Ötvösművészet

Az ötvösség elsosorban a nemes- és félnemes- réz, ón stb. fémek, valamint ötvözeteik feldolgozását jelenti ide tartozik még a zománcozás és a drágakövek nemesfémbe foglalása is.

Az ötvösmuvészet két leggyakoribb alapanyaga az arany és az ezüst. Nemesfémeknek mondjuk ezeket, mert nem oxidálódnak, a savaknak is ellenállnak, olvadási hofokuk magas, bár nem tartoznak a kemény fémek közé, jól nyújthatók, s csak ritkán fordulnak elo. Az aranyat rendszerint rézzel és ezüsttel, az ezüstöt rézzel ötvözik (az ötvözési arány foka a karát). A nem nemes fémek feldolgozását a "fémmuvesség" szó jelöli. A réz vöröses színe, hideg állapotban is kiváló alakíthatósága, az ón fehér színe és jó önthetosége, a bronz az elobbi kettonek ötvözete pedig mindketto jó tulajdonságainak egyesítése révén a legrégibb kultúrák kezdete óta fontos szerepet játszik. A fémek egymással összeolvaszthatók, ötvözhetok, ami által tulajdonságaik megváltoznak.

A fémek feldolgozásában a lemezes eljárások legosibb módja a metszés. A fémlemezbol ún. áttört muvet metszenek, vésnek, vágnak ki vésovel, ollóval vagy furésszel. A reneszánsz korban a vésési eljárások közé tartozott az un. tausia vagy dömöckölés. Közönséges fémlapba bevésték a mintát, és a keletkezett mélyedésekbe belekalapálták a nemesfémet. Indiában és Damaszkusz városában muvelték legtökéletesebben ezt az eljárást, innen került át Európába is. Cizelláláson a domborított és öntött tárgyak finom, aprólékos kidolgozását értjük. Igen elterjedt technika volt, s napjainkban ismét fellendült a domborítás. A fémlemezt legömbölyített végu acélrudacskákkal és domború feju kalapáccsal keményfa-, homok- vagy téglaliszttel kevert szurok alapon kalapálással, ütögetéssel alakítják fonák oldaláról. A fémnyomás esztergapadon történik. Elobb a nyomómintát esztergálják ki keményfából, majd a centrikusan befogott lemezt gyors forgatás közben rányomják. Nagyon sok fémedény készül manapság ezzel az eljárással. A lemezek hengerléssel készülnek, míg a huzalokat húzógép segítségével egyre kisebb keresztmetszetu keményfémmel bélelt lyukakon húzzák keresztül. Vékony arany- vagy ezüsthuzalból készül a filigrán, amely szerepelhet önálló ékszerként, de használják kelyhek és más ötvöstárgyak díszítésére is.

A fémöntés az ötvösmuvészet egyik legosibb eljárása. Az elso öntvények tömör vörösréz tárgyak voltak. Késobb üreges öntvényeket készítettek homokba vagy agyagba formált minták segítségével. Az egyik legrégibb fém- (bronz-) öntési mód az un. viaszvesztéses eljárás. A készítendo tárgy formáját durván követo agyagmagra viaszból megmintázzák, majd az egészet gipsz- vagy agyagmasszával veszik körül. E külso burkolat hevítésével a viasz kiolvad, s helyére beöntik a fémet. Érdekes és izgalmas Benvenuto Cellini híres önéletrajzának az a része, amelyben a bronzöntést leírja, s megemlíti, hogy egész ezüstedény-készletét az olvasztótégelybe dobja, mert fél, hogy kevés lesz a megolvasztott fém. Ezzel a módszerrel készültek és készülnek még ma is szobrok, harangok, régebben ágyúk, mozsarak stb.

A modern eljárások közé tartozik a galvanizálás: ezüstözés, aranyozás, nikkelezés, krómozás stb. Fémsó oldatába helyezik egy áramforrás két pólusát. A negatív pólusra függesztik a bevonandó tárgyat, amelyre az áram hatására lerakódik a fémsóoldatból kiváló fém. Ehhez hasonló eljárás a gulvanoplasztika, amelynél viasz- vagy gipsznegatívot grafitporral vonnak be (hogy elektromosan vezetoképes legyen), és az elobb leírt módon fémsóoldatba függesztik, majd áramot bocsátanak rá. Ezeknek az eljárásoknak az elonye, hogy a fémréteg vastagsága egyenletes és pontosan szabályozható.

