Kerámia

A kerámia az athéni Keramaikosz térrõl kapta nevét, az ottani fazekasok telepérõl. Építõanyagok, csempék, edények, díszek, szobrocskák agyagból való készítésének õsi technikája. Az agyag a földpátok elmállásából keletkezik, s vele keveredett vasvegyületek és egyéb ásványi anyagok hatására égetéskor vörös, barna, sárga színû lesz. A legfinomabb égethetõ agyag a kaolin, amelybõl a porcelán készül.

A kerámia lelke a szobrászatnál megismert sokoldalú agyag, mely ellenállás nélkül formálódik forgástestté a fazekaskorongon, követi az alakító ujjakat s a mintázófa nyomát. Égetéskor szétválaszthatatlanul egyesül az agyag és a máz, a forma és a szín.

A kerámia a szobrászat és a festészet között foglal helyet, egybefogja a plasztikát és a színt, de a két elem egybeötvözésével végül is önálló mûfajt teremt.

Míg a fazekas fõleg használati tárgyakat (edényeket, kályhát) készít, addig a keramikus használati és dísztárgyakat.

A kézi formázás megkönnyítésére használják a fazekaskorongot. Az agyagtárgyakat égetés elõtt szárítják, így a nedvesség egy része eltávozik, égetéskor kapja meg az edény a szilárdságát. A nem megfelelõen szárított edény égetéskor a hõ hatására szétpattanhat.

Az elsõ égetést mázazás elõttinek - a fazekasok “zsengélés”-nek nevezik. Az égetõkemencének több típusa ismert, a legegyszerûbbtõl a legmodernebb elektromos kemencékig. Általában a második égetés elõtt kerül sor az edények, tárgyak mázazására, mely a használhatóságukat, s egyben díszítésüket szolgálja.

A mázak fém-oxidok; egyik típusa az ólommáz, mely tûzben könnyen olvad, s a felületet áttetszõ réteggel vonja be.

A máz alatti festésnél a sötét agyagalapot fehér, jól iszapolt, finomabb híg agyagréteggel borítják be, ez az engob vagy agyagmáz (még zsengélés elõtt). Erre a sima rétegre jön a színes, festett díszítés.

A másik az ónmáz, mely fehér, tejfölszerû, átlátszatlan, sima réteget alkot száradás után a cserépedény felületén. Napjainkban egyre jobban terjed az egészségre ártalmatlan ólommentes máz alkalmazása.

A díszítés még karcolással, kavicsolással, nyomhagyással, plasztikus díszítéssel és festéssel is történhet.

A legfinomabb agyagból, a kaolinból készül. Kínában ezt már valószínûleg Krisztus elõtt is ismerték. A kínai porcelánt 1508 körül portugál hajósok hozták Európába, s a XVI-XVII. században igen keresett és nagy értékû áru volt Európa-szerte. A porcelángyártás európai felfedezõje Böttger volt, aki I. Vilmos porosz király elõl menekült Szászországba, ahol mint alkimistát õrizetbe vették. Amikor Drezda környékén megfelelõ anyagot sikerült találnia, hosszú kísérletezés után 1709-ben rájött a porcelángyártás titkára. A nyersanyag finomságára jellemzõ, hogy addig a parókák beszórására szolgáló rizspor hamisítására használták. Rövidesen megindult Meissenben a porcelángyártás.

A kaolin kiégetve fehér, áttetszõ, törése kagylós, acéllal csiholva tüzet ad. Máza az alapanyaggal közel egyezõ és hígított alakban némileg eltérõ összetételben kerül a tárgyak felületére. Magas hõfokon égetik. Díszítése lehet máz alatti (kobaltkék színben) vagy máz feletti, színes, amelyet kisebb hõfokon, kisebb kemencében égetnek az edény felületére.

A kõcserép- (Steinzeug) ipar a XVI. században az Alsó-Rajna vidékén és Szász- , országban virágzott. A kõcserép acéllal sem karcolható, nagy keménységû agyagáru. Elõállítása, úgy történik, hogy az itt található különleges agyagból készült tárgyak égetése közben, amikor a legmagasabb a hõmérséklet, kõsót szórnak a kemencébe, amelynek gõze a felületeket fényes, nátriumszilikátos réteggel vonja be. Az alapanyag csekély vas-oxidot tartalmaz, s ez a tûzben 1200-1300 foknál megolvad, és a cserép lyukacsait teljesen kitölti. Ebbõl a kemény, sós mázzal ellátott anyagból többnyire kobaltkék színû korsókat és kancsókat készítettek.

Az edény felületét famintákkal elõállított dombormûvek díszítik.

