|
Robert Taft:
Eadweard Muybridge és munkássága
1881 végén Jean Meissonier, népszerű francia
festô művésztársainak olyan csoportját látta vendégül párizsi otthonában,
amilyen - az egykorú beszámoló kifejezésével élve - ritkán jön össze "egyetlen terem falai között".
A vendégek között sok ünnepelt művész is akadt, mint például Gérome, Léon
Bonnat, Detaille, DeNeuville, Jules Goupil, Jalabert, Cabonel, Ridgway Knight,
Steinheil és mások. Jelen voltak más szakmák képviselôi is, köztük a híres
író és drámaíró, Alexandre Dumas.
Meissonier-nak a napóleoni korszak és saját kora életét ábrázoló kis képei
jó rajzukról és pontos részletképzésükrôl voltak nevezetesek. Több képet szentelt
a mozgó állatok helyes ábrázolása problémájának, amivel sokat foglalkozott
s már évek óta kétségbeesetten kísérletezett.
Az összejövetelt megelôzô évben a kaliforniai Leland Stanford - párizsi
tartózkodása idején - megmutatta Meissonier-nak azokat a mozgó lovakat ábrázoló
fényképeket, amelyeket Muybridge készített. Így azután, amikor maga a kaliforniai
fotográfus is Párizsba érkezett, Meissonier már megszervezte azt, hogy a hírességek
egész csoportja várja, hogy megismerkedhessék vele és munkájával. Addigra Muybridge
már olymértékben javított felszerelésén, hogy vetíteni is tudja a mozgó
állatokról készített felvételeinek pozitívjait. A vetített kép a közönségben
azt az illúziót keltette, "mintha maga az eleven állat mozogna."
Semmi kétség nem maradhat afelôl, hogy Muybridge bemutatkozása óriási hatást
váltott ki a közönségbôl, s az általa nyújtott "fenséges élvezet" sok
párizsi fô beszédtémájával lépett elô. Nemcsak a mozgó lovakról készített
fotókat mutatta be, hanem a "birkózó, futó, ugró és más gyakorlatokat végzô
emberek testtartásait" rögzítô képeit is. A beszámoló megállapítja: "Ez
utóbbiak, bár csak kevés volt belôlük, egészen csodálatos ábrázolások és a
legforróbb tapsot kapták azoktól, akiknek legjelentôsebb művei - vásznon vagy
márványban - az emberi alakkal foglalkoznak."
A párizsi bemutató egyáltalán nem az elsô bemutatkozása volt Muybridge
"mozgó" fotóinak, hiszen 1881 végére Muybridge már - napjainkig sem
halványuló - nemzetközi hírnévre tett szert. Az elsô bemutató óta eltelt
hetvenegynéhány év során változatlanul maradandó benyomást tettek a nézôkre és
sok területen éreztették hatásukat. Egy mai kutató szerint: "Képei
meghökkentették a művészeket és filozófusokat, de nemcsak ôket, hiszen feltárták,
hogy a futó ló, a sétáló ember, vagy az ugró atléta mozgásának szokványos
ábrázolásai a megfigyelô agyában létrejövô keveredéseken alapulnak ..." A
vágtázó ló ábrázolásának konvencionális módja (a "hintaló-vágta")
határozottan átalakult Muybridge fotóinak megjelenését követôen. Amint errôl
másutt már írtam, a lóábrázolás egyik legünnepeltebb képviselôje, Frederic
Remington rövidesen átváltott a mozgó ló megjelenítésének olyan formájára,
mely erôsen emlékeztet Muybridge fotóira.
E mozgó állatokról készített tanulmányok alkotója 1830. április 9-én született
Angliában és a keresztségben az Edward James Muggeridge nevet kapta. Különc
ember volt egész életében, nevét már korábban Edward Muybridge-re változtatta
(amibôl késôbb Eadweard Muybridge lett), majd elhagyta hazáját. Az 1860-as
években már a Csendes-óceáni partvidék elismert fotográfusaként tartották számon.3) Nem tudni, hol és hogyan képezte magát
fényképésszé.
1872-ben Leland Stanford, A Central Pacific vasútvonal egyik építtetôje s egykori
kaliforniai kormányzó, erôsen érdeklôdni kezdett a lótenyésztés iránt és
megvásárolta a nagykiterjedésű Palo Alto méntelepet, melynek egy részén ma
a Stanford Egyetem áll. A legenda szerint a farmon álldogáló csoport elôtt
egy ló ügetett el s ennek kapcsán robbant ki a vita a ló lábainak helyzetérôl.
