SZOC-ART

A szoc-art a hetvenes és a nyolcvanas évek szovjet alternatív művészetének legerősebb áramlata, amit a nyugati közönség (de a keleti is) csak a gorbacsovi peresztrojka fölerősödése után ismerhetett meg igazán. A Szovjetunióban 1934-től kezdődően az úgynevezett szocialista realizmus volt a kötelező művészeti hitvallás, olyannyira, hogy a hatóságok változó intenzitással ugyan, de minden más kezdeményezést üldöztek. Éppen ezért, a szovjet alternatíva szoc-artnak keresztelt központi magva csak titokban csírázhatott ki a hetvenes évek elején. Vladimír Levszov etimológiája szerint a szocialista realizmus és a pop-art összevonásáról van szó. Miután a fiatal művészek szó szerint a bőrükön tapasztalták, mivel jár az, ha valamelyik nyugati irányzathoz próbálnak csatlakozni (hivatalos nyelven: "behódolni valamely ellenséges, dekadens burzsoá ideológiának"), kitaláltak egy igen ravasz eljárást. Nem kívülről rontottak neki a szocreál szemléletnek, hanem belülről: a POP-ART-bóI ismert recept szerint úgy tettek, mintha komolyan vennék az ideológiai kliséket, szépen beépítették őket a műveikbe, de oly módon, hogy a humor, az irónia vagy a paródia eszközeivel semlegesítsék eredeti jelentésüket. Más szóval, kissé túljátszották a művészre kirótt feladatot, s a kényszerből máris szabadság született. Hasonló eljárással kezelték például a szocializmus hőseinek ikonográfiáját, mint ahogy mondjuk Warhol a leveskonzervet, a disznófejet vagy egy tömeggyilkos fotóját.

A szoc-art legjelentősebb, immár Nyugaton is sztárként ünnepelt képviselői Bulatov, Kabakov, Komar és Melamid.

Forrás: Sebők Zoltán: Az új művészet fogalomtára, Orpheusz Kiadó, 1996