Van Gogh: Az auvers-i templom
Kompozíció: talaj 1/3; többi 2/3. A forma szinte mozog, de felismerhető. A kép egyike a muűész legutolsó alkotásainak. Nyugtalanságot és csodálatot ébreszt. De a kavargásnak a művész parancsol. Műfaja: tájkép. Témája sem rendkívüli: egy falusi templomot ábrázol. Megindultságunk éppen abból fakad, hogy felfedezzük a szerény falusi templom leple alatt megbújó fantasztikus világot. A táj anélkül, hogy elszakadna a valóságtól, egészen nyilvánvalóan kiszabadul a valóság börtönéből. A legegyszerűbb, leghétköznapibb látvány telik meg rejtelemmel.
A festmény híven tükrözi az épület szerkezeti elemeit. Nagyjából pontosnak tekinthető. A különös érzete tehát abból fakad, hogy miközben határozottan felismerjük a modellül szolgáló helyszínt egy ismeretlen világba jutunk. Az égbolt teljes súlyával a templomra nehezedik. Nem kelti levegő hatását. A távolodó utak harapófogóként szorítják a templomot. A váratlanul megrövidülő perspektíva fokozza a szorítás erejét. A festményen az ég kétdimenziós, merev síkká változik. A testeknek a mélység felé nincs kiterjedésük, a templom sűrített térben fuldoklik. Van Gogh elhagyja a hagyományos árnyékokat. Az árnyékok eltűnésével a síkok nem sugallnak többé teret. A festő emberi természetet adott a templomnak. A templom szenvedése felkelti részvétünket. A valóságban egyenes vonalak a festményen meggörbülnek, egyenlőtlen hosszú, széles és vastag szakaszokból tevődnek össze, amelyek sokszor még különböző irányba is mutatnak. Színeinek legszembetűnőbb tulajdonsága az egyneműség. A színek nem alkalmazkodnak az ábrázolt tárgyakhoz, hanem önnön lényegükkel ruházzák fel. A festő megőrzi a tárgyak színét, de néhány uralkodó színre redukálja őket: kékre, pirosra, zöldre. Szerkezete: függőlegesen tagolva a vászon egyharmadát a föld, kétharmadát pedig a templom foglalja el. Az asszony megy fölfelé, de mégis ő tűnik mozdulatlannak. A lépték rögzítésére szolgál. Közömbös a tragédiával szemben, a templom magánya még nagyobb lesz. |