HEFTIGE MALEREI

A hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek elején kibontakozó új német festészet megnevezésére általában két kifejezés használatos, egyúttal mindkettő egy-egy jelentős kiállításnak volt a címe. 1980-ban rendezték meg Berlinben a Heftige Malerei, egy évvel később pedig Aachenban a DIE NEUEN WILDEN elnevezésű csoportos tárlatot. Az előbbi címe "indulatos festészetet" jelent, az utóbbi magyar megfelelője "új vadak". E kiállításcímek időközben művészettörténeti kategóriákká váltak, és mögöttük elsősorban a nyugat-berlini Moritzplatz Galériában csoporttá szerveződött alkotók (Fetting, Middendorf, Salomé és Zimmer) és a kölni Mülheimer Freiheit elnevezésű csoport tagjai (Adamski, Bömmels, Dahn, Dokoupil, Kever és Naschberger) húzódnak meg.

Mint az elnevezések is sugallják, ezek az alkotók indulatos, vad ecsetkezeléssel hívták fel magukra a művészeti közvélemény figyelmét. Nemcsak hogy felidézték a' húszas-harmincas évek német expresszionizmusát, hanem azt patetikus, gyakran brutális és provokatív festői jelírássá fokozták. Indulatuk azonban szinte sohasem feszítette szét a figuráció kereteit; ellenkezőleg, újra felidézték a festészet kissé irodalmias, ábrázoló kifejező funkcióját. Képezik rendszerint túlmutatnak a tisztán vizuális belső értékeken, és olyan kérdéseket feszegetnek, mint például a német identitáskérdés: nem véletlen a berlini fal, valamint a német mitikus és történelmi múlt szimbólumainak gyakori megjelenése festményeiken. A nagy hagyományok és történelmi traumák kontextusában a művész személyes, mi több, privát vívódásai is egyenrangú helyet kapnak - elsősorban figurális utalásokon keresztül, és rendkívül élénk szín- és expresszív formavilág kíséretében. Ez a festészet nem ismer olyan ellentéteket, melyek ne kerülhetnének egymás mellé. Egyazon művész életművén belül, sőt ugyanazon a képen belül is remekül megfér egymás mellett mondjuk a homoszexuális erotika vagy a transzvesztita és a berlini fal látványa. Szinte átmenet nélkül kerül összefüggésbe a privát, az egyedi és az egyetemes.

Általánosságban mégis elmondhatjuk, hogy az új német festészet ötvenes években született képviselőit (az úgynevezett első nemzedéket) inkább a történelmi lét mitikus gyökerei izgatják - tehát elsősorban az egyetemes vonatkozások -, míg a második nemzedék festészetében a mai ember egyéni problémái, a morális, politikai és szexuális tabuk elleni küzdelem domborodik ki inkább. Közös azonban a két nemzedékben a gazdag, érzéki festőiség, ami a második világháború óta első ízben emelte a német művészetet valóban nemzetközi rangra. Az irányzat közvetlen előfutárai közül mindenekelőtt A. R. Penck, Sigmar Polke, Markus Lüpertz és Georg Baselitz nevét kell kiemelnünk.

Forrás: Sebők Zoltán: Az új művészet fogalomtára, Orpheusz Kiadó, 1996