Nemezelés
A nemezelés régi technika, az ázsiai nomád népek találmánya, mely úgyszólván semmi eszközt nem igényel.

Alapanyaga a gyapjú, melyet nedves, szappanos kézzel sulykolunk. Ennek hatására az elemi szálhalmaz összefüggõ lappá alakul a fonás és szövés, illetve a hurkolás munkafolyamatának mellõzésével. Ezt csak a gyapjú szerkezete teszi lehetõvé, mivel elemi szálai pikkelyes felületükkel e mûvelet során olyan szorosan összeakadnak, hogy többé nem lehet szétválasztani õket. - A végtermék a vízálló, hõszigetelõ gyapjútakaró, gyapjúlap, a nemez.

Már a korai vaskorban is voltak szövõszékek (halotti urnán maradt meg a képe), valamint a korai Egyiptomban és Görögországban is (falfestményekrõl és vázaképekrõl ismeretesek). Az egyszerûbb szövetek elõállítása hosszú idõn át a nõk házi foglalkozása volt, a díszesebbeket takácsmesterek készítették. A szövéshez szükséges fonalat a kezdetleges, orsóval történõ sodrás után a XII. század óta rokkával állítják elõ. A szárnyas orsó Leonardo da Vinci találmánya volt. A fonó- és szövõgépet a XVIII. század nagy ipari fellendülése idején angol takácsok találták fel (Arkright, illetve Cartwright). A mintás szövet készítésére alkalmas szövõgépet a lyoni Jacquard találta fel 1808-ban. Talán egyetlen ága sincs az iparmûvészetnek, amely olyan szorosan hozzátartozna az ember életéhez, mint a textilmûvesség. Nem véletlen, hogy a manufakturális, majd nagyüzemi termelés éppen a textíliák elõállítása terén indult meg elsõnek.

A textilmunkák köre rendkívül nagy. Iparmuvészeti szempontból legjelentõsebbek a szövés különösen a selyemszövés, a szövött és csomózott szõnyegek, a hímzés és a csipkekészítés.

A "texere" latin szó, jelentése: szõni. A szövés elsõ tárgyi emlékei az újkõkorból származó agyagsúlyok. Valószínûleg õskori szövõszék tartozékai lehettek.

A szövés módszerével a legegyszerûbb eszközökkel természetes növényi és állati eredetû anyagokból sátoranyagot, szõnyeget, ruházati textilt vagy egyéb háztartási eszközt (edényt, kosarat, kast, szakajtót, táskát) készíthetünk.

Anyagai lehetnek:
- növényi eredetûek (gyapot, len, kender, juta);
- állati eredetûek (gyapjú, toll, kasmir stb.);
- ásványi eredetûek (azbeszt, arany, ezüst, réz stb.);
- mesterséges eredetûek - mûszálak (nejlon, perlon, darlon stb.). Elõkészítõ mûvelet a fonás és sodrás. A fonalak milyensége és az alkalmazott szövési technika együttesen hozza létre a szövet textúráját határozza meg a felhasználhatóság körét.

A szövés technikája többféle lehet: a legegyszerûbb a keret nélküli szövés. Keret nélküli technikánál a szövõ borda, szádfa, szövõtábla néven ismert õsi szövoalkalmatossággal lehet egyszerûen övet, vékony csíkot szõni. A kilincshez és az övünkhöz kötött láncfonalak egyik csoportját a függõlegesen felhúzott bordával emelhetjük ki. A részekbe fûzött láncfonalak a helyükön maradnak, a lyukakba fûzöttek kiemelkednek.

Az így keletkezett szádnyílásba a szövés megkezdésekor egy 4-5 cm széles kemény kartoncsíkot helyezünk munkánk megkönnyítése végett.