Stanford azt állította, hogy idônként a lónak egyik lába sem érte a földet.
A vita végül is fogadásba torkollott, melyre Stanford 25000 dollárt tett fel.
Stanford életrajzírója, George T. Clark szerint a történetet apokrif legendának
kell tekintenünk, mivel Stanfodnak egyrészt nem volt szokása a fogadás, másrészt,
akivel állítólag a baráti fogadást kötötte - Frederick MacCrellish-, esküdt
ellensége volt. A hozzáférhetô egykori információk (két 1878-as újsághír) Clark
álláspontját támasztják inkább alá, miszerint Stanfordot a versenylótenyésztés
legtudományosabb módszere érdekelte s ezért alkalmazta Muybridge-et, hogy fényképezze
le a ló járásának különbözô fázisait.4) A
nedves lemez alacsony érzékelése miatt Muybridge 1872-es felvételei még nem
voltak kielégítôek. Nem is folytatta a munkát egészen 1877-ig, amikor is egy
tengeri hajón végzett kísérletei után úgy érezte, hogy az anyagok és a módszer
elég jelentôs javuláson ment át ahhoz, hogy a dologgal újból jelentkezzen Stanfordnál.5) Az 1877 nyarán készült fotók azután
olyan jól sikerültek, hogy a következô évben már nagyszabású kísérletbe foghatott.
Muybridge módszere - amely mögött Stanford tekintélyes bankszámlája állt -
röviden leírható: élesen fehér háttér, s ragyogó kaliforniai napsütés, nagy
rekesznyílás, rugókkal és gumiszalagokkal mozgatott redônyzár, nagyon érzékennyé
tett lemezek 2/1000 mp-es expozícióhoz, 24 - a lóversenypályára és a mozgásirányra
derékszögben beállított - fényképezôgép. A ló átszakította a gépek
redônyzárát tartó fonalat, amikor elhaladt a gép lencséje elôtt. Ha a ló
versenykocsit húzott, a kerekek vasabroncsa zárta azt az áramkört, amely mozgásba
hozta a gépek redônyzárát. A lovakról készített felvételek olyan sikeresek
voltak, hogy Stanford megbízta Muybridge-t, fényképezzen más mozgó állatokat
és embert is. 1879-re egész művelt világ ismerte már ezeket a mozgó állatokról
készült felvételeket és Muybridge is megkezdte a fotóira alapozott kiállításait
Kaliforniában. Ezután Keletre ment, ahol széleskörű érdeklôdés fogadta, majd
pedig külföldre - Angliába, Franciaországba, Németországba -, ahol még nagyobb
szenzációt keltett, mint azt a Meissonier-nél megszervezett összejövetel is
világosan példázta.6)
Muybridge "sztereoptikon és oxikalcium fény" segítségével illusztrálta
elsô elôadásait (1878): azaz az illusztrációk vetített állóképek voltak, amelyeket
a jól ismert vetítôlámpával nagyított ki.7) De
1880. máj. 5-én a San Franciscoi újságok már a mozgó állatok képének
vetítésében megtett, újabb fontos elôrelépésrôl számoltak be.8) Elôzô este Muybridge olyan eszköz alkalmazásával
illusztrálta elôadását, melyet az egyik újság "zoogiroszkópnak", a másik
pedig "zoetrópnak" nevezett. A zoetrópot már korábban is ismerték, mint az
újabb játékszerek egyikét: egy forgó henger belsejébe helyezett alakokat lehetett
nézni a hengeren vágott résen át - amikoris az egyes figurák egyetlen mozgó
figurának látszottak. Muybridge ezt annyiban módosította, hogy fényképeinek
sorozatáról készített, áttetszô pozitívokat kerek üveglapra erôsítette. A lapot
forgatva, az egyes diákat a vetítôlámpa a megszokott módon vetíthette ki. A
játékszer jelentôs továbbfejlesztését egy újabb lemez beiktatása jelentette:
fémbôl készült és az üvegkoronggal közös tengelyen, de ellenkezô irányban
forgott. Megfelelô távolságokban a fémlemezen rések voltak. Amikor a két lemez
egyszerre forgott, a fémlemez redônyzárként működött. A látás perzisztenciája a
rések közötti idôszakokban azt eredményezte, hogy a sorozat egymást követô képei
a nézôben a mozgás érzetét keltették. Egyetlen lemezre kétszáz diát is fel
lehetett erôsíteni s ha egyszer már mozgásba hozták, a két lemez vég nélkül
foroghatott. Muybridge kifejezésével: "ennek csak a nézô türelme szab
