MI A MÛVÉSZET?

A mûvészet a természet megszentelése, a természeté, mely mindazoké, akik örülnek az életnek. A hinduk, asszírok, egyiptomiak, görögök - ékesen szólva - nagy mûvészete, a középkor és a reneszánsz mûvei, valamint a modernitás mûvészetének jelentõs alkotásai... nos mik ezek, ha nem a természetes tárgyakról alkotott közönséges benyomások szent, zárt és impozáns ikonokba öltöztetve.

Maurice Denis (festõ, 1870-1943)

A mûalkotás Arisztotelész szerint alkotásvágyból és az érzelmek kifejezésének vágyából fakad.
Lényegében a mûvészet a valóság utánzása, tükröt tart a természet elé. Az ember örömét leli az utánzásban, ami látszólag hiányzik az alsóbbrendû állatokból. A muvészetnek mégsem az a célja, hogy a dolgok külso megjelenését ábrázolja, hanem a belsõ lényegüket ezért nem a külsõ pontos visszaadása jelenti a valódi lényeget.

A legnemesebb mûvészet éppúgy szól az észhez, mint az érzelmekhez, és ez az értelmi élvezet az öröm legmagasabb formája amihez az ember felnõhet.

On Aristotle, from The Story of Philosophy, Will Durant

A festészet a természet szülöttje – vagy inkább még helyesebbn a természet unokája, mert minden látható dolgot a természet alkotott és az õ gyermeke adott életet a festészetnek.
Ennélfogva nevezhetjük a természet unokájának, ami része az Istennek.

Leonardo da Vinci jegyzeteibõl

A mûvészet az amit a mûvész megnyilatkozása. (Nam June Paik)

A mûvészet sokkal inkább az érzelmek feltárulkozása, mint egy tárgy rajzolt képe.

Francis Bacon

MI A SZÉP?

Kahlil Gibrain: A próféta

És egy költõ azt mondá: Beszélj nekünk a Szépségrõl.
És õ így válaszolt:
Hol  keresnétek  a  szépséget, s ugyan hol lelhetnétek fel, ha nem maga a
szépség a ti utatok és a ti vezetõtök?
És miként beszélhetnétek róla, ha beszédeteket nem õ maga szövi?

A bajbajutott és a sebesült azt mondja:
- A szépség szelíd és kedves.
- Mint egy ifjú anya, ki önnön dicsõségét kissé szégyelve jár közöttünk.

És a szenvedélyesek így mondják: - Nem, a szépség hatalmas és félelmetes.
- Mint a vihar, mely megrengeti a földet alattunk és az eget fölöttünk.

A fáradtak és az elcsigázottak így mondják:
- A szépség lágy suttogás. Hangja a lelkünkben szól.
- Hangja  átadja  helyét  csöndjeinknek,  miként   a   halovány  fénysugár reszket, félve az árnyéktól.

Ám a nyughatatlanok azt mondják:
- Hallottuk, hogy kiáltozik a hegyek között,
És  kiáltásaiba  paták  csattogása,  szárnyak csapkodása és oroszlánbõgés vegyült.

Éjszaka  a  város õrei azt mondják: - A szépség a hajnallal érkezik kelet felõl.

És  délidõben a munkálkodók és az úton levõk így beszélnek:
- Láttuk a föld felé hajolni az alkony ablakaiból.

Télen a hóban rekedtek ezt mondják:
- Eljõ együtt a tavasszal, a hegyeken szökellve.

És a nyár hevében az aratók így szólnak:
- Láttuk táncolni az õszi avarban, s hajába hófehér vegyült.

Mindezeket mondtátok már a szépségrõl,
Ám  valójában  nem  róla  beszéltek, hanem megannyi hiányról, mely ki nem elégíttetett,

És a szépség nem hiány, hanem eksztázis.
A szépség az örökkévalóság, mely önmagát tükörben szemléli.

De ti vagytok az örökkévalóság, és ti vagytok a tükör is.

Kosztolányi Dezsõ: Szépség

De mi is az a szép?- Ami érdek nélkül tetszik - fújtuk hajdan az iskolában Kant szavait.
Ez  a  meghatározás  hosszú,  szívós harc eredménye, melyben a legnagyobb gondolkodók  és bölcselõk tevékeny részt vettek. Arisztotelésztõl és Aquinói Szent  Tamástól kezdve Schellingig és Schopenhauerig mindenki azt igyekezett megértetni  a  csökönyösen  önzõ,  birtoklásra hajlamos emberiséggel, hogy a szépség  káprázat  és  öncél, a véges dolog végtelen visszfénye, mely többet ér,  mint  maga  az a dolog, melybõl kiárad, s a csendélet akkor is szép, ha nem ehetjük meg azt a fácánt és nyulat, melyet ábrázol, a költemény akkor is szép,  ha  nem visszhangozza meggyõzõdésünket, és nem mozdítja elõ közvetlen érdekeinket.  A  szépség  hosi  szabadságharca  volt   ez. Végül az emberiség belátta,  hogy  így  is van. De ekkor se jutott közelebb a szépség rejtélyes mivoltához.  Nem tudott számot adni, hogy miért is tetszik neki valami, vagy nem  tetszik.  Az  újabb  széptudomány  már nem is meghatározásokat, fogalmi megkülönböztetéseket  keres,  hanem  lélektani  úton igyekszik belehatolni a mûvészi teremtés s a mûvészi élvezés titkaiba. Miért szép például valamilyen szín?   Ezt  gondolattársulásokkal,  régi  emlékek   fölidézésével  próbálták magyarázgatni.  A  magyarázat azonban mindig egyéni, sohasem általános. A mi gyerekeink  általában a pirost tartják a legszebb színnek, talán azért, mert ez  a legélénkebb szín, talán azért, mert a vérre emlékezteti õket. Japánban és  Kínában  azonban  a  legszebb  szín  a  sárga,   az  a  sárga, amely a mi lélekbúváraink  szerint elszomorítólag hat ránk, s a halottak sápadtságát, a kicsépelt  szalmát, az elmúlást juttatja eszünkbe. Nem lehet tehát eldönteni általános  érvénnyel azt sem, hogy melyik szín a vidám, és melyik a szomorú. Gyászunk színe a fekete. Ellenben egyes néger törzsek pirosban gyászolnak, a japánok fehérben, a kínaiak halványlilában, az egyiptomiak sötétsárgában, az abesszíniaiak  szürkében. Az az egykor elterjedt hiedelem is megbukott, hogy a  szépség  tulajdonképpen  az  épség,  a  testi   és szellemi egészség, s ép testben    okvetlenül   ép   lélek    lakik.   Ha   ez   így   volna,    akkor labdarugóbajnokaink  vezethetnék  az  emberiséget.  De  nincs   így.  A púpos Leopardinak, a sánta Byronnak, a nyavalyatörõs Dosztojevszkijnek, az iszákos Poe-nak,  a  rögeszmés  Tolsztojnak,  az  idegbajos Nietzschének, az asztmás Proustnak  mégis többet köszönhetünk, mint nekik. Be kell érnünk azzal, hogya  szépség  fogalma  egyénenként  és népenként nagyon viszonylagos, amit egy újabbkori  tudós abban a kétségbeesett mondatban fejezett ki, hogy a szépség tudatos önámítás.

A szépség az, amit Istenrõl az érzékszerveink meglátni, meghallani, megízlelni képesek. A szépség szent, Isten kegyelmének a jele, ami érzékelhetõvé válik az ember számára.

Michel Pochet