A borda mozgatásával váltjuk a szádnyílást, és ezen keresztül a vetülékfonalat átbújtatjuk. Kereten való szövéshez fenyõlécekbõl magunk is készíthetünk szövõkeretet. Ügyeljünk arra, hogy erõs legyen, mert a feszülõ láncfonalak könnyen széthúzhatják a léceket. Felvetésnél a felvetõfonalak végét finoman csomózzuk fel a keret egyik rövidebb oldalára, majd finoman feszítve körkörösen tekerjük fel. Ennél a mûveletnél ügyeljünk arra, hogy a szálak ne keresztezzék egymást. A felvetés befejezésekor a felvetõszál végét ugyanazon az oldalon kell a kerethez kötnünk, mint ahol elindultunk.

A szövés megkezdése elõtt egyenletesre igazítsuk a láncfonalak közeit, majd közéjük fûzzünk egy kétujjnyi széles kartoncsíkot. Ez megkönnyíti a szálváltást. Azt a láncfonalszálat, amely felett összekapcsolódnak, illetve alábújnak a vetülékfonalak, kötõszálnak nevezzük. A vetülékfonalat villával verjük a láncfonalak közé. Kellõ gyakorlattal tudjuk elérni, hogy a láncfonalak szövés közben ne sûrûsödjenek össze, és a szélek egyenletesek maradjanak. A szövés befejezésekor a kész darabot úgy vágjuk le, hogy a láncfonalakat el tudjuk kötni.

Munkánkhoz tervet kell készítenünk, melynek kiindulása maga a valóság, a természeti forma, amelyet úgy írunk át, hogy alkalmas legyen a szövéssel való képalakításra. A tervet pauszpapírra érdemes készítenünk a kerettel azonos nagyságban. Így a munka során a keret két szálcsoportja mögé csúsztatva állandóan látható.

A fent megismert szövési technika a gobelin, melynek kiváló hazai mûvelõje Ferenczy Noémi volt.

Másfajta szövési technikával lehet szõni a néhány éve még majd minden parasztházban megtalálható szövõszéken.

A textilmunkák közé sorolhatjuk még a nyomott textileket. Díszítésük szerint lehetnek dúcnyomással és batikolással készültek. Dúcnyomással készül a kékfestõ. A batikolás indonéz eredetû, a 20. század elején Európába is átszármazott textilfestési mód. Az elõírt rajzot melegített viasszal visszük rá az anyag festetlenül hagyandó részeire azután az egész kelmét festékbe mártjuk, újabb részek viaszolása után újabb festékfürdõ következik, folyamatosan haladva a színsoron a legsötétebbig. Végül papír között kivasaljuk, ezzel távolítjuk el a textilbõl a viaszt.

A mai textilmûvészet a hagyományos technikákat ötvözötten felhasználva készít tértextileket, önálló textilkompozíciókat.

A lenszövetek közül a legrégebbi 1853-ban került elõ. Egyiptomban készítették a finom, áttetszõ nílusi lenszövetet, amelyet az ókorban byssusnak neveztek. Tut-Anch-Amon fáraó sírjából került elõ az egyiptomi textilmûvészet legrégibb (Kr. e. 2. évezred) mintázott emléke, amely gobelinszövéssel készült, és a legjellegzetesebb egyiptomi díszítõelemek (szárnyas napkorong, királyi nyakdísz, a király nevének hieroglif jele stb.) találhatók rajta. A görög peploszok (takarók) ruhául szolgáló leplek voltak s valószínûleg gyapjúval átszott lenszövetbõl készültek. E hímzett peploszok értéke igen magas volt, vetekedett a föníciaiak által feltalált bíborszövetekével (ennek festékanyagát az ún. bíborkagylóból nyerték). A mezopotámiai Moszulban rendkívül finom gyapjúszöveteket tudtak elõállítani, innen származik a muszlin elnevezés. A kopt sírokból elõkerült mintás anyagok lenvászonból készültek, amit gyapjúfonalakkal szõttek át. A koptok készítettek festett szöveteket is, ezeken ékítményes keretben szentek, próféták ábrázolásai voltak láthatók.

