem egy sereg demokratikus reformot, illetve emberi és kisebbségi jogi intézkedést bevezetni, amelyek a Koppenhágai politikai kritériumok teljesítéséhez szükségesek. Gyakorlatban azonban ez a kérdés ennél összetettebb. Annak ellenére, hogy Törökország a csatlakozási tárgyalások megkezdésének feltételéül szabott kritériumokat teljesítette, még semmi nem garantálja, hogy a tárgyalások megindulnak, illetve azt sem, hogy azok eredményesek lesznek.

I. TÖRÖKORSZÁG ÚTJA AZ EURÓPAI UNIÓ FELÉ
1. Musztafa Kemál Atatürk - a "Törökök atyja"
Az I. világháború után az Oszmán Birodalom a Nyugat fokozódó nyomásgyakorlása és beavatkozása következtében kénytelen volt aláírni a sevres-i békét , s ezzel önnön felbomlását. Ekkor lépett színre Musztafa Kemál Atatürk, akinek döntõ szerepe volt abban, hogy az Oszmán Birodalom romjaiból megszületett a modern Törökország. Kemál három fõ célt tûzött ki maga, illetve országa elé. Elsõ lépésként Törökország területének felszabadítását az idegen megszállás alól, és az ország egységének helyreállítását kívánta megvalósítani. Ez lényegében 1923-ban meg is valósult, mikor aláírták a lausanne-i békeszerzõdést, amely lényegében a mai határai között elismeri Törökországot. Második lépésként az ország politikai egységének megteremtésére törekedett. Harmadik lépésben pedig az országot a felemelkedés útjára kívánta állítani.

Atatürk célja valójában nem a "nyugatosodás", hanem a "civilizálódás" volt, de ezt oly módon akarta megvalósítani, hogy közben ne veszítse el az ország nemzeti sajátosságait. De nézzük meg mit is jelentett Atatürk számára a nyugatosodás és a civilizáció. "Mi nem azért vesszük át a nyugati civilizációt, hogy utánozzuk õket. Amit benne jónak találunk azért, mert megfelel a mi sajátosságainknak, azt világszínvonalon fogjuk a magunkévá tenni. Az országok eltérnek egymástól, de civilizáció csak egy van, és a nemzeti felemelkedés érdekében elkerülhetetlenül csatlakoznunk kell hozzá. Az Oszmán Birodalom megtorpanása is akkor kezdõdött, amikor az Európa fölött aratott gyõzelmeikbõl fakadó elbizakodottságában elvágta az õt az európai népekhez kötõ szálakat. Ez hiba volt, és mi nem esünk még egyszer ebbe a hibába. A török nép minden mûvelt nemzet barátja." - nyilatkozta Kemál 1923-ban. A reformok is ennek megfelelõen folytak. 1923-ban kikiáltották a Török Köztársaságot, melynek elsõ elnökévé Musztafa Kemált választották. Elsõ dolga volt a köztársasági elnöknek a török alkotmányt teljesen modernizálni. Az új francia mintára készült alkotmányt 1924-ben hirdették ki.

Atatürk világosan látta, hogy az egyház gyámsága alól kiszabadult európai felvilágosodás az ész uralmát jelenti, ez pedig alapfeltétele az emberi szabadságjogoknak és a fejlõdés megvalósulásának. Meg volt gyõzõdve arról, hogy az iszlám a fõ oka az ország elmaradottságának Európához képest. Az elsõ és legfontosabb reformja az állam és egyház szétválasztása volt:

Musztafa Kemál a török ember hétköznapjait is átformálta. Elrendelte, hogy át kell térni az arab írásjelekrõl a latin írásjelekre. Betiltatta a fez viselését és minden férfit törvényben kötelezett kalaphordásra. Elrendelte, hogy minden török köteles családi nevet felvenni.

A jogrendszert is teljesen új alapokra helyezték. 1926-ban elfogadták a svájci jogrendre alapozott polgári törvénykönyvet, s ezzel hatalmas lépést tettek a nõk egyenjogúsításának irányába. Megszûntették a férj kizárólagos akaratából történõ válást és a vallási házasságot, vagyis a többnejûséget. Még ebben az évben új büntetõtörvénykönyvet vezettek be olasz mintára. A kereskedelmi törvénykönyvet német és olasz minta alapján alkották meg, és francia pénzügyi rendszert vezettek be.

Musztafa Kemál azt is nagyon jól tudta, hogy Törökország csakis gazdasági fellendülés útján polgárosodhat. Az ipar fellendítésére különösen nagy gondot fordított. Elrendelte, hogy a nagyobb ipari vállalkozások nagy állami kedvezményekben, vám- és adómentességben részesüljenek. Kutatások során sok nagy értékû bányát tártak fel az országban. A török gyáripar nyersanyagellátása már jórészben hazai földrõl egészítõdött ki. Szén, olaj, petróleum vándorolt a török gyárakba, és új gyárak egész tömege létesült. Új bankok is alakultak. Kemál a mezõgazdaságot gyökeresen megreformálta. Belterjes gyapot- és dohánytermelés jött létre, bevezette az öntözést és lényegében a termelést állami irányítás alá vonta.