Több darabból készülo tárgyak összeillesztésére és összeerosítésére szolgál a szerelés és a forrasztás. Az elobbinél rendszerint szegecselik vagy díszcsavarral erosítik össze a darabokat. Az utóbbinál a forrasztandó részeket úgy teszik egymás mellé hogy a leheto legnagyobb felületen érintkezzenek. Ráhelyeznek egy darab forrasztófémet (a forrasztandó fémtárgy anyagához hasonló fém, amelynek az olvadás pontja 20-80 C°-kal kevesebb amazénál) meghintik bóraxszal (ez a hevítés közben keletkezo fémoxidokat oldja fel) és az egészet a forrasztófém olvadás pontjáig hevítik. A forrasztófém összeötvözodik a forrasztandó tárgy darabjaival, és összekapcsolja azokat.

A felsorolt eljárásokon kívül vagy azok után még igen sok kisebb muveletet kell elvégezni az öntomuvön. Ilyenek a csínozás, amely simításból, patinázásból futtatásból, aranyozásból, ezüstözésbol, festésbol, zománcozásból állhat. Ezenkívül még drágakövekkel is díszítheti a muvész ötvösmunkáját.

A zománcozás az ötvösmuvészeti tárgy színezésére, élénkítésére, díszítésére szolgál.

Alapanyaga porrá tört üveg, amelyet fémoxidokkal színeznek. Ismerünk átlátszó és át nem látszó zománcot. Két fo technikai eljárása szerint rekeszzománcot és beágyazott zománcot különböztetünk meg.

A rekeszzománc úgy készül, hogy a díszítendo tárgy felületére az ötvös lapos vagy sodrott és laposra hengerelt huzalból mintákat forraszt. A kontúrminta rekeszeit zománccal kitölti, és kemencében kiégeti. A kiégetés nem egyszerre történik, mert a zománc anyaga színek szerint különbözo hofokon olvad és olvadáskor csöppekké húzódik össze, huléskor pedig zsugorodik. A rekeszt újabb és újabb zománcréteggel kell megtölteni, amíg szintje el nem éri a fémkeret magasságát. A filigránzománc csupán a minták belso mezoit tölti ki, az á jour zománcnak nincs fémlapja, s így a zománccal töltött rekeszek ablaküvegek módjára áteresztik a fényt. A sodronyzománc magyar zománcozási eljárás, amelynél a minták kontúrjait vékony sodrott huzalokból készítik, s a rekeszeket nem töltik meg színültig zománccal, hogy a kiemelkedo sodronykeret fémes csillogása emelje szépségét.

A beágyazott zománc esetében az alapba bevésett vagy bemaratott rajz árkait, mélyedéseit töltik ki zománccal. A lapos relief zománc úgy készül, hogy a rézlapot reliefszeruen vésik ki, majd az egészet zománccal borítják a zománc színe a relief domborulatai szerint világosabbnak vagy sötétebbnek látszik.

A tárgy egész felületét beborítja a velencei zománc, amelynek szépségét emeli, hogy apró aranycsillagokkal, mintákkal ékítik. A limoges-i zománc vörösréz alapon zománcfestékkel festett mintákat átlátszó kristályzománccal borít be.

A zománcozás muveletéhez tartozik a fényesre égetés és a csiszolás is.

A hideg zománc tulajdonképpen nem zománcozási eljárás. Lakkfestékkel befestik a tárgyat, amely ettol a zománchoz hasonló színes réteget kap. Különösen lepattozott zománc pótlásához használják, mert a megsérült zománcot nem lehet újra égetni.

Nem zománcozási eljárás, mégis itt kell megemlíteni a niellót. Tula-zománcnak is nevezik, mert Oroszországban, Tulaban volt használatos eljárás. Ezüst-, esetleg vaslapba metszik a kívánt képet, az árkokat, mélyedéseket megtöltik ezüst réz kénbórax és ólom keverékébol álló porral, majd a fémtárgyakat hevítik, s a por összeolvad a fémmel. Csiszolás és simítás után a rajz fémes csillogással emelkedik ki a sötét háttérbol, és metszetszeru hatást kelt.

