Szecesszió
Nemzetközi művészeti stílus a 19. és a 20. század fordulóján. Szecessziónaknak csak Ausztriában és Magyarországon hívták, Németországban Jugendstil, francia nyelvterületen art nouveau, Angliában modern style vagy liberty style volt a neve, és még más elnevezéseit is számon tartja a szakirodalom.
A nálunk elterjedt szecesszió szó “kivonulást” jelent, ilyen értelemben már a barbizoni festők is szecessziósok voltak. A “fin de siécle”-nek, a 19. század végének a dekadenshez, a misztikushoz, az allegorikushoz, s az erotikához vonzódó érzés- és gondolatvilágában gyökerező művészetének előzménye az angol preraffaeliták mozgalma (céljuk a középkori kultúra újjáélesztése, a vallásos szellemű művészet támogatása, vonzódnak a szimbólumokhoz és stilizálásra hajlamosak), majd az Arts and Crafts (elméleti alapjait John Ruskin és William Morris vetette meg, az ipari termékeke művészi színvonalának elősegítésére), a szimbolizmus, valamint a Paul Gauguin körül csoportosuló Pont-Aven-i művésztelep dekoratív stílusa, a szintetizmus (a posztimpresszionizmus formaköréhez tartozó francia festészeti irány, vezetője: Paul Gauguin, dekoratív szintetizáló formaadás jellemezte) vagy cloisonnizmus. A szecesszió művészetére erősen hatott a japán fametszet lényegre törő dekorativitása is. A szecesszió legfőbb ismertetőjele a sajátos, egyedi és utánozhatatlan formakincs: a növényi motívumok csavart, hullámzó, ritmikus ismétlődése, a síkszerű képépítés, szereti a különös színeket, pl. a fémszíneket. Lényege az ornamentika - különösen a vonalasan kígyózó növényi ornamentika - túlburjánzása az ábrázolás rovására, a hallatlan mérvű stilizálás, a homogén, dekoratív színfelületek szinte kizárólagos alkalmazása. Ez a stílus nem tesz különbséget “magas” művészet és “alkalmazott” művészet között, sőt, kimondottan érdeme, hogy a mindennapi élet számos területét bevonja az esztétikai alakítás körébe. Újraformálja a lakberendezési és használati tárgyakat, a plakátot, a reklámgrafikát, a nyomtatott betűt, a divatcikkeket stb. A szecesszió az építészettől a díszítőmuvészetekig minden műfajt (belsőépítészet, iparművészet, formatervezés, alkalmazott grafika stb.) áthatott. A díszítés néhol oly mértékű, hogy már a használat rovására megy, ennek ellenére ebben a mindenre kiterjedő alakítási szándékban kereshetjük a modern design-szemlélet eredetét. Hasonló ellentmondás figyelhető meg a századvég különösen jelentős építészetében is: rengeteg a felületi dekoráció és a már-már öncélú, szeszélyes térformálási ötlet, mégis, mögöttük sok esetben a legkorszerűbb technológiai megoldások húzódnak meg, kihasználva az acélban, vasbetonban, üvegben rejlő új lehetőségeket.
A szecessziós építészet fő képviselői: a spanyol Gaudi, a magyar Lachner Ödön, a német P. Behrens, a belga H. van de Velde, az osztrák O. Wagner és J. Hoffmann.
A szecesszió festészete tipikusan századvégi, átmeneti jelenség: legjelentősebb képviselői: Egon Schiele, Gustav Klimt, Ferdinand Hodler, Edvard Munch, Akseli Gallen-Kallela (hamar elfordultak tole; sokuk az avantgárd muvészet úttörojévé vált).
A magyarországi szecesszió egyik központja a gödöllői művésztelep, mindazonáltal Rippl-Rónai József, Gulácsy Lajos, Beck Ö. Fülöp, Körösfoi-Kriesch Aladár képei is mutatnak szecessziós vonásokat. Az iparművészetben Kozma Lajost és a Zsolnay-gyárat kell megemlíteni. Folytatása az art deco.
Szecessziós épületek: Zeneakadémia, Iparművészeti Múzeum, Földtani Intézet, Sazbadkai kultúrpalota (régi városháza)