Atatürk a felvilágosodás eszméjének jegyében foganatosított egyedülálló reformjaival létrehozta a reformista, nemzeti, népi, etatista, köztársasági és világi Törökországot , és ablakot nyitott elõtte a Nyugat felé politikai, társadalmi, gazdasági és kulturális téren egyaránt. 1938-ban bekövetkezett halála idején már érlelõdött a II. világháború, Törökország azonban nem tért el az atatürki "béke a hazában, béke a világban" elvtõl.

2. Az elsõ lépések a Nyugat irányába
A két világháború között hivatalosan semleges politikát folytató Törökország 1945 után feladta korábbi gyakorlatát. 1945. februárjában hadat üzent Németországnak és Japánnak. A jaltai konferencia határozata szerint ugyanis csak azokat az államokat hívták meg az ENSZ San Francisco-i alakuló értekezletére, amelyek a jelzett idõpontig hadat üzentek a tengelyhatalmaknak. Az Amerikai Egyesült Államok és Nagy-Britannia már a háború alatt élénken érdeklõdött Törökország iránt. A Truman-doktrina keretében az USA központi szerepet szánt a törököknek a fenyegetõ szovjet veszély feltartóztatásában, amit hathatós pénzügyi támogatással és segélyprogramokkal is igyekezett alátámasztani, és így a nyugati szövetségi és intézményrendszerhez kötni az országot. Az USA arra is törekedett, hogy Nagy-Britanniát megelõzve a török gazdaság és politika legfontosabb befolyásolója legyen. 1945. február 24-én Törökország az elsõk között írta alá az ENSZ alapítóokmányát, 1947. március 11-én pedig tagja lett a Nemzetközi Valutaalapnak (IMF) és a Világbanknak, majd 1948-ban Törökország elfogadta a Marshall-tervet is. Ezzel Törökország elsõ számú katonai-politikai és gazdasági partnere az USA lett. Ez az irányvonal alapjaiban változatlan maradt a nyolcvanas évek végéig, annyi módosulással, hogy Törökország fokozatosan törekedett az európai integrációba való bekapcsolódásra.

A nevét a késõbbiekben OECD-re változtató Európai Gazdasági Együttmûködési Szervezet okmányát Ankara 1948. április 16-án írta alá, ezzel is európai kötõdését tanúsítva, és nem késlekedett akkor sem, amikor Nyugat-Európa politikai struktúrájának kialakításában kellett elfoglalnia az õt megilletõ helyet: 1949. április 8-án belépett az Európa Tanács tagjainak sorába.

A világ polarizációjának következményeképpen kirobbant koreai háborúban Törökország a Nyugat politikai és katonai táborához csatlakozott, majd azért, hogy bizonyítsa, helye a Nyugat oldalán van felvételét kérte a NATO-ba. 1952. február 18-án a szervezet tagja lett. Törökország szerepet játszott a bagdadi paktum létrehozásában is, amely elsõsorban a szovjet közel-keleti befolyás megakadályozására jött létre.

Az euro-atlanti szervezetekben való tagság a török vezetés számára a kemáli álom, az Európához tartozás fokozatos beteljesedését is jelentette egyben.

3. Az Ankarai Egyezmény
Az Európához közeledés következõ lépcsõje 1959. július 30. volt, amikor is Törökország benyújtotta csatlakozási kérelmét az alig másfél éve létrejött Európai Gazdasági Közösséghez. Alig két héttel korábban nyújtotta be Görögország is a Közösséghez a csatlakozási kérelmét. Az EGK mindkét kérelmet elfogadta, nem akarva különbséget tenni, és így további ellentétet szítani a két stratégiailag fontos szövetséges között. Azonban e két ország gazdasági fejlettsége nem tette lehetõvé a teljes jogú tagságot, ezért a Közösség társult tagsági státuszt ajánlott fel számukra, amely bizonyos területeken létrehozta az integrációt.

A Közösség 1962. július 24-én kezdte meg a hivatalos tárgyalásokat Törökországgal, és 1963. szeptember 12-én írták alá Ankarában a társulási egyezményt, amely 1964. január 1-jével lépett életbe. Az egyezmény fõ célkitûzése a két fél közötti kereskedelmi és gazdasági együttmûködés szorosabbá tétele, Törökország gazdasági fejlõdésének gyorsítása és a török nép életkörülményeinek javítása érdekében. Az egyezményt a két fél az Európai Gazdasági Közösséget alapító Szerzõdés szellemében, annak - akkori számozás szerinti - 238. paragrafusának megfelelõen kötötte meg.

A szerzõdés a társulási kapcsolat három lépcsõjét határozta meg:

  1. Elõkészítõ szakasz: célja a török gazdaság megerõsítése az EK által nyújtott segítségekkel. Ez a szakasz legkevesebb 5, maximum 11 évig tartana.
  2. Átmeneti szakasz: célja Törökország és a Közösség közötti vámunió fokozatos megvalósítása, kétoldalú és kiegyensúlyozott feltételek alapján. A mezõgazdasági termékek is a vámunió hatálya alá tartoznának. Az egyezmény célul tûzte ki még a munkaerõ, a tõke és a szolgáltatások szabad áramlását is. Az átmeneti szakasz 12 évig tartana.
  3. Végsõ szakasz: célja a vámunióra alapozva a gazdaságpolitikák összehangolása, idõhatár nélkül.

Az egyezmény létrehozta a társulás szervezeti kereteit is. A legfõbb szerv a Társulási Tanács, amely a török kormány, illetve a másik részrõl az EK-országok kormányainak, az Európai Tanácsnak és a Bizottságnak a képviselõibõl áll. Ezekbõl jöttek létre a további intézmények: a Társulási Bizottság, a Vámkooperációs Bizottság és a Vegyes Parlamenti Bizottság.