Az ékszerek és egyéb ötvösmunkák különös ékessége a drágako és a gyöngy. A drágakövek kristályos szén (gyémánt), alumíniumoxid (rubin, zafír és sokszínu változataik), bonyolult összetételu szilikátok (smaragd, aquamarm, topáz stb.) és a kvarc különbözo keménységu változatai. Ezek az ásványok (kristályok) kiváló tulajdonságaikkal emelkednek ki a többiek közül: szép szín, áttetszoség vagy átlátszóság, fénytörés, színszórás, keménység és nem utolsósorban ritkaságuk miatt. A drágako csiszoló mester az ásványi kristályt hasítja, megfelelo nagyságúra vágja (gyémántköszöruvel), a ko fénytörési tulajdonságainak és a kialakult formáknak megfeleloen csiszolja, majd nedves ón- és vasoxiddal fényezi. A csiszolás módja szerint vannak gömbszemek (cabochon csiszolás), amilyen az opál; felso lapjukon táblás, azaz lapos csiszolású kövek, amilyeneket manapság is gyakran látunk a pecsétgyurukben. A gyémántot rozetta vagy briliáns alakúra csiszolják. A rozetta sokszög, amelynek egy lapja nagyobb a többinél, ez az alja, oldala hexaéder, felso része pedig a megnagyobbított alsó lap miatt kissé nyomott dodekaéder. A briliáns csonka oktaéder alakú.

Az ókori Egyiptomban, Görögországban, majd Rómában drágaköveken kívül kedvelték a vésett féldrágaköveket, az ún. gemmákat is, amelyek közül a homorúan vésetteket intagliónak, a domborúan vésetteket kámeáknak nevezik. Találkozunk az ötvöstárgyak díszítésénél elefántcsonttal, borostyánnal, korallal. A gyöngyöt a gyöngykagyló megkövesedett izzadmányát szivárványos, hamvas színe és ritkasága miatt értékelték minden korban. A XX. században gyöngykagyló-telepeket létesítettek, ahol mesterségesén tenyésztik a gyöngyöt termelo kagylókat. Gyöngybol nyakékeket és egyéb ékszereket készítenek.

A drágakövek befoglalása többféle lehet: kis tokba foglalják a drágakövet vagy gyöngyöt, ennek széleit behajtogatják, a tok szélére apró félgömböcskéket forrasztanak, s ezzel rögzítik a követ, esetleg karmokat hajtogatnak a kore rögzítés céljából. Koronás foglalásnál a ko szélét ezüst- vagy platina gyurucskébe erosítik, s így a ko alsó és felso része egyaránt szabadon marad, ilyen esetben rendszerint ellapított vagy megnyújtott, esetleg szabályos sokszög alakúra csiszolták a kristályt.

A fémek megmunkálása igen régi keletu, az ötvösség szinte egyidos az emberiséggel, vagy alig fiatalabb annál, hiszen az ember önmagát díszíto kedvére már az osnépeknél is találunk példákat. Az arany a természetben tisztán is eloforduló fém, ezért ez volt a legosibb ékszerek karperecek, karikák stb. egyik nyersanyaga. A prehisztorikus leletek között elokerültek az arany és az ezüst természetes keverékébol, az ún. elektronból készült ötvöstárgyak is. A görögök az aranyat és az ezüstöt már ötvözték.