A fajansz (fayence) Faenza olasz városról kapta a nevét. Leggyakrabban óntartalmú, átlátszatlan, tejfelszerû mázzal látták el, amelyet fémoxidszínekkel díszítettek. Festése kétféle módon történt. Az elsõ esetben a mázpépbe mártott edényt festették, ami nagy ügyességet kívánt. A mázt és a festést egyszerre égették ki, s így a festék a mázba olvadt, lágy színhatású lett. A második eljárás az volt, hogy az égetett mázra üvegfestékkel festettek, s ezt tokos kemencében másodszor is kiégették. Az ónmázas kerámia az ókori Kelet országaiban, Babilonban és Perzsiában volt használatos. A középkorban a mohamedán uralom alatt álló Spanyolországon át jutott el Mallorca szigetére (innen ered a majolika elnevezés), majd Itáliába. A fajansz elnevezés csak késõbb terjedt el. Az ónmáz készítésének technikáját nem ismerték itt, Luca della Robbia kísérletezett vele, s 1442-ben ismét feltalálta. Madonnákat és gyermekeket ábrázoló majolika szobrain és dombormûvein márványszerû hatást ért el. A XVI. században Gubbióban dolgozott Giorgio Andreoli, aki a lüszteres máz használatát terjesztette el. Vázáinak színezése és fénye utolérhetetlen volt, annyi súlyú aranyat fizettek érte, amennyit a váza nyomott. Franciaországban Bernard Palissy kísérletezett színes mázakkal, fajansztárgyai kissé sárga színûek voltak. Mázai igen fényesek, és a színek egybeolvadása helyenként az opál és az achát fény- és színhatására emlékeztet.

A keménycserepet Wedgwood angol keramikus csaknem a porcelán felfedezésével egy idõben találta fel (1768). Találmánya, amelyet tiszta fehér és eléggé tûzálló anyagból készített, felülmúlta a fajanszot. Újfajta edényeit színtelen, átlátszó mázzal vonta be, s így azok hasonlítottak a porcelánhoz. A legtöbb fajanszgyár a hihetetlen gyorsan elterjedt keménycserép gyártására tért át; mert a porcelán csak dúsgazdag emberek számára volt hozzáférhetõ. Az idõközben elterjedt kávé, tea és csokoládé fogyasztásához nem volt elég hõálló a fajansz.

(Régebben tévesen finom fajansznak, illetve kõedénynek nevezték.) Mesterségesen összeállított alapanyagból készül, melyben fontos szerep jut a mészpátnak (iszapolt kréta), a földpátnak, a kvarcnak s a fehérre égethetõ agyagnak. Ólomtartalmú boraxos mázzal vonják be. Az edényeket többnyire sablonok segítségével állítják elõ.

Az agyagszobrocskák vizsgálata azt mutatja, hogy ez a mesterség már az õskokorban is ismeretes volt. Az újabb kõkorban az észak-amerikai indiánokhoz hasonlóan agyagból gyúrt hurkákból építették fel az edények testét. Csak a külsõ oldalán simították le az edényt, amit aztán a napon kiszárítottak. Késõbb fával rakták körül, úgy égették ki, de így az edények foltosak lettek. Eleinte az ujj vagy zsinór benyomásával díszítették a tárgyakat, késõbb karcolták vagy festették a motívumokat. Az egyiptomiak készítettek elõször mázas cserepeket (i. e. 600 körül). Maradtak ránk lótuszkehely alakú edények, agyaggyöngyök, sõt szobrok is.

A babiloniak és asszírok színes zománccal bevont, alakos díszû csempékkel borították épületeik falát. Agyagtáblákra vésték ékírásos szövegeiket is. A kínaiak a legjobb keramikusok közé tartoznak. Kõkorszakbeli alkotásaik alak és díszítés szempontjából egyaránt nagyszerûek. A Han-dinasztia idején (Kr.e. II. század) különösen fejlett agyagmûvességgel rendelkeztek. Gyakoriak a figurális ábrázolások, kis állatszobrok. Koreában az agyagmûvességnek szintén nagy a jelentõsége. A X. századtól kezdõdõen majdnem kizárólagosan szeladon, repesztett zöldmázas edényeket gyártanak. A formák kissé vaskosabb volta, a motívumok javát kitevõ tájképek, virág- és állatképek keresetlen egyszerûsége az agyagedényeket a koreai népmûvészet legszebb termékei közé emeli.