A társulási szerzõdés kilátásba helyezi egy késõbbi csatlakozás lehetõségét. A 28. cikk kimondja, hogy amennyiben Törökország teljesíti a Római Szerzõdésben rögzített kötelezettségeket, a szerzõdõ felek megvizsgálják Törökország teljes jogú tagságának a lehetõségét, ez azonban nem jelent egyértelmû felvételi kötelezettséget az EGK részérõl.

Az egyezményhez két jegyzõkönyvet csatoltak. Az elsõ jegyzõkönyv négy török agrártermék (dohány, mazsola, füge, mogyoró) EGK-exportjára határozott meg évi kvótákat. A második jegyzõkönyv egy pénzügyi megállapodás volt, amely a török gazdaság fejlõdésére irányult, és amelynek értelmében az EGK öt éven belül 175 millió ECU értékben nyújt hitelt Törökországnak.

4. Kiegészítõ jegyzõkönyv
A kiegészítõ jegyzõkönyv fõ célkitûzése a vámunió késõbbi, 1995. december 31-ig történõ megvalósítása volt. Ugyanis az 1960-as évekre világossá vált, hogy az áruforgalom olyan gyors ütemû liberalizálása, mint amelyet az Ankarai Egyezményben meghatároztak nem lehetséges.

A tárgyalások 1970. január 1-jén kezdõdtek és még ugyanazon év november 23-án sor került a jegyzõkönyv aláírására is, melyben a felek a következõkben állapodtak meg:

A Kiegészítõ Jegyzõkönyv 1973. január 1-jével lépett életbe.

5. A kapcsolat megromlása

A Köztársaság megszületése utáni elsõ években Törökország egy elmaradt gazdaság képét mutatta: az átlagos egy fõre jutó jövedelem 250 dollár alatt maradt, a lakosság háromnegyede a mezõgazdaságban dolgozott, az infrastruktúra hiánya megakadályozta egy jól mûködõ belsõ piac kialakulását. Már ekkor is világosan látszott a nyugati és a keleti országrész fejlettségbeli különbsége, ami késõbb csak tovább fokozódott.

Az 1930-as évek végén megindult az iparosítás. Kemál Atatürk egyik alapelve (etatizmus) alapján azonban mindez az állam felügyelete alatt ment végbe. Az új gazdaságpolitika fõ célkitûzése egy importhelyettesítõ gazdaság létrehozása volt. Az állam támogatta a hazai vállalatokat azon termékek elõállításában, melyeket eddig importból biztosítottak. Az ötvenes években azonban megkezdõdött egy liberalizálási folyamat. A hosszú évtizedeken át folytatott autark politikáról kezdtek áttérni a világpiacba történõ szorosabb bekapcsolódásra. Ennek következtében Törökország gazdasági fejlõdését a hatvanas évektõl kezdõdõen sajátos kettõsség jellemezte, mert a szabadkereskedelem és a nemzetközi együttmûködés irányába ható folyamatok mellett az iparfejlesztést és a gazdaságpolitikát befelé orientált, zárt gazdaságot feltételezõ modell szerint alakította.

Ez az importhelyettesítõ politika a 70-es évektõl egyre súlyosabb problémákat hozott. A kiépülõ iparágak egyre nagyobb mértékben igényelték mûködésükhöz különbözõ félkésztermékek behozatalát, illetve a Délkelet-Anatóliában feltárt csekély kõolajkészletek nem fedezték sem az ipar, sem a lakosság energiaszükségletét. Mindkét tényezõ még tovább növelte az ország importszükségletét. Problémák merültek fel az Ankarai Egyezménynek és a kiegészítõ jegyzõkönyvének végrehajtása során is. Három területen jelentkeztek nehézségek.

  1. A társulási szerzõdés értelmében Törökország vállalta a közös mezõgazdasági politika szabályozásához (CAP) való fokozatos alkalmazkodást, míg a másik fél vállalta a mezõgazdasági termékek kereskedelmének liberalizálását. Ez a folyamat azonban mindkét fél részérõl csak lassan haladt elõre.
  2. Az 1970-es évek folyamán a Közösség országaiban a textil- és ruházati ipar komoly válsággal küzdött, ezt még tovább nehezítette a növekvõ török textilipari behozatal. Ezért mennyiségi korlátozást vezettek be a török gyapotszál-exporttal szemben.
  3. A kiegészítõ jegyzõkönyvben rögzített szabad munkaerõ áramlás sem valósult meg, ugyanis 1974-tõl az EGK visszaszorította a török munkavállalók szabad beáramlását az EGK országokba.

Törökország a fizetési mérleg nagyfokú romlására hivatkozva 1978-ban kérte az EK-tól az esedékes vámcsökkentések határozatlan idejû felfüggesztését. A kapcsolatok a két fél között kezdtek megromlani, amihez nagyban hozzájárult a Cipruson kialakult helyzet is. Ugyanis az 1959-ben aláírt a Ciprusi Köztársaságot létrehozó szerzõdést , melyben garantálták a szigetország szuverenitását, Törökország felrúgta Ciprus északi, török lakta részének a megszállásával. A megszállást nem csak Görögország és Anglia, hanem az egész nemzetközi közösség is elítélte. Alapvetõen befolyásolta az EK-val fenntartott kapcsolatokat az 1980. szeptemberében végrehajtott államcsíny is, amellyel a katonaság átvette a hatalmat. Mindezek eredményeképpen 1982. január 12-én az Európai Parlament döntött a társulási szerzõdés felfüggesztésérõl és a kapcsolatok befagyasztásáról egészen addig, míg a politikai helyzet nem javul az országban.

