A jövő emlékei
 
 
Nem kisebb személyiség üdvözölte Koppány Attila jelentkezését első önálló, a
Műegyetemen rendezett tárlatán, mint Pogány Frigyes, az Iparművészeti
Főiskola akkori főigazgatója, aki a kiállítás megnyitására is vállalkozott.
A professzor akkor elmondott szavai mintha jóslatként hangzottak volna:
"Kétségtelen, hogy nehéz, sőt veszélyes utakon jár, de ezt tudatosan teszi.
A mondanivalót, annak pregnáns kifejezését nem áldozza fel iskolás,
konvencionális 'szabályoknak', s vállalja a keresést, tovább érlelést,
küzdelmet, hogy végül is tartalom-forma egységben a kép egyveretű legyen" -
írta. A tartalom és a forma egysége mellett a különböző jelrendszerek, az
azokban rejlő kifejező erő iránti elmélyült érdeklődését, az eltérő
minőségek ötvözésének a szándékát, a tudatosságot kell megemlítenünk, amely
a folytatásban, a pálya későbbi szakaszaiban is mindvégig jelen volt.
 
Ami azonban az utóbbi évek műveire egyre inkább jellemző, s amit ez a
legutóbbi évek alkotásaiból összeállított tárlat is jól érzékeltet, az az,
hogy az idők folyamán ez a tudatosság ötvöződött egy olyan
természetességgel, spontaneitással, amelynek köszönhetően nem eleve
kigondolt, hideg tervszerűséggel valósítja meg művészi programját, hanem a
látvány, a kompozíció logikája, követelményei szerint. Ennek köszönhető,
hogy képein föloldódnak azok a nehezen föloldható ellentmondások, amelyek a
kortárs művészet világán belül oly sokszor megfigyelhetőek. Egyrészt a
különböző stílusok, szemléletmódok, kifejezésmódok között, másrészt, és nem
ki részben a nehezen dekódolható nyelvi rendszerek miatt, a művész és a mű
nézője között.
 
A kiállítás művei három nagy egységre oszthatók. Az elsőbe a félig átírt
természeti élményt idéző néhány kép tartozik (Csapda, Kis kompozíció), a
másodikba azok, amelyeknél a különböző léptékű struktúrák és a szilárd
szerkezet adnak különös feszültséget a kompozícióknak (Ground Zero, A jövő
emlékei I-II.), a harmadikba az elektrografikák, amelyeknél a grafikai,
festői és fotográfiai elemek ötvöződnek (Blue(s), Az első nap). Akármelyik
csoportról is van szó azonban, Koppány Attila alkotásai szinte észrevétlenül
indítanak el messzire vezető asszociációsort nézőjükben, s miközben egy
nagyon személyes művészi világgal szembesítik, olyan problémákat idéznek
föl, amelyekben művészi-filozófiai-történelmi kérdések sora összegződik.
Alkotásról alkotásra követhető, a spontán gesztusok hogyan kapnak szilárd
formát, szerkezetet, az élmény pillanatnyisága hogyan alakul át hosszú távon
érvényes megfogalmazásokká. Jónéhány olyan organikus kompozíciót találunk,
amely mintegy a természeti folyamatok magától értetődőségét modellezi, vagy
a múlt távoli folyamatait, emlékeit idézi meg (Merülés, G.A. Úr X-ben, Jákob
létrái). Amikor ezekből a mikro- vagy makrovilágokból átlép a művész a XX.
század történelmének sorsfordító időszakaiba, például 1956 drámájához
(Mementó, Requiem '56), a kompozíciók szerkezetességükkel, komor tónusaikkal
revelatív élményként idézik meg az egykori történések lényegét. A múltban
járunk? A jelenben? Vagy a jövő emlékei között?
 
P. Szabó Ernő
művészettörténész