FOTÓHASZNALAT

A hatvanas évek derekától a hetvenes évek végéig terjedő időszak nemzetkőzi művészetének egyik lejellemzőbb vonása a különféle MEDIUM-ok (film, videó, képregény, xerox stb.) iránt tapasztalható felfokozott analitikus érdeklődés, amelyből természetesen a fotó sem maradt ki. Mivel a "fotóművészet" kifejezés már foglalt volt az "ellesett pillanatot" megragadó és a valóság látványát szubjektív érzéseken átszűrő, szép, érdekes vagy megrázó fényképek összefoglalására, a képzőművészek kreatív és önelemző fotóhasználatára a FOTÓMŰVÉSZET, illetve egyszerűen a fotóhasználat kifejezés honosodott meg.

Olyan fényképekről van szó, melyek általában nem a néző érzelemvilágára, hanem inkább intellektusára kívánnak hatni. Az új fotóhasználat vagy előre megkonstruált látványt rögzít, vagy meghatározott gondolati koncepció dokumentumait mutatja fel, de az emocionális hatású felületi szépséget általában kerüli. Ilyen értelemben a fotó valóban csak felhasználásra kerül, több esetben a műalkotás elkészülési folyamatának csak az egyik szakaszában vesz részt, és a néző elé kerülő kész műben már nincs is jelen. A fotó médium-jellegéből indul ki (dokumentatív és reproduktív funkció, sokszorosíthatóság stb.), gyakran csak ezt vizsgálja, vagy ennek megváltoztatására tesz javaslatot.

Az új fotóhasználat előzményeit kutatva hivatkozhatunk Rauschenberg és Warhol fényképek alapján (is) készült szitanyomataira, az ÚJREALIZMUS fotóval kapcsolatos DECOLLAGE-aira, Hockney, Close, Monory és mások hiperrealista (HIPERREALIZMUS) festményeire. Ezek azonban már maguk is részei annak az általános tendenciának, mely a hatvanas években bontakozott ki, és a fotóhasználat szerves hátterét képezte: a képzőművészet önmaga lényegét, objektív tárgyiasságát kívánta megkérdőjelezni, és ebbéli törekvéseiben más médiumok mellett a fotóhoz fordult bizonyítékokért. Ilyen keretek között értelmezhető Joseph Kosuth Egy és három szék című klasszikus műve, mely egy valódi székből, ennek fényképéből és a szék értelmező szótárból kiemelt írott definíciójából áll, .Wolf Vostell fotómontázsa, amelyen óriási vasalóvá alakult át a kölni dóm; vagy Douglas Huebler javaslata: készítsünk a 45. szélességi fok mentén a 0. délkörtől kezdve 15 fokonként mindig déli 12 órakor egy-egy fényképet a világűr fölöttünk függőlegesen levő fiktív pontjáról (így ugyanabba az időpontba sűríthetnénk 24 órás időtartamot, a Föld egy tengelyfordulatának idejét). A fotót újszerűen használó művészek közül a következők érdemelnek még külön figyelmet: Michael Snow, Jan Dibbets, Giovanni Paolini, Jochen Gerz és Klaus Rinke, a magyar alkotók közül pedig Baranyay András, Erdély Miklós, Jovánovics György, Maurer Dóra és Türk Péter.

Forrás: Sebők Zoltán: Az új művészet fogalomtára, Orpheusz Kiadó, 1996