6. A vámunió
A Közösség és Törökország közötti viszony 1986-tól kezdett ismét normalizálódni a Társulási Tanács nagyköveti szintû találkozójával. Ezt követõen Ankara 1987. április 14-én csatlakozási kérelmet nyújtott be az EK-hoz. A Bizottság csak két évvel késõbb adott választ Törökországnak, amelyben elutasította ezt a kérelmet. A Közösség gazdasági okok mellett több politikai szempontot (emberi jogok kérdések, demokrácia hiányossága, ciprusi konfliktus, Görögországgal fennálló viszony) is megjelölt, amely egyelõre lehetetlenné teszi az ország felvételét.

Ez azonban nem jelentette az EK-Törökország kapcsolat végét, sõt innentõl az együttmûködés még intenzívebbé vált. A Társulási Tanács 1995. március 6-ai ülésén döntött a vámunió - a társulási szerzõdésben lefektetett feltételek szerinti - megvalósításáról, és meghatározta az életbe lépésének szabályait. A végleges Társulási Tanácsi határozatot azonban csak 1995. december 22-én fogadták el. Az idõközben EK tagjává vált Görögország minden téren hátráltatta a megegyezést. Végül úgy sikerült elérni a görög fél támogatását, hogy a Közösség kompromisszumot kötött a görögökkel, melyben ígéretet tett, hogy csatlakozási tárgyalásokat kezd Ciprussal. Az Európai Parlament pedig bizonyos politikai feltételekhez - mint például az emberi jogok helyzetének javítása, politikai reformok végrehajtása és a demokratizálódási folyamat folytatása - kötötte a vámunió ratifikálását. A vámuniós megállapodás 1996. január 1-jén lépett életbe.

A vámunió lényege, hogy megvalósuljon a termékek szabad mozgása az EU és Törökország között vámok és mennyiségi korlátozások nélkül. A döntés fõbb pontjai:

Az európai gazdaságba való integrálódás egy fontos lépcsõjét jelentette Törökország számára a vámunió. A megállapodás a gyakorlatban a török-európai gazdasági kapcsolatok megélénküléséhez vezetett. Török források szerint 1997-ben a török export 46 százaléka ment az unió országaiba, és az import 52 százaléka jött onnan. Igazi elõnyt jelentett a török exportõröknek a textil- és ruhaipari termékekre vonatkozó kiviteli kvóták megszüntetése. A török gazdaság szereplõinek azonban a vámunió életbe lépésével szembe kellett nézniük a verseny fokozódásával. A konkurencia elõretörése különösen az eddig védett iparágakban, így az autóiparban, a gyógyszergyártásba, az acéliparban, a textiliparban, valamint az építõanyag-iparban okozhat problémát. Emellett a vámok leépítése kedvezõtlenül hatott a török költségvetésre, ugyanis mintegy évi 2,6 milliárd dollártól esett el, ami a bevételek 16,7 százalékát jelentette.

7. A kapcsolat fejlõdése
7.1. Az európai stratégia

Ugyan 1989-ben az Európai Közösség elutasította Törökország csatlakozási kérelmét, azonban nem véglegesen, csak az adott helyzetet nem tartotta alkalmasnak a csatlakozásra. 1992. júniusában az Európai Tanács felhívta a figyelmet Törökország geopolitikai jelentõségére, és leszögezte, hogy a Közösségnek meg kell tennie a szükséges lépéseket annak érdekében, hogy ez az ország szilárdan Európa mellett horgonyozzon le.

1996. novemberében az Európai Unió nyilvánosságra hozott egy jelentést az EU és Törökország kapcsolatáról. A jelentés részletesen ismertette azon problémákat, amelyek gátat szabnak a török csatlakozásnak. Ezen akadályok a következõk: a megoldatlan kurd kérdés, a feszült kapcsolat Görögországgal és más szomszédos országokkal, a kedvezõtlen gazdasági helyzet, a nyitott ciprusi kérdés és a kényes emberi jogi helyzet. A Bizottság 1997. július 15-én elfogadta az Agenda 2000-t, amely kimondja, hogy az Európai Uniónak támogatnia kell Törökországot a problémái megoldásában, és ösztönöznie kell egy szorosabb kapcsolat kiépítését Ankara és az EU között. Az 1997. decemberi luxemburgi csúcstalálkozó is megerõsítette, hogy Törökország alkalmas az Európai Unióhoz való csatlakozásra, azonban az itt meghozott döntés értelmében a közép- és kelet-európai országoktól és Ciprustól eltérõen Törökország nem lett része a következõ bõvítési folyamatnak, vagyis nem ismerték el tagjelölt országnak.

