Tipográfia
Jelentése könyvművészet, a görög tüposz: kép, minta és graphein: írni szóból származik. Művészi igénnyel készült könyvek előállítására felhasznált eljárások együttese. Elsosorban a szöveg jellegéhez jól illő formátum és betűk kiválasztását, az oldalak és az azokon található illusztrációk elrendezését, a mértékekkel és arányokkal való jó gazdálkodást jelenti, de idetartozik a papír fajtájának meghatározása, a kötés megtervezése.
A műveltség terjesztésének legfontosabb eszköze a könyv. Az írás kialakításában fontos szerepet játszottak az íráshoz használt anyagok és eszközök, ezek fejlődésével alakult ki az írásokat egybefoglaló, azokat tartósító, olvasásukat megkönnyítő könyv is. Fő alkotóelemei : az anyag, amelyre írnak, amellyel bekötik az írott anyagot, a szöveg, az illusztráció és a díszítés.
A könyv története három korszakra oszlik. Az elsőben a könyv anyaga a táblákba préselt, égetett agyag (Mezopotámiában), a bambusznádszelet (Távol-Keleten, a könyv jelölésére szolgáló kínai írásjel ma is bambuszköteget ábrázol), a kő- és fatábla (a Földközi-tenger vidékein). Az első korban a mai értelemben vett könyvről tulajdonképpen még nem beszélhetünk
A második korszak a papirusztekercsek; a viasztábla, majd a középkori kódexek kora. A papirusz Egyiptomban terjedt el. A papiruszkivitel csökkenésével, illetve megszűnésével kezdték használni az állati bőrök belső hártyáját; a pergament. Ezt II. Eumenész pergamoni király hozta divatba a Kr.e. II. században. A pergamen mindkét oldalára lehet írni. Száradás után össze lehet hajtogatni, négyesével-ötösével egymásba tenni; majd a füzeteket fatáblák közé kötni. Így keletkezett a kódex (eredeti jelentése: fatábla).
A papírkészítés, illetve -gyártás Kínából került át Európába, ez lehetővé tette a nyomtatást. Gutenberg 1455-ben nyomta első könyvét, az új eljárás rendkívül gyorsan elterjedt mindenütt. Hess András budai nyomdász révén (1473.) Mátyás király idejében nálunk is meghonosodott. Az 1500-ig megjelent nyomdai termékeket ősnyomtatványoknak nevezzük. A könyv mai alakját a XVI. században nyerte el: a betűtípusok egységesebbekké váltak, a papír finomabb lett, és a lapokat megszámozták.
A papírgyártó gépek, betűöntő, szedőgépek és a gyorssajtó feltalálása révén a könyvnyomtatás mennyiségi lehetőségei hihetetlenül megnőttek, s a könyvkötés gépesítésével a könyvművészet is új feladatok megoldására kényszerült.
A mai könyvkötés legrégibb emlékei a pugilláriák, fémkarikákkal összefűzött fatáblák, amelyeknek belsejét viasszal vonták be, s ebbe a viaszrétegbe írtak stilusszal (egyik végén hegyes, másik végén lapos vesszővel). Ezeket az egyszerű, fakötésű pugilláriákat később gazdag faragású diptükhonok, majd háromrészes triptükhonok váltották fel. A pugilláriák és a quaternák (négy laponként összefűzött pergamenfüzetek) szerkezeti egyesítéséből keletkezett a mai könyvforma.
A középkori egyházszertartáskönyvek gyakori használata megkívánta a tartós kötést. Két fatábla közé helyezték a lapokat, a táblákat pedig cserzett bőrrel vonták be. Később a bőrt díszítették is. A kolostorok könyvkötő műhelyeiben ligátorok, könyvkötő barátok dolgoztak. A középkor első felében a római pugilláriák tradícióját őrző elefántcsont domborműves kötések terjedtek el. Bizáncban rekeszzománcos, ékköves vertarany és vertezüst reliefes változatokat készítettek. A táblák közepét többnyire Krisztus vagy Mária domborműves figurájával, a négy sarkot pedig az evangélisták jelképeivel díszítették. Olykor még ereklyéket is foglaltak a díszes kötésbe. Ebben az időben vált általánossá az ún. ötvöskötés. A díszítéseket ezüst- vagy sárgaréz lemezből vágták ki, esetleg domborították. A XV. században az ötvöskötés négy sarokveretre és köldökdíszre egyszerűsödik. A keresztes hadjáratok alkalmával megismert bőrmetszéssel elterjedt a bőrkötések használata. A bőrmetszés úgy történik, hogy a bőr felületébe bevágják a rajzot, majd enyves vízzel itatják a metszett vonalakat. A bőr magába szívja a vizet, s a vágás pereme kidomborodik. A XV. század után készült bőrkötéseket már felmelegített fémbélyegzőkkel domborították. Ezt az eljárást kézi kötésnél még ma is alkalmazzák. Arab hatásra terjedt el a színes bőrök használata, a lakkozás, aranyozás, a bőrmozaik. A kézi aranyozás (aranyfüsttel, bélyegzők segítségével) hamarosan meghonosodott Itáliában, majd Európa többi részében is.
