Olajfestés
Olajfestés: A legáltalánosabb és legszélesebb körben használt festési eljárás.
Az olajfesték sokkal lassabban szárad, mint a tempera. Színei mélyebbek, tüzesebbek, fényesebbek. Csodálatos finomságú fény-árnyék viszonyok, tónus- és színátmenetek érzékeltetésére alkalmas. Gazdag lehetőséget nyújt a legkülönbözőbb felületi minőségek ábrázolására is. Míg a tempera inkább a világos színtartományokban mutatja meg igazi szépségét, az olajnál a világos és mély tónusú színek együttes alkalmazásával a tér bemutatásának is szélesebb lehetőségei állnak a festők rendelkezésére.
Az olajfesték kötőanyaga az olaj (lenolaj, dióolaj, mákolaj). Oldószere, amivel a tubusból kinyomott sűrű festéket felfesthetővé tesszük, szintén tartalmaz olajat. Ezt a festőszert ma már készen is vásárolhatjuk. Festeni olajalapozású vászonra, esetleg deszkára szoktunk. A festőalapul szolgáló fát, vásznat vagy papírt előzőleg beenyvezik, és krétaalapozással látják el. Ilyen alapozott vásznakat és farostlemezeket szintén kaphatunk gyárilag előkészítve. A festéshez legalkalmasabbak a finom, félhosszú, lapos sörteecsetek, de a tubussűrűségű festéket festőkésekkel is felrakhatjuk.
Az alapozott vásznat, hogy rugalmas, jó festőfelületet adjon, ún. vakkeretre feszítik, amelynek külső széle magasabb, hogy a vászon festés közben ne érjen hozzá a vakkerethez. Az olajfesték, minthogy számtalan tónus kikeverhető belőle, rendkívül alkalmas a legkülönbözőbb festői hatások visszaadására.
Bár ismerték már a középkorban is, sőt alkalmazási módjairól maradtak fenn leírások is (Theophilus Presbyter a XII., Cennini a IV. században), általános művészeti alkalmazását a XV. századi németalföldi mestereknek köszönhetjük. Vasari, a reneszánsz nagy művészettörténésze a Van Eyck testvéreknek tulajdonította az olajfestékek feltalálását. A temperafestéssel szemben valóságos forradalmat jelentett az olajfestés bevezetése. Antonello da Messina, Piero della Francesca közvetítették az itáliai festők számára ezt a technikát, amely azután még hosszú fejlődésen ment keresztül.
Lehet az olajjal hígan, lazúrosan vagy mélyfényű hatással dolgozni. Ezt az teszi lehetővé hogy az olajfestéknek két típusa van: a fedőfestékek és a lazúrfestékek. A lazúrfestékek csak nagyon sok olajos kötőanyaggal készíthetők, ezért bennük szinte lebegnek a pigmentszemcsék. Felfestve őket, nem fedik el teljesen az alattuk lévő foltot, hanem annak színei átvilágítanak az új rétegen, finom színhatást adva. E finom és egységes színhatás érdekében a barokk festők egy meghatározott színnel készítették el az aláfestést, sőt gyakran már az alapozást megszínezték.
Az összes festőanyagok optikai hatását jól utánozza. Fedőképessége tökéletes. A kép sötét tónusait átfesthetjük világosakra. Lassan szárad, s így a képet módunk van lassan fejleszteni. A régi mesterek több rétegű aláfestéses technikájával szemben, amelyben a lazúrozás játszotta a fő szerepet, a XIX. századi művészek közül többen az egyrétegű, egyszerre megoldott, “alla prima” festést alkalmazták. Ekkor kerültek forgalomba a gyári készítésű, jól tárolható és szállítható tubusfestékek. A művészek kiszabadultak a műteremből; képeiket gyakran a szabadban “egy ülésre”, aláfestés nélkül készítették el. Az aláfestés úgy történik, hogy a kép egész felületét széles ecsetkezeléssel, minden részletet elhagyva, a megfelelő színekkel beborítják. Ezután fognak hozzá a kép kidolgozásához. Lazúrozásnál egy tüzes alapszín tömör rétegére egymás után többször is olajban erősen oldott színeket festenek rá, s a színek halvány fátyla alól tűz át az alapszín. Valamely lazúrszín az alatta levő színnel együtt áttetszősége folytán egy harmadik; új színt ad, melyet hatásában, ugyanazon két színnek palettán való összekeverésével nem tudunk eloállítani. A reneszánsz nagy mesterei Leonardo, Giorgione, Tiziano pompás hatásokat értek el a lazúrozással. Leonardo Mona Lisa c. képét például elobb fehérrel és barna-feketével festette meg, azután áttetszőre hígított olajfestékkel vitte rá a színeket legalább négyszer-ötször, de talán többször is, s így tette művét sejtelmes ragyogásúvá.
Az olajfestéknek sokoldalúsága mellett még az is vonzó tulajdonsága, hogy jól javítható. A lassan száradó festéket akár munka közben is lekaparhatjuk, vagy száradás után fedőfestékkel ráfesthetünk, s ezzel eltakarhatjuk az elrontott részleteket, vagy munka közben is módosíthatunk a kompozíción.
A vastagon bekent vagy éppenséggel átfestett kép idővel repedezni kezd, és könnyen lepattogzik. A festékanyagok ismeretének hiánya következtében is tönkremehetnek egykor ragyogó színű képek. PI. Munkácsy alapozásul a tüzes hatású aszfaltot, bitument használta, amelyen a rákent festékek idővel megfeketedtek. A Szovjetunióban legújabban kötőanyagként a polymerizált vagy szintetikus gyantát alkalmazzák, mellyel vakolatra, üvegre és vászonra is lehet festeni. Ezzel a kötoanyaggal a festék fizikai és optikai hatásának jelentőss javítását érték el, állandóbbá, lazúrosabbá s ugyanakkor tüzesebbé tették. Az alap nem repedezik, s a festék átütését is kiküszöböli.