határt." a Muybridge féle "zoopraxiszkóp" a szó (Muybridge leleménye)
már a maga idejében is érdeklôdést váltott ki: a San Francisco-i Alta California
1880. május-5-én így írt: "Mr Muybridge megalapozta az emberek szórakoztatásának
egy újabb módszerét. Megjósoljuk hogy pillanatfotográfikus, mágikus lámpájú
trópja be fogja járni a művelt világot." Hosszas, vég nélküli viták folynak
mindmáig a mozgókép eredetérôl - ezzel itt nem kell foglalkoznunk.10) Mindenesetre
tény az, hogy Muybridge volt az elsô, aki nemzetközi figyelmet vívott ki a
mozgóképnek és elsôként használta fel oktatási módszerként.11)
A Stanford támogatta munka Kaliforniában 1879-ben lezárult és Muybridge a következô
öt évet elôadások tartásával töltötte. Stanford 1882-ben vaskos könyvet
jelentetett meg, mely Muybridge fotók elemzésén alapult. Címe The Horse in
Motion (a mozgó ló) volt.12) E szép kiadvány
szövegét J. D. B. Stillman orvos írta: az ô neve szerepel a címlapon. A könyv
hét fejezetre tagolódik, melyek az állati mozgás elméletét tárgyalják; továbbá
107 képtáblát tartalmaz, melyek nagy része Muybridge fotója. A Stanford tollából
származó elôszó
"nagyon ügyes fotósként" említi Muybridget a függelék pedig ismerteti
Mybridge-nek a felvételek készítéséhez alkalmazott módszerét. A könyv 1882-ben
jelent meg s bár eléggé felfigyeltek rá, nem nagyon vásárolták. Muybridge nyilván
úgy érezte, hogy nem méltatja kellôképpen az ô szerepét ebben a vállalkozásban s
beperelte Stanfordot 50.000 dollár kártérítésért. A pert nem nagyon sürgették,
Muybridge talán el is állt a követelésétôl. Lehet, hogy az 1870-es évek elején
osztályrészül jutó széleskörű elismerés miatt vélte úgy, hogy az eredmények
egyes-egyedül az ô érdemének tudhatók be. Még a könyv megjelenése elôtt
biztosította a mozgó lovakról készített fotói szerzôi jogát. Amikor Stanfordot
beperelte, azt állította, hogy a felvételek ötlete is tôle származott. Valójában
Stanfordtól jött az ötlet és a pénz (amirôl néha azt állították, hogy 40.000
dollárra is rúgott), valamint - a vasútépítésen foglalkoztatottak révén - igen
jelentôs technikai segítség is. Muybridge maga írta egy 1879-es levelében:
"Eredetileg ô vetette fel az ötletet s az ô kitartása és bôkezűsége hozta meg
ezt a sikert, amelyben részesültünk."13) A
viszály mindenesetre véget vetett kettôjük közötti minden további együttműködés
lehetôségének.
Néhány Palo Altóban készült fotó embereket ábrázolt: atlétákat különbözô
mozgáshelyzetekben. Egy beszámoló szerint Muybridge olyan sorozatot is mutatott
egyik elôadása során, melyen "egy férfi ment, szaladt, ugrott át egy gátat, majd
szaltózott."Az emberi mozgás problémájával különben alig találkozhatunk
még ezeken a korai felvételeken. Ez már a munkának olyan szakasza, mely nagyon
érdekelte Muybridge-et s melyrôl sokszor és sok művésszel beszélgetett világkörüli
útjain. A 19. század legnagyobb amerikai festôjének, a philadelphiai Thomas
Eakinsnek az érdeklôdését is felkeltette Muybridge munkája, már 1879-tôl kezdve
levelezett vele. De az ilyesfajta érdeklôdésnél még fontosabb az a tény, hogy
1879 és 1884 között - a kaliforniai kísérletek vége és a fotográfiai munka
újrakezdése között - a kereskedelemben hozzáférhetôvé vált a száraz zselatinos
lemez, mely sokkal érzékenyebb volt, mint azok a nedves lemezek, amelyeket
Muybridge használt. Alkalmazása a különféle mozgások elkapásának sokkal több
lehetôségét ígérte. S Muybridge nem is késlekedett felismerni ezt a lehetôséget.14) A Stanfoddal való szakítása miatt
nyilvánvaló volt, hogy több segítséget Kaliforniából nem remélhet; s bizonyára
nagy megkönnyebbüléssel és örömmel fogadta 1883-ban a hírt, hogy a Pennsylvania
Egyetem nagyra törô, új fotográfiai kutatás beindítását tervezi a mozgó állatokról,
de fôképpen az emberi mozgásról.