A könyvtáblákat lassanként már nem fából, hanem papírlemezből állították elő. Régi szétáztatott könyvek lapjait és más régi papírdarabokat ragasztottak össze 5 milliméter vastagságú könyvtáblává. Ennek az eljárásnak köszönhetjük, hogy sok régi kéziratot fedeztek fel a könyvtáblák szétáztatásával.
A reneszánsz kötések fejlődéstörténeti sorrendjében az aranyazott Medici-kötések, Mátyás világhíres corvinái és végül a velencei aldinák következnek, ez utóbbiak Aldus Manutius velencei nyomdász kiadásában jelentek meg, aki a kis nyolcadrét alakú, dőlt betűkkel nyomtatott klasszikus sorozatát kézi aranyozású szattyánbőrbe köttette. Olaszországban alapították az első nyilvános könyvtárakat, Firenzében a Mediciekét, Rómában pedig a vatikáni könyvtárat.
A reneszánsz idején bőrkötéseken kívül bársony és atlaszvászon kötések is készültek. Aranyozott és ezüstcsatos bársonykötéssel főleg bibliákat és imakönyveket láttak el. Az atlaszvászon borítású könyvtáblát többnyire selyemhímzéssel, ezüstfonallal és apró gyöngyökkel díszítették. I. Erzsébet angol királynő maga is készített ilyen kötést. A könyvbarátok között ma is igen keresettek és nagyértékűek a holland Elzevir nyomdászdinasztia nyomdájából kikerült tizenhatod- és huszonnegyedrét nagyságú, díszes külsejű könyvek.
Az 1620-as évekből valók Le Gascogne francia mester kötései, amelyek a barokk ízlésnek megfelelőn csipke hatását keltő díszítéssel készültek. XIV. Lajos idejében élt és dolgozott Antoine Ruette, aki feltalálta a papírok és a bőrök márványozását. Michel Padeloup könyvkötései (XVIII. század) élénk színű növényeket utánzó bőrmozaikjukról híresek. Ő az első könyvkötő, aki könyveit cég jelzéssel látta el.
A felvilágosodás magával hozta a francia kiadói tevékenység felvirágzását. Koszorús címlapok, számtalan rézmetszet, díszítő rajzok, csipkefinomságú arany mintákkal ékített bőrkötések jelennek meg.
A klasszicista könyvdíszítések antik motívumokat alkalmaznak. Összefonódó cserfagallyak rajza keretezi a címlapot, és a könyvek külalakja dísztelenebbé, egyszerűbbé válik. A biedermeier idején még újra feltűnik a gazdagabb díszítés az olcsóbb félbőr kötésű könyvek dúsan aranyozott gerincén, de a XIX. század második felében már csak utánozzák olcsóbb és silányabb kiadásban a könyvművészet mestereinek munkáit. Érdekességként kell megemlíteni a francia Amand munkásságát, aki az ún. “beszédes kötés” feltalálója és első alkalmazója. Célja az, hogy a könyv fedőlapja élénk színeivel, stilizált képeivel felkeltse az érdeklődést, sőt esetleg kifejezésre juttassa a mű alapeszméjét is.
A könyvek egyre nagyabb példányszámával arányosan természetesen a kötés is egyszerűsödik. A modern könyvkötés szakított a hagyományokkal, és inkább csak a sík díszítőelemeket engedte érvényre jutni. Egyre jobban tért hódítanak a plakátszerű könyvtáblák, amelyeknek rajzai és színei a hangulatkeltést szolgálják, s ugyanakkor a tartalomra is következtetni engednek. Napjainkban a könyvek borítólapjai részben a művészi grafika, részben a reklámgrafika körébe tartozó művészi alkotások.
A magyarországi könyvkötészet fejlődésére jellemző, hogy régi okleveleink és kódexeink tanúsága szerint meglehetősen nagyszámú ötvös-, bor- és bársonykötésű kódexünk volt. A kódexkötések között kiemelkedő és különleges helyet foglalnak el Mátyás király világhírű corvinái, amelyek a könyvkötészetben másutt sehol nem alkalmazott és nem ismert stílust képviselnek. Kötésük részben selyemből, bársonyból, részben bőrbol készült, aranyozott domborítással, réz- és ezüstveretekkel.
A török hódoltság alatt és után Kolozsvárott, Nagyszombaton és Debrecenben alakultak ki könyvkötő műhelyek, amelyek művészi színvonalukkal tűntek ki. Kolozsvárott Misztótfalusi Kis Miklós szerény körülmények között tudott csak működni, bár hatalmas erőfeszítéseket tett a hazai könyvkiadás fejlesztéséért.
