Fafaragás

Az építészetben is nagy jelentõsége van a díszítõ jellegû fafaragásnak, igazi területe azonban a használati tárgyak és bútorok ékesítése. A legmûvészibb fafaragás a faszobrászat terén található. A faszobrászat és díszítõ faragás természetesen nem válik el élesen egymástól, kiváló faszobrászok gyakran foglalkoztak egyszerû tárgyak faragásával is. A faragó mûvész többnyire azonos technikával dolgozik mindkét esetben. Vagy elõre megmintázott formák nyomán faragja ki tárgyát, vagy a papírból kivágott és a fára ragasztott minta segítségével.

Eszközei
A faragás eszközei a különféle vésõk, amelyek lehetnek az élük felé szélesedõk vagy keskenyedõk, lapos, egyenes, görbe vagy hornyolt élûek. A szélesedõ pengéjû vésõket rendszerint úgy használják, hogy fanyelüket fakalapáccsal ütögetik, s így forgácsolják le a nyersanyagról a felesleges részeket; a keskenyedõ pengéjû vésõk kézi használatra készülnek, és a finomabb munkák elvégzésére szolgálnak. A gyalupadba fogott tuskót elõbb lenagyolják, majd a finomabb részleteket dolgozzák ki, végül csiszolóvászonnal simára csiszolják, és firnisszel, lakkal fényezik, pácolják, festik, esetleg aranyozzák. A nagyobb darabokat több azonos rostsûrûségû és szálazású összeragasztott tuskóból faragják ki. Fontos, hogy a faragás mindig a szálak irányában történjék, különben a fa kitöredezik, behasad.

Nyersanyag
A faragásra legalkalmasabb és leginkább kedvelt európai fafajták a hárs, dió, körte, tölgy, jávor és puszpáng. A kéregtõl a törzs közepe felé haladva más-más természetû rétegei vannak a fának (kéreg, szijács, geszt és bél), ezek rendszerint árnyalatbeli eltérést mutatnak, s ez a faragásnak különös szépséget ad. A faragásra legalkalmasabb réteg a geszt, bútorfának is ezt használják leginkább. A fafaragók legkedveltebb nyersanyaga a puszpáng, ez a nagy fajsúlyú, szép halványsárga árnyalatú, tömör és szívós fafajta.

Rovátkált faragás
A természeti népeknél megfigyelt faragási mód, amit a népmûvészet ma is használ, az ún. rovátkált faragás; ennél apró bemetszett ékek borítják a faragvány felületét. A tárgyakat szalagszerû díszekkel, mélyített vagy domború betûs feliratokkal ékesítik. Hazánkban a cifra jármot, gereblye nyelét, guzsalyt és vetélõt faragták ezzel a módszerrel.

A népi fafaragás kiemelkedõen szép példányai találhatók Erdélyben (székelykapuk, kopjafák), Dunántúlon, de még a fában szegény Alföldön is (ivócsanak, juhászkampó, tükrös). A faragásokat régebben mértani mintákkal díszítették, újabban ezek a tárgyak szélére szorultak, és a nagyobb felületeket figurális faragások, betyár- vagy pásztorjelenetek foglalták el. Sok helyütt alkalmazzák az ún. spanyolozást, amely az Intarziának egy változata. A fába metszett rajz mélyedéseit színes spanyolviasszal töltik ki.

Egyiptomban már a III. dinasztia uralkodásától kezdve maradtak fenn faragott dombormûvek, amelyek az egyiptomiak kedvelt faanyagából, a szikomorfából készültek. A fejlett faszobrászat alkotásain (pl. Falu bíráján) kívül emberi és állati alakokkal díszített használati tárgyakat és növényi motívumokkal vagy figurális jeleneteket ábrázoló dombormûvekkel ékesített bútorokat találtak.

A görögök elsõ szobrai szintén fából készültek (xoanon). A római diptükhonokat is gyakran faragás díszíti. A bizánciak mûvészi faragványai között elsõ helyen a dombormûves, mélyített faragású kereszteket kell megemlíteni. A román korban faragott és dombormûves díszítésû kapukat készítettek. Ekkor kezdett egyre divatosabbá válni az egyházi rendeltetésû bútorok faragásos díszítése. A középkori Itália különlegességei közé tartoznak a faragott betlehemek, a presepék. Spanyolországban a XV . századtól kezdve gazdagon díszítik a bútorokat arabeszkekkel, levél- és szalagmotívumokkal. A franciaországi faragott fésûk és piperedobozok gótikus mintákat viselnek.

Nagy jelentõségû volt a német fafaragó mûvészet. Érdekességként kell megemlíteni a faragott olvasókat, amelyeknek diónagyságú szemei szétnyithatók voltak, s belül vallásos tárgyú miniatûr dombormûvek tûntek elõ. Ezeken kívül állványos dombormûvek, medalionok, faragott tükörkeretek, ötvöstárgyak öntéséhez használt minták, késnyelek stb. készültek fából. Peter Flötner faragó mintakönyvet rajzolt, amely nagy hatással volt a környezõ országokra. A középkor legjelentõsebb fafaragásos emlékei az ún. szárnyasoltárok. Eleinte csak bibliai tárgyú festményekkel díszítették õket, késõbb dombormûvekkel és festett faszobrokkal, majd a mérmûves ablakokat utánzó faragásokkal, könnyed, magasba törõ tornyocskákkal, fiálékkal a gótika jellegzetes stíluselemeivel.

A fafaragások iránt megnyilvánuló igény valóságos faragóiskolákat hozott létre, amilyen pl. a nürnbergi iskola volt, amelynek kiváló mesterei közé tartozott Veit Stoss, a nürnbergi és krakkói szárnyasoltárok mûvésze. A magyarországi szárnyasoltárok közül csak az erdélyi és felvidéki oltárok tudták átvészelni a törökdúlástól vallásháborútól zivataros XVI-XVII. századot. A lõcsei szárnyasoltár faragó mûvészét, Pál mestert név szerint is ismerjük. A reformáció elterjedésével a szárnyasoltár-faragás veszített jelentõségébõl, helyette a templomi bútorzat díszítõ faragása lépett elõtérbe.

A reneszánsz idején, de különösen a XVI. századtól kezdve a bútorok díszítésére gyümölcs- és virágmotívumokat használtak, elterjedt a bútorok figurális fõként mitológiai tárgyú ékesítése is. A barokk korban vált divatossá az õstáblajáték faragott figurákkal, a dohánytartók, majd a XVIII. századtól kezdve a tubákosszelencék használata. Napóleon korában a plakettszerûen faragott képmások készítése volt divatban. Az eklektika idején ismét fellendült a bútorok faragása, fõként a régi stílusokat utánzó ún. antik bútoré, azonban a régi korok színvonalát - éppen mert utánzatok voltak - nem tudták elérni. A modern korban a fafaragás inkább csak a faszobrászat és a népmûvészet terén virágzik.