Az egyetem minden szükséges felszerelést biztosított. Két fô munkatársat
alkalmaztak: L. F. Rondinella az elektromosság szakértôje volt, Henry Bell
pedig a sötétkamra munkájáért felelt. Külön épületet emeltek erre a célra a
West Philadelphia egyetem területén. A vállalkozás finanszírozása kezdetben
nagyrészt J. D. Lippincott philadelphiai könyvkiadóra hárult, de mások is támogatták
anyagilag. A befolyt pénz összege Muybridge ottléte idején több, mint 30.000
dollárt tett ki. Muybridge megnyeréséért Lippincotton kívül fôleg dr. William
Pepper, az egyetem elnöke, valamint Charles C. Harrison, Samuel Dickson és
Thomas Hocklei tett sokat. Kikötötték, hogy a munkát bizottság ellenôrizze,
melyet Dr. Pepper nevez ki és tagjai fôleg az egyetem képzôművészeti és orvosi
fakultását képviselik. A bizottságban rész vett az egyetemrôl dr. Joseph Leidy,
Dr. George F. Barker, Dr. R. S. Huidekopper, dr. Harrison Allen, valamint W.
D. Marks, L. M. Haupt és E. H. Coates professzorok, s a philadelphiai Képzôművészeti
Akadémiáról Thomas Eakins.15)
Az állati mozgás tanulmányozására
Muybribge a philadelphiai Állatkertbôl kapott állatokat. A gépei elôtt mozgó
férfiak és nôk részben az egyetemrôl érkeztek. A férfiak között ott volt
a "testnevelés
professzora", a "futóbajnok", a "vívó és ökölvívó klub edzôi"
és "egy közismert bokszoló". A nôk - mivel sokukat meztelenül fényképezték
- zömmel hivatásos művészeti modellek voltak, de az egyik philadelphiai színház
prímabalerinája is táncolt az egyetemen felállított 48 fényképezôgép elôtt.16)
Muybridge-nak az egyetemen alkalmazott módszere a Palo
Alto-i eljárás továbbfinomított változata volt. A mozgó alakok egy mintegy négy
méter széles kifehérített háttér elôtt haladtak el, amelyet függôleges és
vízszintes vonalakkal 5 centiméteres négyzetekre osztottak; minden tizedik vonalat
vastagabbra húztak. Egyes kísérletekhez mozgatható hátteret használtak, hol
fehéret, hol feketét. A rögzített háttérrel szemben, a mozgásiránnyal
párhuzamosan 24 fényképezôgépet állítottak fel. A lencsék egymástól mért
távolsága kb. 15 cm volt, a háttértôl pedig közel 15 méter.
A 24 rögzített gépen kívül idônként még kétszer 12 hordozható gépet is
használtak. Az egyik gépcsoporttal a már elindult személyt fényképezték és
"hátulnézeteket" rögzítettek. Néha a 12 gépet egymás fölött helyezték el;
ilyenkor a 6. gép lencséje volt egy szinten a rögzített gépek lencséjével. A másik
12 gép a közeledô személyt a rögzített háttérhez 60 fokos szögben fényképezte.
Ezeknek az expozízióknak az eredményei a Muybridge "hátsó rövidüléseknek"
illetve "szembe-rövidüléseknek" nevezte, a mozgásirányhoz derékszögben
készült képeket pedig "laterálisoknak".
Egyszerre is lehetett használni a gépek mindhárom csoportját - a szimultán
expozíciót egy ötletes elektromos rendszerrel oldották meg. Minden csoport
1. számú gépét például egyazon pillanatban lehetett "elsütni", majd
mindhárom 2. számút stb. Ebbôl következôen legalább tizenkét expozíció három
fotósorozatot eredményezett: az egyik mindig derékszögben a mozgás irányára;
a második a mozgás vonalában hátulról (azaz derékszöget bezárva a rögzített
háttérrel és a vele szemben álló fô gépcsoporttal); végül a harmadik sorozaton
a személy 60 fokos szögbôl látszott, amint a gépek harmadik csoportja felé
közeledik.