A selyem a szövött anyagok között a legértékesebb. A kínaiak már Kr. e. 2000 körül ismerték a festett selyemszövetek elõállításának módját. Az Kr. e. VIII. században már arannyal átszott brokátszöveteket készítettek. Késõbb Koreában, Japánban, majd Föníciában és Perzsiában honosodott meg a selyemfonal használata. A kínai selymek mintái szörnyek, sárkányok, virágok stb., a perzsa selyemszöveteken egymás mellett sorakozó körök és négyszögek alkotják a mintákat, s e kereteken belül alakok láthatók (griffek, oroszlánok, istenfejek stb.). Ezeket már fejlettebb, lábítós szövõszéken szõtték, amelyen a minta egyszerûen ismételhetõ volt. Bizáncban Justinianus idején (VI. század) honosodott meg a selyemszövés, miután a Kínában járt szerzetesek botokba rejtve kicsempészték az addig csak ott tenyésztett selyemhernyókat. E szöveteken ritkább az embert ábrázoló minta, gyakoribbak viszont az állatfigurák. Jelentõs volt a mohamedán selyemszövés és az arany- és ezüstszálakkal gazdagon át szõtt, mintás selyembrokát készítése. Az európai selyemszövésre legnagyobb hatást a szicíliai szaracénok gyakorolták, akik már régebben foglalkoztak selyemszövetek készítésével. Olaszországban Lucca városa volt a Perzsiából behozott selyemfonal feldolgozásának központja. Az itt készült szövetek mintázásában a végtelen mustra (minta) az uralkodó, de találkozunk kínai mintákkal is. A legfõbb díszítõmotívum a gránátalma. A XV. században már két rétegben szõtt bársonyokat és aranybrokátokat is állítottak elõ Itáliában. Az 1500-as években Velence átvette a vezetést a selyemszövés terén. Az itt készült selymeken a gránátalma mellett indadíszek is megjelennek. A barokk korban a díszítések egyre komplikáltabbak, zsúfoltabbak lesznek, s a genovai gyártmányokon kidomborodó szövetmintákat is láthatunk. Franciaországban XIV. Lajos idején Colbert miniszter intézkedésére indul rohamos fejlõdésnek a selyemgyártás. Lyon a selyemszövés központja, ahol mûvészek tervezik a mintákat. Európa többi. országában általában a XIX. században honosodik meg a selyemipar.

A mûselymet Chardonnet francia mérnök találta fel 1885-ben. A mûselyem szöveteket festéssel, illetve nyomással mintázták, s így mint “imprimé” anyagok váltak ismeretesekké.

Magyarországon a XIV-XV. században Bártfán és Eperjesen fõként barchentet és bakacsin szövetet készítettek. Az utóbbi volt a díszesebb, fehér alapszínét kék vagy vörösbarna barackmag mustrákkal díszítették, mintaként pedig egymásnak hátat fordító madarak, kecskék stb. ékesítették. Az elsõ lenvásznakat háziiparszerûen parasztasszonyok, míg a díszesebb damasztszöveteket inkább takácsok szõtték. A selymet különösen Mátyás idejében külföldrõl, fõleg Itáliából hozták be.

A szõnyegeknek két fajtája ismeretes: a faliszõnyeg vagy kárpit és a padlószõnyeg. A kárpit könnyebb anyagból is készülhet, és rendszerint szövéssel gyártják, a padlószõnyeg készítésének technikája a csomózás és a kilim (pl. a torontáli szõnyegnél), s anyaga rendszerint nehezebb. A szõnyegcsomózás technikája: a szövõszékre feszített láncfonalakat rövid, színes vetülékfonalakkal bogozzák egybe a minta szerint, s a csomókat soronként átvetett fonallal rögzítik. A keleti szonyegek csomózásának két válfaja: az indiai, perzsiai szenné és a török, kaukázusi jordesz.