A tagországok állam- és kormányfõi 1998. júniusában a cardiffi EU csúcstalálkozón üdvözölték az Európai Bizottság által Törökország számára kidolgozott európai stratégiát. Ez a munkaterv minden olyan területre tartalmaz javaslatokat, amelyek fejlesztése szükséges a csatlakozáshoz. A stratégia különbözõ javaslatokat foglal magában az ipari együttmûködés és a befektetések terén, továbbá olyan intézkedéseket, amelyek megkönnyítik a török gazdaság számára a bejutást a belsõ piacra. A Bizottság javasolta a török mezõgazdaság támogatását annak érdekében, hogy alkalmazkodni tudjon a közösségi joganyaghoz. A vámuniót el kell mélyíteni, és törekedni kell az együttmûködésre a kutatás, a technológiai fejlesztések, a környezetvédelem, az energiatermelés és az egészségvédelem területén. Továbbá Törökországnak közre kell mûködnie a közösségi programokban, és a politikai párbeszédet a két fél között továbbra is fenn kell tartani - áll a Bizottság munkatervében. Mindemellett együttmûködést javasolt az emberi jogok területén is, azonban ezt Törökország a luxemburgi döntés miatt elutasította. Ennek a stratégiának van két fontos hiányossága. Az egyik, hogy a gazdasági kérdések mellett elhanyagolja más területek támogatását, mint például az emberi jogok, kurd kérdés és a külpolitika. A másik hiányosság, hogy nem esik szó arról, hogy ez az együttmûködés hova fog vezetni: a teljes tagsághoz, vagy egy speciális státuszhoz.

7.2. Törökország tagjelölt ország
Törökország státusza az 1999. decemberi helsinki csúcstalálkozó óta tagjelölt ország. Ezen a találkozón kimondták, hogy Törökország ugyanazon kritériumok alapján válhat az Unió tagjává, mint a többi csatlakozni kívánó ország. A tárgyalások akkor kezdõdhetnek meg, ha Törökország teljesíti az ún. Koppenhágai politikai kritériumokat. Ez a döntés fontos vízválasztó volt Törökország és az EU viszonyában. Ankara ezentúl, mint a többi tagjelölt részesült az elõcsatlakozási stratégiából a reformjai elõmozdításához.

A Tanács 2001. március 8-án jóváhagyott egy dokumentumot, az ún. török csatlakozási útitervet, amely alapvetõen meghatározta azokat a területeket, amely területeken Törökországnak alkalmazkodnia kell a közösségi joganyaghoz, továbbá tartalmaz egy pénzügyi tervezetet, melynek keretein belül a csatlakozási folyamat során támogatást nyújtanak Törökország számára. Ennek alapján Ankara is kihirdette a saját nemzeti programját (NPAA) 2001. március 19-én, melynek fõ célkitûzése a közösségi joganyag átültetése a török jogrendszerbe. A program széleskörû politikai reformokat tartalmaz úgy, mint a gyülekezés- és szólásszabadság biztosítása, a kínzás tilalma, a bíróságok mûködésének javítása, a halálbüntetés megszüntetése, az alapvetõ emberi jogok biztosítása minden egyén számára, a nõk egyenjogúságának megteremtése és a gyermekmunka szabályozása. Emellett a program nagy hangsúlyt fektet a privatizáció elõmozdítására, és a pénzügyi és agrárszektor valamint a társadalombiztosítás strukturális átalakítására.

7.3. A csatlakozási tárgyalások kilátásba helyezése
Az Európai Unió és Törökország kapcsolatában a következõ mérföldkövet az Európai Tanács 2002. decemberi koppenhágai döntése jelentette. Ez kimondta, hogy ha az Európai Tanács a 2004. decemberi ülésén az Európai Bizottság jelentése és ajánlása alapján úgy látja, hogy Törökország teljesítette a Koppenhágai politikai kritériumokat haladéktalanul megkezdõdhetnek a csatlakozási tárgyalások. Az új török kormány talán minden eddiginél komolyabb erõfeszítéseket tett a még fennálló politikai kritériumok teljesítése érdekében. A török parlament két éven belül egy alkotmánymódosítást és számos reformcsomagot fogadott el. Ezekben szavatolja a népnek a gyülekezési és szólásszabadságot, biztosítja a nemek közti egyenlõséget, eltörli a halálbüntetést, büntetendõ cselekménynek minõsíti az addig széles körben elterjedt kínzást, bõvíti a kurdok jogait , állambiztonsági bíróságok helyett esküdtszékeket állít fel, továbbá megszünteti a hadsereg kormányellenõrzését, és az eddigi Nemzetbiztonsági Tanács megszûnik végrehajtó szervként mûködni. Ezekkel az intézkedésekkel Törökország a tõle elvárt reformok nagy részét teljesítette. Mindemellett ez a kormány megszüntette a gazdasági válságot és elkerülte a teljes anyagi csõdöt. Kimaradt az iraki háborúból, és sikerült a visszájára fordítania a rendezetlen ciprusi konfliktust, aminek eredményeképpen jelenleg a görög, nem pedig a török ciprusiak akadályozzák az egyesítést.

2003. november 5-én a Bizottság közzétette a 7. éves jelentését a török csatlakozási folyamatról. A jelentésben a Bizottság leszögezte, hogy Törökország teljesítette az elvárások nagy részét, és szilárd elhatározást mutat ezek folytatására. Másrészrõl azonban megállapította, hogy a reformok egységes és hatékony végrehajtása területén hiányosságok mutatkoznak. A 2003. decemberi brüsszeli EU csúcstalálkozó elismerte a török kormánynak a reformok felgyorsítására irányuló, figyelemre méltó és eltökélt törekvéseit. Azonban megjegyezte, hogy további erõfeszítések szükségesek, különösen ami a bíróságok függetlenségét, az alapvetõ szabadságjogok gyakorlását, a társadalom és a hadsereg viszonyát, és az ország dél-keleti részén kialakult helyzetet illeti. Továbbá megállapítja azt is, hogy jelentõs elõrelépést ért el Törökország a Koppenhágai gazdasági kritériumok teljesítése terén.. Az Európai Tanács kiemelte a török kormány ciprusi konfliktus megoldására irányuló törekvéseinek a fontosságát is.