Egyiptomi fáraók bútorait aranylemezekkel burkolták. Az ékszereket itt rekeszzománcra emlékezteto eljárással készítették, zománc helyett azonban ékköveket foglaltak a rekeszekbe. Karkötok, nyakláncok és fejdíszek kerültek napvilágra. Az asszíriai királyok és fopapok ékszerei öntéssel készültek, majd cizellálták, és rombuszokkal, állatfejekkel, rozettákkal díszítették oket. Kedvelték az amuletteket. Kína gazdag aranykészletei lehetové tették, hogy nagyobb méretu ötvösmunkákat készítsenek aranyból: tükröket, vésett dobozokat, kosárkákat, legyezoket, késobb pedig Buddhaszobrokat. A kínai leletek között hajtuket, láncokat és ezüstérméket is találni. Az ókori Perzsia ötvösmuvészetét foként a hadakozással kapcsolatos tárgyak képviselik: berakásos díszítésu fegyverek, arany-, ezüst- és acélszemekbol álló páncélingek, aranyozott mell- és lábvértek, pajzsok. Itt verték az elso aranypénzeket. Jól ismerték a fém edzésének technikáját és a tausiát. Az égei kultúra ötvösmunkái között muvészi megmunkálású leveles karperecek, tengeri állatokkal díszített övek, diadémok, serlegek és egyéb edények találhatók. A görögök ezüstbol és bronzból is készítettek edényeket, arany és elefántcsont volt sok istenszobruk anyaga. Ékszereik készítésénél kerülték a színes hatásokat, a test szépségét akarták hangsúlyozni, ezért az egynemu anyagból készült és domborított díszítésu ötvöstárgyakat szerették inkább. A hellenisztikus idok nagyobb pompaszeretete az ékszerek változatosságában is megmutatkozik; fellendült a vésett kövek, gemmák használata. A rómaiak fényuzobb életmódját mutatja, hogy ötvöstárgyaik nagyobbak, súlyosabbak. Arany- és ezüstedényeket találunk, amelyeket emberi alakokat ábrázoló domborítások díszítenek. Jellemzo darab a hazánkban (Polgárdiban) talált ezüsttriposz (háromlábú szék).

A bizánci ötvösmuvészetre nagy hatással volt Kelet közelsége, annak ellenére, hogy a kereszténység kezdetben igyekezett a pompát kerülni. Késobb a templomi felszereléseken minden díszítést megengedtek, s ezért a bizánci ötvösmuvészet alkotásai közé foként kegytárgyak, feszületek, ereklye- és szentségtartók, csóktáblák, sot teljesen fémbol készült oltárok tartoznak. A rekeszzománc nagyarányú alkalmazása jellemzi a bizánci ötvösmunkákat. E technika egyik kiemelkedo szépségu alkotásának, a magyar koronának az alsó részét is rekeszzománc díszíti.

A népvándorlás népei közül az ötvösség a frankoknál és gótoknál is virágzott, amit fej lett technikával készült zománcozott tárgyak bizonyítanak (pl. Tassilo-kehely). A középkor folyamán foként kolostormuhelyekben készültek az ötvöstárgyak,természetesen egyházi célokat szolgáló darabok. Építészeti formákat (román és gót) alkalmaztak mind a dísztárgyakon, mind az ékszereken. E korban vált divatossá a ruhára varrható boglár, a díszes muvu fémöv, a nyakban hordott násfa. A használati tárgyak serlegek, sótartók, nagyméretu asztaldíszek állatokat, szörnyeket, hajókat, épületeket ábrázoltak, az ereklyetartók zömükben épülethatásúak, bár néha azt a testrészt formázzák, amelynek darabkáját orzik. A fej formáját hermának nevezzük. A világi ötvösmesterek céhekbe tömörültek, és a hamisítások megakadályozására 1275-ben elrendelték az ötvösmunkák városi, majd pedig mesterjeggyel való ellátását. Késobb jelölni kezdték még a nemesfém tisztaságának fokát is. A reneszánsz idején a legkiválóbb ötvösök rendszerint kituno szobrászok is (Giovanni és Andrea Pisano, Ghiberti, Donatello, Németországban Ludwig Krug és Peter Vischer). A muvészet és mesterség összefonódására jellemzo Benvenuto Cellini munkássága; híres sótartója egyaránt remeke a képzomuvészetnek és az iparmuvészetnek. A fokozódó polgári jómód lehetoséget nyújt az ötvösmuvészetnek, hogy újabb területeken is tért hódítson. Asztali készletek, díszítmények, kazetták, bútorveretek készülnek nagy számban. A barokk ötvösmuvészet leggyakrabban a domborítást használta. Hollandiában feltalálják a gyémánt csiszolásának új módját, amely a foglalatok készítését háttérbe szorítja. A rokokó ötvöstárgyak igyekeznek utánozni a porcelán simaságát és hajlékony vonalait, míg az empire stílus kiegyensúlyozott, egyszeru ötvösmunkái nagy technikai biztonságról tanúskodnak. A biedermeier idején ismét divatossá lesz az amulett viselése. Medalionok keretei készülnek cikornyás, aranyozott, illetve arany díszítéssel. A XIX. század második felét a különbözo korok stílusainak párhuzamos felelevenítése jellemzi az ötvösmuvészetben is. A szecesszió növényindás, stilizált díszítést alkalmaz ötvöstárgyain, a nemes- és félnemesfémek mellett korallt, elefántcsontot, teknocpáncélt, gyöngyházat stb.

