Az operairodalom első legnagyobb mestere, a barokk opera műfajának megteremtője. Mivel a két stíluskorszak, a reneszánsz és a barokk határán élt és alkotott, a késői madrigálnak is biztoskezű mestere volt.

Olasz származású zeneszerző, Cremonában született. Zenét tanult egy nagytudású mestertől, majd 23 éves korában a mantuai Gonzaga ház udvarához szegődött. Gazdája Vincenzo herceg kedvelte, megbecsülte, s mint udvari muzsikusát magyarországi útjára is magával vitte (1595-96). Közben sorra jelentek meg művei, tekintélye is nőtt a zenei világban.

1607. farsangjára írta első operáját, az Orfeot.

A zene hatalmának szimbóluma, a görög mítosz varázserejű lantosa Orfeusz, aki énekével még a fákat is megmozdította, a vadállatokat megszelídítette. Érdekes, véletlen egybeesés a zenetörténetben, hogy az első opera, amellyel útnak indult, a még ma is virágzó zenei műfaj, éppen a muzsika erejét és hallhatatlanságát szimbolizáló Orfeusz történetéről szól. Ez az ősi mítosz azonban nem csak a zenének, de az irodalomnak és más művészeteknek is kedvelt témája lett.

Az Orfeo szövegkönyvét Alessandro Striggio írta. Orfeo személyes sorsán keresztül a szerző az embert állítja elénk: öröm, küzdelem, kételkedés. Ebben az operában korának minden zenei vívmányát felhasználta. Merészen alkalmazta a disszonanciákat, váratlan modulációkat. (Bizonyos hangok összecsengése kellemes együtthangzást, konszonanciát jelent. Másfajta csoportosítás disszonanciát, széteső, nyugtalanító hangzást eredményez. Ezek a zenében mindig kiegészítik, váltják egymást. A barokk gyakran él ezzel a lehetőséggel.) az operában fontos szerepet kap a kórus, melynek feladata a dráma különböző helyzeteinek aláfestése. A műben felhangzó recitativák dallamosak, fülbemászóak. Fontosnak tartja a hangszerek játékát, számít ezek kifejező erejére is.
Hatalmas, sokszínű zenekart alkalmaz: fa-, rézfúvósok, különféle vonóshangszerek, 2 csembaló, 2 basszuslant, 3 orgona. Kisebb önálló hangszeres tételeket, ún. ritornellokat (közjáték) is beiktatott műveibe. Egy évvel Vincezo herceg halála után megvált mantuai állásától, Velencébe költözött, ahol a Szent Márk templom karnagyaként működött egészen haláláig 1643-ig.

A velencei évek alatt sorra születtek nagyobb alkotásai. 1637-ben Velencében megnyílt Európa első operaháza, a "San Cassiano" (Szan Kassziánó), mely számára rövid idő alatt négy operát írt.

1642-ben, halála előtt egy évvel készült el a Poppea megkoronázása c. operája. A 75 éves mester ebben egész életmővének betetőzését adja. Nem mitológiai témát választ, hanem történelmi alakokra építi az opera cselekményét, mégpedig olyan reális alakokra, akik éppen az akkori Velencében is élhetnének.
Egy egész világ közelgő összeomlásának képe ez az opera. (Az antik Róma lehet a reneszánsz Velence.) Ugyanakkor a szerelem örök hatalmát hirdeti. Az egész operának csak egyetlen pozitív hőse van, és ez a szerelem maga. S bár a szereplők nem kifejezetten pozitív figurák, mégis mindegyikük rendelkezik nemes vonásokkal is.

Nero és Poppea: a szerelem emeli őket magasra
Octavia: tragikus búcsúpillanata együttérzést sugall
Seneca: nemesíti a bátran vállalt halált
Arnalta: hétköznapi filozófiáján derülünk, de el is kell rajta gondolkodnunk.

Ez a teljesség a lényege Monteverdi operájának. Az életet szépítés nélkül, jó és rossz oldalával együtt ábrázolja, a szereplők egymással ellentétes vonásait.