7.4. Döntés a csatlakozási tárgyalások megkezdésérõl Az Európai Unió állam-és kormányfõi a 2002-es koppenhágai határozat értelmében 2004. december 16-17-én összeültek Brüsszelben, hogy az Európai Bizottság éves országjelentése és ajánlása alapján döntést hozzanak arról, hogy megkezdik-e a csatlakozási tárgyalásokat Törökországgal. A 2004. október 6-án közzétett országjelentésben az Európai Bizottság megállapította, hogy Törökország az elmúlt évek demokratikus reformjaival elérte a jogállamiságnak az EU Koppenhágai kritériumaiban megfogalmazott szintjét, amelyen a csatlakozási tárgyalások megindíthatók. A jelentés azonban bírálatot is tartalmaz fõként az emberi és kisebbségi jogok érvényesülését illetõen, valamint bírálja, hogy a hierarchia alacsonyabb szintjén elbukik a törvények betartása. A jelentés lényege, hogy a megkezdett folyamatok ígéretesek, de a reformokat továbbra is folytatni kell, méghozzá mindezt az EU fokozottabb ellenõrzése alatt kell megtenni.

Mindent összevetve az EU állam- és kormányfõi úgy döntöttek, hogy 2005. október 3-án megkezdik a csatlakozási tárgyalásokat Ankarával. Ezzel azonban a törökök öröme még nem lehet teljes, hisz a Tanács feltételeket támasztott a tárgyalások megkezdéséhez, és azt is kimondta, hogy nyitott végû tárgyalásokról van szó, vagyis Törökország semmi garanciát nem kapott arra, hogy a több évtizedes erõfeszítések végre meghozzák a várva várt eredményt. A tárgyalások megkezdésének a döntés értelmében két feltétele van. Az egyik, hogy a Bizottság által megjelölt hat törvény, melyet a török parlament részben már elfogadott, addigra lépjen hatályba. Továbbá, hogy a török kormány terjessze ki az Ankarai Egyezményt a 2004. májusában uniós taggá vált tíz új tagállamra, köztük tehát Ciprusra is, amellyel gyakorlatilag elismeri a szigetországot.

Amennyiben ezek teljesülnek elindulhatnak a tárgyalások, azonban ez a folyamat számos ponton különbözni fog az eddigi csatlakozási tárgyalásoktól. A Bizottság a megindult elõrelépések visszafordíthatatlanságának szavatolása érdekében továbbra is nyomon fogja követni a politikai reformokat, és amennyiben úgy látja, hogy Törökország súlyosan vagy folytatólagosan megsérti az emberi és szabadságjogokat, a demokrácia és a jogállamiság alapelveit, kezdeményezheti a tárgyalások felfüggesztését, és azok esetleges újrafelvételének feltételeit javasolhatja. A tárgyalások felfüggesztését a tagállamok is kezdeményezhetik. A javaslatról a Tanács minõsített többséggel dönt, miután meghallgatta Ankara véleményét is. Ez az eljárásmód önmagában véve magától értetõdõ lenne, csakhogy a korábbi tagjelölt országokkal szemben sohasem fogalmazták így meg. Újdonságot jelent az is, hogy pontosan meghatározott szintek teljesítését várják el Törökországtól az egyes tárgyalási fejezetek lezárása elõtt. Továbbá Ankarának a döntés értelmében hosszú átmeneti idõszakokkal és a strukturális politika és a mezõgazdaság terén speciális intézkedésekkel kell számolnia, illetve állandó védzáradékokkal a személyek szabad mozgásának terén.

Az EU állam- és kormányfõi kimondták ugyan, hogy a tárgyalások célja Törökország teljes jogú tagsága, nem pedig az, hogy a tárgyalófelek alternatív megoldásokról alkudozzanak. Azonban ezek a tárgyalások - ahogy már említettem - nyitott végûek, tehát kimenetelét nem lehet elõre garantálni. Törökország határozottan elutasítja azt a felvetést, hogy a teljes jogú tagság helyett, valamiféle speciális státuszt kapjon. "Mi már most speciális partneri viszonyban állunk. Vámunióban vagyunk az EU-val, ott van a társulási megállapodás, az európai védelempolitika és a katonai missziók. Rengeteg mindent együtt csinálunk már most is. Tovább akarunk ezen lépni; és a török nép nem fog beletörõdni abba, hogy másodrangú európaiakként kezeljék õket. Nem akarnak másodosztályú tagok lenni." - érvelt Oguz Demiralp, Törökország brüsszeli nagykövete.

Ami a csatlakozás várható idõpontját illeti, 2015 elõtt semmiképp nem valószínû, mivel az Európai Tanács úgy döntött, hogy a tárgyalásokat kizárólag a 2014-tõl induló hétéves pénzügyi idõszak kereteinek rögzítése után lehet lezárni. Majd ezt követõen a tagországoknak még ratifikálniuk kell az eredményt. Franciaország és Ausztria már jelezte, hogy népszavazást kíván kiírni a kérdésben, ami gátat vethet a török csatlakozásnak. Európa közvéleménye ugyanis nagyon megosztott Törökország ügyében.

