HIPERREALIZMUS

A hiperrealizmusnak (hiper-túlzó, túlságos) és FOTÓREALIZMUS-nak egyaránt nevezett képzőművészeti irányzat a hatvanas évek vége felé tűnt fel. A konceptuális művészet és a vele rokon törekvések permetizmusával vitázva a valóság objektív, személytelen, hűvös megjelenítését tűzte ki célul. Az irányzat a tömegmédiumok által meghatározott standard látásmód tényéből indul ki. A festő alapanyaga általában fénykép vagy színes diapozitív, amit bámulatos technikai virtuozitással óriási méretű festménnyé nagyít. Az emberi szemnél élesebb és pontosabb kameralencsén keresztül látott és megragadott valóságdarab így teljesen irreálissá válik, és többek között olyan kérdéseket feszeget, mint a látvány és a valóság viszonya, a fotólátás objektivitása és a manipulált látás mibenléte.

A hiperrealizmus lehetséges előzményei rendkívül sokrétűek. A nagyítás és a személytelen ismétlés tipikus pop art-jegyek (POP ART), az éles megjelenítés kapcsán többen figyelmeztettek a HARD EDGE lehetséges hatására, egyébként pedig a fotó és festészet dialógusa az egész huszadik századi művészetet átható folyamat. Lényeges szerepe volt a fényképnek Utrillo, Degas, Picasso, Max Ernst, Picabia, Duchamp, Rodcsenko stb. művészetében, a háború utáni időszakból pedig mindenekelőtt David Hockney, Francis Bacon, Malcolm Morley és például Gerhard Richter nevét kell kiemelnünk, akiknek egy-egy, a hatvanas évekből származó periódusa már a hiperrealizmus közvetlen előhírnökének számít.

Az irányzatra jellemző, hogy képviselőinek jó része tematikailag "szakosodott": Richard McLean szinte mindig lovakat és lóversenypályákat fest, Chuck Close portrékat, Richard Estes olyan nagyvárosi utcarészleteket, ahol kötelezően van fényreklám és kirakatüveg, Ralph Goings a kaliforniai autóutak mentén látható szegényes boltokra és kocsmákra specializálta magát, Ed Rusche benzintöltő állomásokra és autóroncsokra. A hiperrealista festmények többsége a jólfésült, külsőségeiben tetszelgő reklámvalóság apológiájaként hat, de nemegyszer finom kritikai vagy önkritikai töltésre is fölfigyelhetünk. Richard Estes például olyan szögből festi a kirakatüvegeket, hogy azok tükörként (is) funkcionálnak, sőt gyakran egy másik tükörből visszaverődő látvány jelenik meg bennük. Amennyiben magát a nyersanyagként kezelt fotót is "tükörnek" tekintjük, a mű többszörösen a tükörkép tükörképének értelmezhető, ami már önmagában is megkérdőjelezi a művész által választott objektív leképezés hitelét. Hasonló a helyzet Chuck Close portréi esetében is, amikor a művész olyan fényképeket választ alapanyagul, melyeken a fényképezőgép "objektívje" csal: az arcnak nem minden része van egyenlő távolságra a lencsétől, így nem minden pontja egyformán éles. Close ilyen fényképeket nagyít minden változtatás nélkül - tehát hibájukkal együtt - óriási méretűre. Egyúttal jó példák ezek arra is, hogy a hiperrealizmus nem teljesen mentes a CONCEPTUAL ART által kezdeményezett önelemző jellegtől, még ha az európai hiperrealistákra inkább a tartalmi szintű társadalmi és politikai érdeklődés is a jellemző.

A hiperrealizmus (szinonimájaként gyakran használják még a SZUPERREALIZMUS és a RADIKÁLIS REALIZMUS elnevezést) elsősorban amerikai eredetű irányzat. Ismertebb képviselői a már említetteken kívül Ralph Kanovitz, Claudio Bravo, Franz Gertsch festők és három szobrász: Duane Hanson, John de Andrea és John Davis. Az irányzat az 1972. évi kasseli Documentán vonult fel úgymond hivatalosan is a nemzetközi művészeti élet porondjára.

A magyar művészek közül mindenekelőtt Birkás Ákos, Csernus Tibor, Gyémánt László, Kéri Ádám, Kocsis Imre és Méhes László munkásságában vagy egy-egy alkotói periódusban tapasztalhatók hiperrealista jegyek.

Forrás: Sebők Zoltán: Az új művészet fogalomtára, Orpheusz Kiadó, 1996