Az 1800-as évek elején kezdett fellendülni a pesti és budai nyomdákban a könyvkötőipar is. A századfordulónak és a XX. század elejének szecessziós irányzata elég hosszú ideig élt a magyar könyvművészetben, nehezen olvasható betűi és kacskaringós indadíszei még a húszas évek végén és a harmincas évek elején is divatosak voltak. Nálunk is kettévált a könyvkötészet, részben olcsóbb és egyszerűbb nagyipari termékekre és iparművészeti munkákra (fűként a könyvbarátok részére), amelyek olyan művészi eredményt értek el, hogy napjainkban a magyar könyvek egy részét a világ legszebb kiadványai között tartják nyilván.
A könyvdíszítés legalább olyan régi, mint maga a könyv. A legrégibb kéziratos könyvek fejezeteinek, szakaszainak kezdőbetujét, iniciáléját díszítésekkel, sőt figurális ábrázolásokkal is ékítették. A könyvek belső díszítésére a későbbiekben is használtak egyszerűbb vagy összetettebb dekoratív elemeket.
A miniatúrák voltak a könyvillusztrálás első remekei (miniare: piros festékkel míniummal festeni). Eredetileg régi kéziratok díszítését, iniciáléit nevezték miniatúráknak, később a szó egyre inkább a könyv illusztrációját jelentette. A könyvet díszítő miniátor rendszerint nem volt azonos a kézirat másolójával, legalábbis a XIII. század óta külön foglalkozásként említik.
A legrégibb miniatúráknak az óegyiptomi Halottak Könyvének papirusztekercsein frízszerűen körbefutó képsorozatokat tekintjük. A görög és római korból az igen kevés ránk maradt díszített könyv közül világhírű a Milánóban őrzött “Ilias Picta” (Képes Iliász) a IV. századból, és Vergilius műveinek egy IV. vagy V. században készült másolatát említhetjük meg, amely illusztrációkat is tartalmaz. A bizánci birodalom élénk művészeti élete fellendítette a miniatúrafestészetet is, a korai középkor ó- és újtestamentumi szövegeket tartalmazó kódexei a miniatúrafestészet gazdag tárházai. Az írországi kolostorok elszigeteltségében sajátos miniatúrastílus alakult ki, amelyet az ornamentális irányzat hegemóniája, az állati, növényi és emberfigurák összefonódott szövevénye jellemez. A vándor ír szerzetesek révén e stílus eljutott Angliába, Svájcba és Észak-Itáliába is. A bizánci és írországi hagyományok összeötvözéséből alakult ki a Karoling-stílusú miniatúra. Ekkor kezdenek nagyobb fontosságra szert tenni a szöveget magyarázó iniciálékban, majd szövegkeretekben előforduló illusztrációk. Később egész oldalas, önálló képként szereplő miniatúrákkal is találkozunk. Az ábrázolások elvilágiasodása természetesen összefügg azzal, hogy egyre több világi tárgyú szöveg jelenik meg. A gótikus kor második felében a dekoratív felfogás háttérbe szorítását elősegítették a képszerűen megfestett miniatúrák és a színezett tollrajzok. Itáliában és Észak-Európában a reneszánsz korban a figurális motívumok is egyre elevenebbekké, portrészerűbbekké válnak, az építészeti és tájrészletek ábrázolása realisztikusabb, akárcsak a festészetben, tökéletesedik a távlat érzékeltetése.
A miniatúrák történetében külön fejezetet lehetne szentelni az iszlám országaiban (Pakisztánban, Afganisztánban, Perzsiában és Törökországban) kialakult stílusoknak. Ezekben az országokban a miniatúra a festőművészet legfontosabb ága, amit a mohamedán vallási előírásokkal és tilalmakkal lehet magyarázni.
Az illusztrálás módja a könyvnyomtatás feltalálásával természetesen megváltozott. Eleinte a fa- és rézmetszet az uralkodó, később a nyomdatechnika fejlődésével használatba jött a kőnyomat. A XX. században a mechanikai sokszorosítási eljárások legkülönfélébb módjaival készülnek az illusztrációk, amelyek között elsőnek a cinklemezre fényképezett és maratás útján készített ún. klisét kell megemlíteni. A fototípia a vonalas rajzok sokszorosítására szolgál, míg az autotípia a tónusos rajzok vagy fényképek nyomtatásának eszköze. A színes képek felvétele színszűrők segítségével történik. A fő színeket (piros, sárga, kék) külön-külön nyomják egymásra, s egyik vagy másik szín pontocskáinak mérete határozza meg a szín tónusának erősségét. A sokszorosítás magas-, sík- vagy mélynyomással történik.
A legújabb könyvkiadás már nemcsak az illusztráció muvészi értékét követeli meg, hanem létrehozza az egységes könyvművészetet. Ferenczy Béni írja: “A könyv maga mint műtárgy egész öröm legyen, ha szemünket rajta legeltetjük, már a tartalmától függetlenül is gyönyörűséget okozzon.”