A görögök és rómaiak magas kultúrája kiterjedt az agyagmûvességre is. Már az égei kultúra virágzása idején is igen fejlett volt a kerámia. Szamosz szigetének fazekasmuhelyeit Homérosz is megénekelte. A görögöknél a díszítés alapján megkülönböztetünk geometrikus, fekete és vörös alakos és fehér alapú vázákat. Rendkívüli gonddal és mûvészettel festették vázaképeiket, amelyek a korabeli élet majdnem minden mozzanatáról tájékoztatnak bennünket. Számtalan vázát mitológiai jelenetek díszítettek. Folyadék tárolására szolgált az amfora, vízhordásra a hüdria, bor és víz keverésére a krátér, bor hutésére a pszüktér, síri áldozatok bemutatására a keskeny nyakú léküthosz, olaj tárolására az arüballosz volt használatos. Sok nép vette át a görög agyagedények formáit és díszítéseit (pl. az etruszkok). A római agyagmûvesség legszebb darabjai. a finom szemcséjû terra sigillatából készült edények, amelyekre nyers állapotban, kézi bélyegzõk segítségével nyomták a díszítõelemeket. (Terra sigillata — pecsételt föld. Az elnevezés onnan ered, hogy az ilyen edények számára lepecsételt zsákokban kapták az egész birodalomban egy helyrõl a nyersanyagot.) E szép vörösre égõ agyagból készültek az enyhén fényesre simított felületû mécsesek, vázák és egyéb edények, amelyekbõl nagyszerû darabok találhatók nálunk is az Aquincumi Múzeumban. A középkorban használati edények készültek ólommázas cserépbõl bár ezek az egészségre igen károsak voltak. Éppen ezért késõbb csak kályhacsempéket készítettek belõle. A XV. századból szép zöldmázas, néha figurális díszítésû kályhacsempék maradtak fenn. A XVII. században különösen Németországban a nagyméretû, dombormûves kályhacsempék terjedtek el. Az empire kortól kezdve a finomabb, könnyedebb formák váltak általánosabbakká.

Magyarországon már a kereszténység elterjedésének korából is maradtak feljegyzések a fazekasságról, de csak jóval késobb, Zsigmond és Mátyás idejébõl maradtak ránk kályha- és épületdíszítõ csempék. Az ásatások során elõkerült kemence bizonyítja, hogy az itáliai mûhelyeken kívül Budán jelentõs majolikamûhely mûködött. A XVII. századbeli céhkorsók népmûvészeti hatás alatt készültek. A legszebb céhdíszedények Magyarországon az elsõ ismert, szervezett csoportban dolgozó iparosok, a habánok keze alól kerültek ki. Ezek az anabaptista hitük miatt üldözött mesterek értékes fajanszedényeket készítettek. Iparmûvészetünkön ma is kimutatható a hatásuk. Mûvészi kivitelû edényeket gyárilag elõször 1743-ban állítottak elõ Holicsban. A Lotharingiai Ferenc alapította gyárban fajanszedényeket, késõbb finomabb tárgyakat, szobrocskákat, majd angol keménycserepet gyártottak. A tatai gyár 1758-tól hozott forgalomba a holicsi gyártmányokhoz hasonló termékeket. Alkotásai közül ismertebbek a rákokkal, csigákkal díszített dombormûvû tálak. A harmadik fajanszgyár 1781-ben létesült Budán. Porcelánt elõször a telkibányai fajanszgyárban készítettek az 1830-as években, és “regéci porcelán” néven hozták forgalomba 1839-ben Stingl Vince, majd Fischer Mór Herenden alapított porcelángyárat, s csakhamar kialakult ennek sokféle hatást egyesítõ, mégis egyéni stílusa, amelyet a forma, a finomízlésû kézi festés és a kiváló technika harmóniája jellemez azóta is. Az 1868-ban létesített pécsi porcelángyár, amelyet Zsolnay alapított, Wartha Vince találmányával eozinlüszteres készítményeivel lett világhíres. A gyár nagy érdeme volt, hogy tudatosan törekedett sajátosan magyar iparmûvészeti stílus kialakítására. A Zsolnay-féle kemény pirogránitból különféle színû falburkolólemezek és épületdíszek készültek.

Külön fejezetet lehetne írni a magyar népmûvészet változatos formájú, technikájú és díszítésû cserépedényeirõl, tálakról, korsókról, kotyogósokról stb. Karcolt díszítésen kívül fõként írásos motívumok ékítik ezeket a díszedényeket és használati tárgyakat. Festésük ún. irókával történik (kis agyagedény lúdtoll folyókával).

A modern magyar kerámiamuvészet nagyszerû hagyományokra tekinthet vissza. Ez elõsegíti, hogy ma is gazdagítja a lakásmûvészetet különféle vázáival, kisplasztikáival, tálaival stb.