TRANSZAVANTGÁRD

A transzavantgárd kifejezést először Achille Bonito Oliva neves olasz művészettörténész használta 1979-ben. Segítségével kívánta összefoglalni Sandro Chia, Francesco Clemente, Enzo Cucchi, Nicola de Maria és Mimmo Paladino művészetét, de a terminus vonatkozási köre csakhamar kiszélesedett. Hangsúlyozva a fiatal irányzat nemzeti jellegét, Oliva kezdetben kizárólag olasz transzavantgárdról beszélt, s csak később terjesztette ki jelentéskörét, amikor 1982-ben Nemzetközi transzavantgárd címmel megjelentette a hasonló nyugat-európai és amerikai törekvéseket is magába foglaló könyvét. Ettől kezdve a transzavantgárd kifejezés az alkotói törekvések rendkívül széles skálájának összefoglalására szolgál: lényegében minden olyan mű beletartozhat, ami keletkezését tekintve új (vagyis többé-kevésbé a nyolcvanas években született), de koncepcióját tekintve régi.

A tág jelentéskörű terminus elválaszthatatlan feltalálójának művészetszemléletétől. Oliva szerint a hetvenes évek derekán válságba került az állandó megújulás eszméje, ami a huszadik század összes avantgárdista törekvésének vezérmotívuma volt. Miután többé-kevésbé minden formai újítás megvalósult, csődöt mondott a "nyelvészeti darwinizmus" modernista eszméje, s ezzel párhuzamosan a művészet társadalmi mozgósító ereje is kimerült. Az előállt helyzetet Oliva mégsem avantgárd-ellenesnek, hanem transzavantgárdnak nevezi - vagyis átmeneti avantgárdizmusnak, illetve az átmeneti időszak avantgárdizmusának.

A transzavantgárd művészetét nagyon nehéz jellemezni, mert egymásnak néha homlokegyenest ellentmondó alkotói törekvések is beletartoznak. Annyi mindenesetre elmondható, hogy olyan művészetről van szó, amely elsősorban az intuícióra és a képzelőerőre esküszik. Az új médiumok nyújtotta lehetőségek helyett szinte kizárólag a festészet kifejezőerejében hisz, de a szenvedélyes, érzéki festői jelírás szinte sohasem egy meghatározott fejlődési cél elérésének eszköze. Ezt a művészetet a továbblépés lehetősége helyett inkább a visszapillantás foglalkoztatja: a képeken a művészettörténet különféle periódusaiból (manierizmus, klasszicizmus, romantika, expresszionizmus) jelennek meg idézetek, melyeket azután a művész rendszerint egy mélységesen személyes szemszögből ír át és értelmez. Az is gyakran előfordul azonban, hogy nemcsak az idézetek származnak a múltból, hanem az átírás és értelmezés stílusa is kölcsönzött. Ez már joggal sejteti, hogy a transzavantgárdban az eklektikus magatartás olyan gátlástalanná vált, mint a modern művészet történetében még soha.

Forrás: Sebők Zoltán: Az új művészet fogalomtára, Orpheusz Kiadó, 1996