A gobelin színes gyapjúból szõtt és képpel vagy képszerû dísszel ellátott falkárpit. Elnevezését a XV. században élt Gobelin nevû párizsi kelmefestû családról kapta. Keleten kilimnek is nevezik. Elõállításának módja a kézi szövés, ebben különbözik a színes ábrájú szövetektõl. Míg keleten évszázadokon át változatlanul geometrikus ábrák díszítették a faliszõnyegeket, az európai faliszõnyeg változatos fejlõdésen ment át. A XV. század volt a gobelin virágzásának kora, szövésének technikáját németalföldi (Arras, Bruges és Brüsszel) és észak-franciaországi, különösen párizsi mûhelyek nagy tökéletességig fejlesztették. A gobelin értéke olyan nagy volt, hogy pl.: Bajaid szultán Merész Fülöp burgundi herceg fiáért váltságdíjként arrasi faliszõnyeget követelt. A gobelinek ábrázolásai a kor irodalmából merítették témájukat, különösen a lovagregények alakjait mintázták, de gyakran szerepeltek szimbolikus alakok is.

Sok egymás mellé és fölé helyezett színes ruhájú alak helyezkedik el ezeken az ábrázolásokon, alkalmazkodva a gobelin síkdíszítõ jellegéhez. Az ékítményeket maguk a flandriai mesterek készítették, míg a figurális részt festõmûvészek tervezték. Az 1500-as évektõl kezdve a gobelinek méretei egyre nagyobbak lettek, s nem csupán faldíszül szolgáltak, hanem padok támlájára is jutott belõlük. A templomokat vagy a kastélyok, paloták termeit tették velük lakályosabbakká. A gobelinszövés terén forradalmat jelentettek Raffaello kartonjai, amelyeket X. Leó pápa a brüsszeli Pieter van Aelsttal készíttetett el. Raffaello ezeket az ábrázolásokat is festményekként kezelte, a festészet minden kifejezõeszközét belevitte a képszövésbe, s ezzel bár mûvei csodálatra méltóak megfosztotta a gobelint dekoratív jellegétol. A XVII. századtól kezdve Franciaországban készültek a legnagyszerûbb gobelinek. XIV. Lajos idejében állami gobelingyárat létesítettek (a világhírû aubussoni gobelinüzemet), ahol Lebrun, majd Boucher és más festõk kartonjai kerültek kivitelezésre. A gobelin mûvészet a XIX. században veszített jelentõségébõl, a figurális mintájú faliszõnyeg olcsó gépi darabjai minden kispolgári otthonban megtalálhatók.

Hazánk legrégebbi falkárpitja Mátyás király Firenzében készült trónkárpitja, amelyen reneszánsz stílusú motívumok láthatók. A múlt század végén és a jelen század elején a gödöllõi mûvésztelepen Körösfõi-Kriesch és Nagy Sándor készítettek érdekes gobelinterveket, késõbb pedig Rippl-Rónai József foglalkozott gobelintervezéssel. A magyar gobelinmûveszet kiemelkedõ alakja volt Ferenczy Noémi aki visszatért az anyagszerû, dekoratív gobelinkészítési megoldásokhoz.

A csomózott szõnyegeknek a falkárpitokkal ellentétben Európában alig van múltjuk eltekintve a finnek és a svédek szõnyegmûvészetétõl. A csomózott szõnyegek és készítésük módja Ázsiából származik. A szõnyegek finomságát a csomózás sûrûsége szerint állapítják meg (pl. egy finom szõnyegen több ezer csomó van négyzetdeciméterenként!). Kefeszerû sörtéjében az egymás mellé helyezett szálak színei adják a mintát. Antik szõnyegeknek a XIX. század elõtt készült keleti szõnyegeket nevezzük. Nevüket rendszerint a gyártás helyérõl kapták, ezt jellegzetes mintáikról lehet felismerni. A szõnyegek korának és mintájának meghatározására irányadók lehetnek egyes európai miniatúrák és festmények, amelyek szõnyéget is ábrázolnak (pl. Holbein-szõnyeg). A régi szõnyegeket növényi eredetû festékkel hidegen festették (sokszor heteken át). A múlt század közepe óta anilinfestékeket is használnak az alapanyag színezésére, de míg a növényi színek harmonikusak és természetesek, moshatóak, az anilinnel festett szõnyegek rikítóak, és nem állják a mosást. Könnyû felismerni a növényi festékkel színezett szõnyeget, ugyanis ha a csomó tövét is megnézzük, ennél a szálak színe egyenletes, míg az anilinnal festett szõnyeg szálai a végük felé feltûnõen elhalványulnak.