A magyar muvészet történetében éppen az ötvösség rendelkezik a leggazdagabb hagyományokkal. A honfoglalás kori sírokból díszes tarsolylemezek, szíjvégek, övek stb. kerültek napvilágra. Az államalapítás utáni századokban sok külföldi ötvös telepedett le hazánkban. A XI-XIII. században bizánci hatás mutatkozik az ötvösmuveken. A sodronyzománc magyar jellegzetességként alakult ki, és megtalálható már Szent László aranyozott ezüstlemezbol vert ereklyetartóján. Az Anjouk idejébol való egyik legnagyobb és legszebb ezüstzománc emlékünk: Erzsébet királyné feltehetoen Velencében készült házioltára. Erdélyben pompás kelyheket készítettek, kiemelkedoen muvészi munka közülük Suky Benedek arany sodronyzománccal díszített kelyhe, továbbá a Széchy- és a Bornemissza-kehely. Jellemzo a XV. századbeli magyar ötvösmunkákra, hogy sodrony-kacskaringók és granulációk (apró forrasztott gömböcskék) gyakran az egész tárgy felületét beborítják. Ugyancsak ebbol a korból valók az ún. hólyagos serlegek, amelyeknek oldalát kidomborodó hólyagdíszek ékesítik, valamint a háromlábú, öblös szájú poharak és kettos serlegek. Az ékszerek közül ruhacsatok és pecsétgyuruk maradtak ránk. A kor alkotásai közül kiemelkedik a gótikus és reneszánsz stílusjegyeket viselo, drágakövekkel, gyöngyökkel és zománccal ékesített ún. Mátyás kálvária, amely olasz és francia mesterek munkája. A török hódítás idején több ötvösmuvész vándorol külföldre.

A XVI. században terjedt el az erdélyi zománc használata, és vagy kétszáz éven keresztül a környezo országokban is nagy sikerrel alkalmazták. Erdélyben muködik a legismertebb barokk ötvösünk, Hann Sebestyén a XVII. században. A XVIII. században Szilassy János a zománcnak, "tuzben pikturált képnek" jeles muveloje. Történelmünk során bizánci, török és jellegzetesen magyar hagyományok alapján alakult ki az a nemzeti viselet (természetesen csak a gazdag nemesek közt), amelynek nélkülözhetetlen kiegészítoi voltak a díszfegyverek, ékszerek, ruhakapcsok, boglárok, násfák stb. A háborúk idején gyakran be kellett szolgáltatni a nemesfémeket, az értékek amúgy sem voltak biztonságban a fosztogatások miatt, így aztán egyre kevesebb és egyszerubb ötvösmunka készült. Csak a XIX. század elején lendült fel újra az ötvösmuvészet. Kiváló képviselojeként ismerjük Szentpétery Józsefet, aki az antik történelem és a biblia történeteinek ábrázolásával díszítette domborított ötvösmunkáit. Híresek a kelyhei és teáskészlete. Libay Sámuel I. Ferenc császárról és Napóleonról készített filigránmuvu mellszobra is e korból származik.

A huszadik század ötvösmuvészete az ékszereken és dísztárgyakon kívül használati tárgyak muvészi megmunkálására is kiterjed, s ma egyik fontos feladata az ajándék és jutalomtárgyak készítése. Hatása megmutatkozik a gyáripari termékeken is. Motívumai közt a klasszikus díszítoelemeken kívül absztrakt minták, jelképes ábrázolások fordulnak elo, jellemzojük az arányosságra való törekvés és az anyagszeruség.