Freskó
A falfestmény leggyakoribb típusa a freskó. A freskó nedves vakolatra készül.
Al fresco vagy freskó: régi eljárás, amelynél a hármas rétegeződésű vakolatnak a legfelső nedves mészrétegére festik fel - előre elkészített karton szerint - az ugyancsak meszes vízzel kevert festőanyagot, amely aztán kémiailag egyesül a vakolattal. A vakolat mész, folyami homok és víz keverékéből áll. A mészkövet faszénnel kiégetik, ekkor szén-dioxid távozik belőle és marad az égetett mész. Ezt vízzel “beoltják”. Az oltott meszet további víz hozzákeverésével mésztejjé alakítják. A mésztej állás során két részre válik szét: alján leiszapolódik a mész, amelyet aztán a vakolathoz keverünk, tetején pedig tiszta, de mészben gazdag víz gyűlik össze. Ez a mészvíz lesz a festőszerünk, vagyis ebben oldhatók fel a festésre használt mészálló porfestékek.
A falfestmény kötőanyagát maga a mész szolgáltatja. A vizes falból és a nedves vakolatból a víz száradás közben a felszín felé törekszik közben a vakolat meszével mészvízzé alakul. Ez a mészvíz a felületre érve szén-dioxidot old föl a levegőből, és szénsavas mésszé alakul vissza. Ez az eredeti ásványi alakjába jutott mész vékony, átlátszó felületként kikristályosodik a festmény felszínén, és elszigeteli, konzerválja a képet. Ennek a mészhártyának a képződése már 6-8 óra alatt megindul, ezért egyszerre csak annyi falfelületet vakol fel a festő, amennyit ennyi idő alatt meg is tud festeni, figyelembe véve a festőrétegnek egy előzetes rövid száradását is.
A freskónál a fehér színt maga a mész adja. Mivel a festékek felhasználhatóságának fontos kritériuma azok mészállósága, ezért a festőpaletta szegényebb, mint a táblaképeknél. Az alkalmazott festésmodor azonban itt is lehet lazúrozó vagy éppen pasztózus, a művész temperamentumának megfelelően.
Ezzel az eljárással rendkívüli tartósság érhető el, s ugyanakkor meghatározza a kép nagyvonalú stílusát is. Üde, világító, selymes színeket ad, amelyek sokszor vetekednek az akvarell frissességével. A freskó varázsához tartozik az is, hogy általában nagy méretben készül, ami által lenyűgöző hatást érhet el. Ma helytelenül freskónak szokás nevezni minden falra festett monumentális képet, akár al fresco, azaz frissen nedves vakolatra, akár al secco eljárással, száraz vakolatra festette a művész.
A freskók rendszerint falra vagy mennyezetre kerülnek, a nézőktől nagy távolságra. Ez arra készteti a festőt hogy mind színben, mind rajzban a lehetőségig egyszerűsítsen, nagyvonalúságra és folthatásra törekedjék. Egy freskófestő naponta átlag, 2-8 négyzetméternyi falfelület megfestésére- képes úgy, hogy a vakolatot mindig frissen dolgozzák a keze alá. Így naponként megismétlődhet, hogy pl. az alak fejét már tökéletesen meg festette a festő, de a teste helyére még a vakolatot sem rakták fel. Nincs lehetőség ily módon a rögtönzésre, hanem előre elkészített, természetes nagyságban megfestett kartonokról kell átmásolni, az éppen felvakolt falfelületre azokat a részleteket, amelyeket a festő megfelelő időn belül meg tud festeni.
Ezzel az eljárással készült a közép- és újkor több jelentős festészeti alkotása; Giotto, Masacco, Piero della Francesca, Mantegna falképei éppen úgy freskók, mint Michelangelo mennyezetképei és Utolsó ítélete a Sixtus-kápolnában, Raffaello vatikáni freskói, a barokk Tiepolo vagy Maulbertsch falképei. Míg a középkor és a reneszánsz freskóit a higgadt nagyvonalúság, a kép kompozíciójának méltóságteljes felépítése jellemezte, a barokk festok alkotásai mozgalmasak, sok alakot ábrázolnak, gazdag és dekoratív a díszítésük, s gyakran az épület térhatásának megváltoztatására is törekednek (a kupolák perspektivikus, látszólagos magasítása, a falterek ablakszerűvé tétele stb.).
A nagyvonalú rend, a szilárdabb szerkezetiség igényének előtérbe jutását jelentette a modern művészetben a freskófestés újjáéledése (Puvis de Chavannes, Hodler stb). Nálunk Székely és Lotz kísérleteztek e műfaj felélesztésével. Ma is sok kiváló művészünket foglalkoztatja a freskó.