FLUXUS

A Fluxusról egyes művészettörténészek arra a Hérakleitosznak tulajdonított tételre asszociálnak, mely szerint minden folyik, vagyis változik. Noha a közhiedelemmel ellentétben Hérakleitosz ilyesmit valószínűleg sohasem állított (filozófiájában ugyanis inkább az ellenkezője mellett érvel), a képzettársításnak mégis van némi jogosultsága: a latin fluxus szó folyást, áramlást, keringést jelent, következésképpen akár arra az igazságra is utalhat, hogy a róla elnevezett nemzetközi csoportban rendkívül sokféle munka "folyt". A hatvanas évek jellegzetes törekvéséről van szó, mely a legkülönfélébb aktivitásformákat foglalja magába, kezdve a költészettől a tárgyalkotáson át egészen a filmig. Olykor nehéz elkülöníteni a HAPPENING-tőI, ugyanis a résztvevők gyakran ugyanazok, több happeninget mutattak be Fluxus-rendezvényeken, mindkettő lényege a művész személyes közreműködésével zajló esemény, és mindkettő hirdeti, hogy "mindenki művész, minden lehet művészet". Mégis, a Fluxus részben tágabb fogalom, mert többféle aktivitás belefér, részben pedig a happeningnél zártabb forma, mert a közönség ritkán vesz benne aktívan részt. (E ritka esetek közül az 1964. évi aacheni művészeti fesztivál érdemel külön említést, amikor a közönség soraiból érkező jobboldali egyetemisták egyike véresre verte Joseph Beuysot, a háború utáni művészet és külön a Fluxus egyik legjelentősebb képviselőjét.)

A Fluxus a dadaizmus provokatív, ironikus és lázadó szellemének újbóli felélesztéseként is felfogható. Jelentős tényezője a műfajok közötti határok eltörlésének szándéka, valamint a művészet áru-jellegének felszámolására tett gyakorlati kísérlet. Egy-egy Fluxus-rendezvény összképe rendszerint több médium alkalmazása útján alakul ki (tánc, felolvasás, zene, vetítés, videó stb.), megjelenési formája főként színpadi rendezvény (ezt ugyanis nem lehet múzeumba zárni), egyik leggyakoribb médiuma pedig a zene. Ez utóbbi szolgálhat afféle hangkulisszaként az egyéb vizuális és verbális megnyilvánulásokhoz, de önállósulhat is. Szélsőséges példa John Cage koncertje, amikor a művész négy perc harminchárom másodpercig tartó csöndet "adott elő" (zongorán), Nam June Paik hegedűdarabja, amely abból állt, hogy a szerző darabokra töri hangszerét, vagy az a hangverseny, melyet akváriumra rajzolt kottából adnak elő, miközben a rémülten úszkáló halakat tekintik hangjegyeknek.

A Fluxus-mozgalom legjelentősebb központja New York, Düsseldorf és Tokió, legfontosabb képviselői pedig a már említetteken kívül Dick Higgins, Allan Kaprow, Wolf Vostell, Bazon Brock, Jim Dine, Robert Filliou, Ken Friedman és az alapító, George Maciunas. A Fluxus szellemisége Magyarországon is visszhangra talált, különösen Erdély Miklós és Szentjóby Tamás munkásságában.

Forrás: Sebők Zoltán: Az új művészet fogalomtára, Orpheusz Kiadó, 1996