II. "KELET ALTERNATÍVA"
A török csatlakozással szemben felhozható számtalan érv (az ország többségi vallása, az emberi- és kisebbségi jogi helyzet, a hadsereg szerepe) eltörpül ahhoz képest, hogy milyen veszélyek fenyegetik a világpolitikát egy esetleges elutasítás esetén. Törökország napjainkban hármas kihívással küszködik. A modernizáció hívei európai államként szeretnék látni, és így a Nyugat felé tekintenek, az iszlám hívei dél felé, a Közel-Kelet és a muzulmán közösség felé hajlanak, míg a történelmi beállítottságú nacionalisták úgy látják, hogy a Kaszpi-tenger medencéje és Közép-Ázsia türk népei új küldetést jelentenének egy, a térségben uralkodó szerepet betölteni vágyó Törökország számára, ezért szándékaikat ez az irányultság határozza meg.

Törökország kellõ történelmi hátérrel, jelentõs lakossággal, viszonylag fejlett gazdasággal rendelkezik; számottevõ a nemzeti összetartás ereje az országban, katonai hagyományai és potenciálja is elégséges lenne ahhoz, hogy az iszlám mag-államává váljon. Elképzelhetõ, hogy Törökország egyszer csak feladja az EU tagságért való erõfeszítéseket, és inkább úgy dönt, hogy az iszlám legfõbb szószólójaként - és esetleg a Nyugat ellenségeként - lép fel. Azt már láttuk, hogy a fundamentalizmus teret nyerhet Törökországban. Valamint az is megfigyelhetõ, hogy Ankara hajlandósága, hogy a délrõl érkezõ iszlám fenyegetés ellenében együttmûködjön a Nyugattal, sokkal bizonytalanabb, mint az a korábbi elkötelezettsége, hogy részt vegyen a szovjet veszéllyel szembeni közös fellépésben. A hidegháború során a Szovjetunióval történõ konfrontáció nem kérdõjelezte meg Törökország civilizációs identitását, a hidegháború utáni konfrontáció az arab államokkal viszont igen. Törökország az Öböl-háborúban még a Nyugat mellett foglalt állást, arra számítva, hogy ez majd segíti az Európai Közösséghez történõ csatlakozást. Ez azonban nem így történt, és a kilencvenes évektõl kezdõdõen külpolitikája fokozatosan iszlamizálódott. Aktívan segítette az iszlám érdekek térhódítását, jelentõs támogatást nyújtva a boszniai muzulmánoknak, a Hegyi-Karabah területi vitában Azerbajdzsánnak, és támogatásáról biztosította a csecseneket Oroszországgal szemben. A második Öböl-háborúban pedig - fõként a közvélemény nyomására - már távol tartotta magát az Irakkal szembeni konfliktustól.

A Szovjetunió felbomlását követõen kapva kapott az alkalmon, hogy újra érvényesítse korábban elvesztett befolyását az újonnan függetlenné vált kaukázusi államokban. Törökország kihasználva a nyelvrokonságot, kulturális és történelmi összetartozást megpróbálta kiterjeszteni hatalmát Azerbajdzsánra és a négy török nyelvû közép-ázsiai köztársaságra, Üzbegisztánra, Türkmenisztánra, Kazahsztánra és Kirgizisztánra, és egyben felvázolta a török népek közösségének látomását. Ezek az államok szívesen fogadták Törökország növekvõ szerepét, hisz az ellensúlyozhatja az orosz hatalmat, és hídként összekapcsolhatja õket a nagy déli muzulmán államokkal.

Törökország gazdasági téren napjainkban is szoros együttmûködést tart fenn mind az iszlám, mind a közép-ázsiai országokkal. Alapító tagja volt a Pakisztánnal és Iránnal 1985-ben létrehozott Gazdasági Együttmûködési Szervezetnek (eredeti neve: Regionális Együttmûködés a Fejlõdésért), mely idõközben kibõvült Afganisztánnal és a hat ex-szovjet muzulmán köztársasággal. A szervezet célja, hogy erõsítse a tagok közti pénzügyi, gazdasági kapcsolatot és javítsa a szállítási feltételeket. Emellett tagja az 1969-ben létrehozott Iszlám Konferencia Szervezetnek is.

A török társadalom jelentõs része foglal amellett állást, hogy ha a csatlakozási tárgyalások az Európai Unióval nem vezetnek eredményre, akkor Törökországnak egy Türk Köztársaságot kellene alapítania, illetve az iszlám integrációt is kívánatosnak tartják. Nem véletlen tehát, hogy Törökország uniós felvételének egyik fõ szószólója az Egyesült Államok is tart attól, hogy a folyamatos visszautasítás tovább erõsíti, radikalizálja a törökországi iszlám erõket, és így veszélyezteti a muszlim államok elé is példaként állított stratégiai szövetséges stabilitását. Nehéz lenne egyelõre megjósolni azt, hogy valaha Törökország ilyen mértékben hátat fordít-e Európának, de mindenképpen figyelembe kell vennünk ezt a lehetõséget is.

