Fametszet
A sokszorosító grafikai eljárások közös vonása, hogy a papíron először
képtervet készítünk, mert a rajz végleges kialakítása a különböző anyagú
nyomóformákon, az ún. dúcokon történik.
A legrégibb anyag, amit magasnyomáshoz dúcnak használtak, a kő. Ezt az anyagot ma már teljesen kiszorította a könnyebben megmunkálható fa, linóleum és a különféle fémek. A metszésekhez, vésésekhez acél metszőkéseket és vésőket használunk.
A fametszet szülőhazája az ősi Kína. Innen terjedt el Ázsiában és Európában, ahol a 15. században már általános volt. A falapot kezdetben a fa rostjainak irányába metszették fametsző késsel vagy vésővel a kemény vagy puha nyomódúcokba: lapdúcot készítettek. Ezt festékkel kenték be és kézi sajtón nyomtatva készítettek levonatot, amelyen a kiemelkedő dúcrészek adták a fekete vonalakat vagy foltokat. A 18. század végétől azonban elterjedt a szálakat átmetsző vésésmód, az ún. harántdúc készítés, s ez sokoldalúbb művészi kifejezést eredményezett.
A fametszet (xilográfia) a sokszorosító eljárások legrégibb módszere. A rajzoló tussal papírra rajzolja elképzelését, ezt nyirkos vagy krétázott sima körte-, cseresznye-, puszpángfa lapra (dúc) nyomja, amelyen ezáltal tükörkép keletkezik. Ezután a metsző vagy maga a művész a vonalak mentén kimetszi a vonalak közötti részeket úgy, hogy a vonalak és fekete felületek kidomborodjanak. A kifaragott dúcra hengerrel festéket juttatnak, majd enyhén benedvesített papírt, esetleg pergament fektetnek rá, amely könnyű nyomásra átveszi a kiemelkedő vonalakra hordott festéket. Így pozitív képet nyernek: A fa természetéből fakad, hogy nem lehet sűrű vonalhálóval dolgozni, mert könnyen kitöredezik. Ebből adódik a fametszet sajátsága, hogy egyszerű, stilizált ábrázolást kíván, lehetőleg sima vonalakkal, nagyobb, foltszerű felületekkel. Régebben a fa hosszirányában, ún. lapdúcon a szálak természetes rajzát is felhasználták a kép érdekessé tételére (pl. a régi kínai és japán metszetek és a reneszánsz kori európai fametszetek dúcai esetében). Később áttértek a szál-, illetve harántdúc használatára, amelynél a rostok a metszés főirányára merőlegesek. Ez utóbbi alkalmasabb a tónusok érzékeltetésére.
A fametszet őshazája Kína volt, ahol selyemfestésre használták. A legrégibb fametszetű kép 868-ból való, Stein Aurél találta Tun Huangban (Nyugat-Kína) egy kínai nyelvű buddhista szent könyv illusztrációja. Európában a XIII-XIV. században terjedt el a fametszés. Szentképeket, kártyákat készítettek ezzel a technikával. A legelső évszámmal ellátott európai fametszet 1423-bóI való, Szent Kristófot ábrázolja. Nagy jelentőségre tett szert a fametszet a nyomtatott könyv megjelenésével. A reformáció és a parasztháborúk idején megnövekedett a szerepe, hiszen a sokszorosításnak akkoriban ez volt az egyetlen módja. Teljes érettségét Dürer és Holbein művészetében érte el. A XVIII. században tértek át a száldúcmetszetre. Az új eljárás kezdeményezője az angol Thomas Bewick volt. Eleinte ezzel a technikával a festményeket utánozták, árnyalatnyi finomságokat is visszaadva.
A festmények szolgai utánzása után a XIX. században újult meg a fametszés. A művészek egyre inkább foltszerű hatások elérésére törekedtek, s ezáltal erőteljesebben hangsúlyozták a fekete és fehér ellentétét. Különösen az expresszionista művészek kedvelték ezt a technikát (Gauguin, Munch). Kelet-Európában az oroszoknál és a lengyeleknél mint népmuvészet már régebben is virágzott ez a műfaj . Külön ki kell emelnünk a japán fametszetet. Japánban valóságos nemzeti művészetté fejlődött, olyannyira, hogy feltalálták és nagyszerűen alkalmazták a több dúcról nyomott színes fametszetet is.
A legújabb idők fametszői között kiemelkedő helyet foglal eI Käthe Kollwitz és Masereel, akik ebben a műfajban kiválót alkottak forradalmi hatású műveikkel. A rnagyarok közül bár sokan éltek a fametszet darabos, de erőteljes és markáns kifejezési eszközeivel elsősorban Derkovits Gyuláról kell megemlékeznünk, akinek Dózsa-sorozata a két világháború közötti magyar grafika kiemelkedő alkotása.