POP-ART

A pop-art elnevezésű művészeti irányzat az ötvenes évek második felében alakult ki, először Angliában, majd az Egyesült Államokban, néhány év leforgása alatt pedig nemzetközivé szélesedett. Az elnevezésben az angol popular (népszerű) előtag arra utal, hogy a művészet és a népszerű tömegkultúra korabeli ellentétét áthidalni kívánó mozgalomról van szó. A pop-művészek egyik legfontosabb célkitűzése az úgynevezett "magas művészet" és az élet közötti határok lerombolása, valamint a mindennapi élet banális jelenségeinek és tárgyainak a műbe való bevonása volt. A több mint egy évtizedig uralkodó ABSZTRAKT EXPRESSZIONIZMUS személyes önkifejezést hirdető programjával dacolva, a pop-art távolságtartó; ironikus, hűvös viszonyt alakított ki a valósággal, de a korábbi korok alkotásaival szemben is. A művészetet a század eleji dadaizmussal egyetértésben és a többi irányzattal vitázva nem kreálja, alkotja, hanem inkább fölfedezi: a nagyvárosi folklórban, a kisebbségek szubkultúrájában, a reklámklisékben, a képes magazinok sztereotip fotóiban, a kommersz képregényben, a banális használati tárgyakban, a fogyasztói társadalom jellegzetes szimbólumaiban.

Az absztrakt expresszionizmus és a pop-art közötti átmenetként foghatók fel Robert Rauschenberg "kombinált festményei", "összerakott képei" COMBINE PAINTING, melyeken a festmény felületére hétköznapi banális tárgyak és egyéb háromdimenziós elemek is rákerültek. Ezek a térbeli környezetalakítás (ENVIRONMENT) felé billentik a művet, ugyanakkor még számos festői elem is működésben marad. A pop-art azután túlnyomórészt elveti az érzéki festőiséget, és olyan személytelen, gyakran gépies technikákat alkalmaz, mint a sokszorosítás, a nagyítás, a kollázs, de attól sem riad vissza, hogy minden áttétel nélkül sorakoztasson fel különféle tárgyakat, háromdimenziós tárgyegyütteseket. A személytelen felmutatás, ami főleg az amerikai művészekre jellemző, rendszerint attól nyer finom, látszólag derűs, néha azonban kritikus iróniát, hogy e művek alapanyaga, a fogyasztói társadalom képi világa maga is végtelenül gépies, személytelen dolog. A pop-art a művészet feladatát elsősorban abban látja, hogy a gépiesen lüktető világ látványos zakatolását egy kicsit túl kell fokozni, hogy megmutatkozzék a fonákja, és öntudatlanul megvalósult vizuális értéke is.

Az irányzat jelentősebb képviselői: Robert Rauschenberg, Andy Warhol, Roy Lichtenstein, Claes Oldenburg, James Rosenquist, Peter Blake, Richard Hamilton stb. A magyar művészek közül a pop-art szellemisége különösen Aporjai Sándor, Jovánovics György, Konkoly Gyula, Paizs László és Pincehelyi Sándor munkásságának rövidebb-hosszabb időszakában érezhető.

Forrás: Sebők Zoltán: Az új művészet fogalomtára, Orpheusz Kiadó, 1996