III. ZÁRÓ GONDOLAT
Mint láthattuk Törökország felvétele az Európai Unióba nem hasonlítható az eddigi bõvítésekhez. A török-tagság kapcsán felmerülõ, az EU mélyítésével és bõvítésével szorosan összefüggõ kérdések sürgõs válaszra várnak. Vajon kit lehet még felvenni? Hol kell meghúzni az Unió határait? Napjainkban egyre gyakrabban merül fel egy "többsebességes" Európa képe, ami azt jelentené, hogy az Unió alkotná az európai gazdasági tér magját, amelyhez a környezõ országok az integráció alacsonyabb fokán kapcsolódnának. Azt egyelõre nem lehet tudni, hogy ebben a modellben hol kap helyet Törökország.

Bár az Európai Unió egyértelmûen érdekelt a jó viszony fenntartásában, a csatlakozás tekintetében erõsen megosztott. Sokaknak nehéz elfogadni, hogy bõ egy évtized múlva egy iszlám ország lehet az EU legnépesebb tagállama, amely ugyan messze a legszegényebb, de a politikai befolyása a jelenlegi döntéshozatali struktúrában az egyik legerõsebb lenne.

 

(Jelen írás a szerzõ Bruxinfo-Euniversitas platformon megjelent dolgozatának rövidített változata. A teljes verzió letölthetõ: www.bruxinfo.hu)

 

FELHASZNÁLT IRODALOM:

Brzezinski, Zbigniew: A nagy sakktábla (Európa Könyvkiadó; Budapest, 1999.)
Flesch István: Atatürk és kora (Corvina Kiadó; Budapest, 2004.)
Huntington, Samuel P.: A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása (Európa Könyvkiadó; Budapest, 2004.)
Kerekesházy József: Az igazi Kemál (Terebess Kiadó; Budapest, 2000.)
Plattner, Hans: Die Türkei - Eine Herausforderung für Europa (F.A. Herbig Verlagsbuchhandlung GmbH; München, 1999.)
Szigetvári Tamás: Törökország és az Európai Unió ambivalens viszonya (avagy "törököt fogtam, de nem ereszt"); (Magyar Tudományos Akadémia Világgazdasági Kutatóintézet; Mûhelytanulmányok 1998. november 13. szám)

Dokumentumok:
Agreement establishing an Association between the European Economic Community and Turkey. HL (1964.12.29.) 3687. o.
Additional Protocol and Financial Protocol signed on 23 November 1970, annexed to the Agreement establishing the Association between the European Economic Community and Turkey and on measures to be taken for their entry into force. HL "L" 293. (1972.12.29.) 4. o.
Commission Staff Working Document: Issues Arising from Turkey's Membership Perspective (SEC(2004) 1202; Brussels, 6.10.2004.)
2003 Regular Report on Turkey's progress towards accession (SEC(2003) 1212/1 of 5/11/2003)
2004 Regular Report on Turkey's progress towards accession (SEC(2004) 1201; Brussels, 6.10.2004.)
Decision No 1/95 of the EC-Turkey Association Council of 22 December on implementing the final phase of the Customs Union (96/142/EC) HL "L" 35 (1996.02.13.) 1. o.
Presidency Conclusions - Brussels European Council 16/17 December 2004 (16238/04)

Folyóiratok:
Banani, Dinesh D.: Reforming History: Turkey's legal regime and its potential accession to the European Union (Boston College International and Comparative Law Review; Vol. 26:113 2003)
Dr. Rumpf, Christian: Die Zollunion EU-Türkei (Recht der Internationalen Wirtschaft; 1997. Heft 1)
European Voice (7-13 October 2004; Volume 10 number 34)
Flesch István: Konstantinápolytól Brüsszelig (Európai Tükör; 2004/8 november)
Gordos Árpád - Ódor Bálint: Törökország csatlakozása az Európai Unióhoz, avagy hol vannak az Unió határai? (Európai Tükör; 2004/7 október)
Hugg, Patrick R.: The Republic of Tukey in Europe (Fordham International Law Journal; Vol. 23:606 2000)
Informationen zur politischen Bildung: Türkei (Nr.: 277; 4. Quartal 2002)
Rohan, Albert: Veszélyes-e Törökország? (Európai Szemle; 2005.)
Szigetvári Tamás: Törökország - Milyen hosszú a mézesmadzag (Vélemények, kommentárok, Információk 2002. december 20. 47. szám)
Szigetvári Tamás: Az Európai Unió jövõjérõl - Törökország kapcsán (Magyar Tudományos Akadémia Világgazdasági Kutatóintézet; Vélemények, kommentárok, Információk 2004. december 23. 95. szám)
Wehler, Hans-Ulrich: Verblendetes Harakiri: Der Türkei-Beitritt zerstört die EU (bpb. Beilage zur Wochenzeitung das Parlament, Aus Politik und Zeitgeschichte; 9. August 2004)

Weboldalak:
www.bpb.de (Bundeszentrale für politische Bildung)
www.bruxinfo.hu
www.coe.int (Council of Europe)
www.deltur.cec.eu.int (Delegation of the European Commission to Turkey)
www.europa.eu.int (Az Európai Unió hivatalos portálja)
www.eudelegation.hu (Az Európai Bizottság magyarországi képviselete)
www.hrw.org (Human Rights Watch)
www.hvg.hu (Heti Világgazdaság)
www.mfa.gov.tr (Török Külügyminisztérium honlapja)