A nomád szõnyegek keleti nomád törzsek készítményei kisméretûek (az állandó vándorlás, költözködés miatt); egyszerû mintájúak és élénk színûek. Geometriai mintáik nem tökéletesek, épp ezek az apró szabálytalanságok mutatják eredetiségüket. A keleti szõnyegek közül leghíresebbek a perzsák. Csomózásban ma sem múlták felül a kínai díszítõelemeket is tartalmazó, vadállatokat és ezeket kergetõ vágtató lovasokat ábrázoló vadászszõnyegeket. Színhatásuk különleges, ábrázolásuk síkdíszítõ jellegû. Értékük oly nagy volt, hogy súlyuknak megfelelõ arannyal fizettek értük. Az indiai virágos szonyegek a perzsiaiakkal mutatnak rokonságot. Igen szépek az ún. vázás mintájúak, amelyeken egyetlen vázából kihajló, összefonódó virágok és indák láthatók. A kínaiak nem fejlesztették ugyan a szõnyegcsomózás technikáját, azonban a felhasznált finom gyapjúanyag, a kompozíció mûvészi volta, a domborodó és bemélyedõ minták választékos színhatása növeli szõnyegeik értékét.

A közép-ázsiai szõnyegekre jellemzõ egyébként a geometrikus díszítõelem és a barnásvörös szín (Bokhara, Afganisztán, Beludzsisztán). A kisázsiai szõnyegek egyik fõ eladási helye Brassó volt, éppen ezért az itt átvett és nyugat felé továbbított perzsaszõnyegeket “erdélyi szõnyegek”-nek nevezték. Ezek szegélyeit stilizált virágok díszítik, melyek gyakran nyolcágú csillagokkal váltakoznak. Az anatóliai imaszõnyegek (amelyeken naponta ötször imádkoztak), mihrábot, imafülkét ábrázolnak. A kaukázusi szõnyegek a múlt században kerültek nagyobb mennyiségben Európába. Háziipari készítmények, amelyekre jellemzõ az élénk színezés, mintáikon az erõsen stilizált virágelemeket szögletes kampók váltogatják.

A mohamedán kultúra hanyatlásával a szõnyegcsomózás mûvészete is halványult. A XIX. század eleje óta már csak a nomádoknál él népmûvészetként a szõnyegkészítés. A szervezett szonyegszövõ muhelyek elsõsorban a megnövekedett európai piacok számára dolgoznak. A minták már nem eredetiek, a gyapjú minõsége is romlott, a csomók száma jóval kevesebb, mint a régi szõnyegeken.

A hímzés lényege, hogy a vászon, szövet, selyem stb. alapot különféle fonallal és öltéssel minta szerint kivarrják. Keletkezése egyidejû a tû feltalálásával. Anyaga szerint lehet arany-, selyem-, gyapjú, pamut- stb. hímzés; öltések szerint lapos-, lánc-, kereszt-, szár-, hurok- stb. öltésû. Fehérnemû, ágynemû, felsõruha, asztalkendõ díszítésére régóta alkalmazzák. Már a legrégibb sírleletek között is megtaláljuk, s az irodalomban is megemlítik. Asszír dombormûveken, babiloni pecséthengereken több olyan alak látható, akinek ruháján a dísz hímzésre enged következtetni. Homérosz is dicséri Heléna és Penelopé varrási, hímzési ügyességét. A középkorban a nõi kolostorokban virágzott leginkább a hímzés mûvészete; oltárterítõket, miseruhákat díszítettek fáradhatatlan türelemmel. Azóta is a nõi mesterségek közé tartozik. A XIII. századtól kezdve gyakori, hogy értékes anyagokra hímeznek, selyemfonalat, arany- és ezüstszálat alkalmaznak. A hímzett díszítés rendszerint követte az egyes korok mûvészeti stílusát. Még kiváló mûvészek is készítettek hímzésmintákat. A XVII. századi Richelieu bíborosról nevezték el a leggazdagabb mintájú fehérhímzést: a kivágással és hurkoló öltéssel készült riseliot. A hímzés virágkorában a tûfestéshez (azaz a tûvel történõ festéshez, mert így is nevezik a hímzést) laposöltést alkalmaztak, míg a keresztöltéssel inkább az egyszerûbb témájú népmûvészeti alkotásoknál találkozunk. Képek másolása, akárcsak a gobelin esetében, eltér a hímzés eredeti céljától, stílustalan, s ezért nem helyeselhetõs. A XIX. század újdonsága volt a gépi hímzés feltalálása.

Legrégibb magyar hímzésünk a koronázási palást, amely selyem- és aranyszállal készült (állítólag Gizella királyné hímezte, XI. sz.). Késõbb fõként miseruhák hímzésével foglalkoztak. Hódy István magyar hímzõmester a francia királyi udvarban e mûvészet vezetõ mestere lett (XIV-XV. század). Az ún. “úri hímzés” készítõi részben céhbeliek voltak, részben a nemesi úri házak asszonyai. Reneszánsz hímzéseinken a nemzeti-népies motívumok, az olasz hatás s a keleti eredetû stilizált gránátalma-ábrázolás egyaránt megtalálható. Népi hímzéseink megtartották az ázsiai motívumokat (pl. a pávaszemes rózsát). A XVII-XVIII. században, a barokk stílus idején a hímzések is bonyolultabbakká váltak, de a magyar motívumokat ekkor is megtartották. A nép körében teljesen magyar színezetû népmûvészet vált a hímzésbõl. Népünk hímes varrásnak is nevezi. Népmûvészeti hímzéseink legszebb darabjai a Néprajzi Múzeumban találhatók.

A csipke eredetét a szövött kelme szálvégeinek csomózásában (makramé), a szálhúzásos kézimunkákban vagy a hálókötésben vélik megtalálni. Divatja abból az óhajból keletkezett, hogy a fehérnemû ruhából kilátszó szélét díszes szegéllyel lássák el. Készítési módja szerint megkülönböztetünk varrott, vert, kötött, horgolt és rece, valamint gépi csipkét. A csipke virágkora a reneszánsz, a barokk s a rokokó volt. A varrott csipke igazi hazája Olaszország, ahol külön mintakönyveket is adtak ki. A XVI. századtól kezdve Flandriában, Brüsszelben a vertcsipke virágzott. Az egykori festõk képein gyakran láthatjuk a németalföldi csipkemûvészet pompás termékeit. Különösen a magas gallér- és kézelõcsipkék készítésében fejtettek ki nagy- fényûzést Hollandiában (lásd pl. Frans Hals, Van Dyck stb. festményeit). Jelentõs csipkekészítõ központ volt még Velence. A velencei csipke aszimmetrikus mintájú, apró virágokkal, pálcikákkal, pikókkal; könnyed hatású, finommûvû munka. Franciaországban a XVII. századtól kezdve világhírûekké váltak a nancyi és a clunyi vertcsipkék. XV. Lajos korában annyira divatos volt a csipke, hogy fényûzõen szinte az egész ruhát beborította. Nemcsak Mária Terézia és Pompadour marquise számára készültek vagyont érõ csipkedíszes ruhák, hanem a polgári asszonyok fõkötõjére, kendõjére, legyezõjére, a díszterítõk szélére is csipke került. A gépi csipke gyártását 1811-ben találták fel. Mintául a kézimunkákban elterjedt motívumokat és technikákat használták.

A csipkeverés nálunk is háziipar volt, különösen a Szepességben virágzott a XVII. században. A varrott csipkét Dékáni Árpádnak sikerült népszerûsítenie Kiskunhalason alapított csipkevarró iskolájában (a XX. század elején). Új mintákkal, új öltések feltalálásával, munkatársaival együtt megalapozta a halasi csipke világhírnevét.