Ezekhez a szimultán felvételekhez motorral hajtott, fémbôl készült érintkezést
(műszaki nyelven: "kefét") alkalmaztak, mely egy korongszerű, de szelvényekre
vágott kommutátoron haladt át. A kefe sebessége változtatható volt (s ezzel
szabályozható az expozíciók közötti idô). Amikor a kefe érintkezett a kommutátor
valamelyik szelvényével, bezárult az áramkör, mely az egy, két vagy három
redônyzárat egyszerre kioldó mágneses berendezést működtette - attól függôen,
hány gép volt bekötve a rendszerbe. Az áramkörbe, egy elektromosan működtetett,
másodpercenként százat rezgô hangvillát is beillesztettek. A villa mozgása minden
exponálásnál kilengett s nyomot hagyott egy bekormozott lapon. A rögzített
rezgésekbôl ki lehetett számítani az egyes expozíciók idôtartamát, valamint a
közöttük eltelt idôt. Muybridge becslése szerint az általa Pennsylvaniában
használt legrövidebb expozíciós idô a másodperc hatezred része volt - erre már
aligha volt szükség. A megjelentetett felvételeknél Muybridge általában nem is az
expozíciós idôt, hanem a gépkezelô tetszése szerint változtatott, expozíciók
közötti idôtartamot adja meg. Az alkalmazott szünetek tartománya állítólag "a
másodpercek hatezred részétôl több másodpercig" terjed. Ha adott az
expozíciók közötti idô, könnyen meghatározhatjuk, mennyi idôt vett igénybe a
fényképezett személy valamely mozdulathoz: a mozgás lezárulásáig egymást követô
expozíciók számát megszorozzuk az ezred másodpercekben megadott idôközzel. De -
Muybridge mondotta - ezeket az idôközöket "elégséges pontossággal" ki
lehetett számítani század, sôt ezred másodpercekben. Az expozíciók közötti
idôközök pontosságát úgy ellenôrizték, hogy folytonosan fényképeztek egy ismert
sebességgel forgó fekete korongra festett fehér foltot. Ehhez egyszerre két gépet
használtak és az eredmények vizsgálata után egyetemi bizottság jelentette ki, hogy
az expozíciók közötti idôk egyenlôk voltak "két eset kivételével, ahol is a
különbség pár tízezred másodperc volt." A kronográfiáról (a hangvilla
kiírásáról) is megállapították, hogy pontosan megegyezik az expozíciók közötti
idôk helyes megadásában az ellenôrzô kiséletek eredményeivel.
A 24 "rögzített" gépbe (melyek az út hosszával és a háttérrel szemben,
a mozgásiránnyal pedig derékszögben álltak) 4x5 hüvelykes üvegnegatívot tettek.
A 3x12 hordozható gépben kisebb negatívokat alkalmaztak, jóllehet, mindegyik
kis csoport lényegében egyetlen gép volt, amelynél az egy-egy lencse által
befogott területeket válaszfalak különítették el. A redônyzárak a lencsék
elôtt működtetett feltekert zárak voltak. Minden redôny végtelen tekercsén
két, azonos méretű nyílás volt. Amikor a mágneses berendezés kioldotta a
zárat, rugók és gumiszalagok hozták mozgásba a tekercset s a két nyílás egymás
fölé került. Úgy helyezték ezeket el, hogy találkozásuk éppen a lencse elôtt
történt s így következhetett be az expozíció. A felgöngyölt zárat működtetô
feszültség - s ez által a zárnyitás sebessége - szabályozható volt.
1884 tavaszán indult meg a fényképezés az egyetemen és a következô év ôszéig
tartott. Jobb napokon öt-hatszáz negatívot exponáltak - a rekord napi 750 felvétel
volt. Összesen mintegy 100.000 negatív készült.17)
A következô éveket Muybridge nyilván azzal töltötte, hogy kiválogassa és kiadásra
elôkészítse a nyomatokat. 1887-ben az egyetem 781 lapot jelentetett meg, amelyek
mindegyikén 12-36 Muybridge-fotó kapott helyet. A reprodukáláshoz szükséges
rézlemezeket a New York-i Fotómetszô Társaság készítette, a nyomás nehéz, 19x24
hüvelykes vászonpapírlapokra történt. Az egyes lemezek nyomott felülete 6x18
hüvelykestôl 9x12 hüvelykesig terjedt. A lapok hol a 24 géppel derékszögbôl
készült felvételeket mutatták egyetlen személy mozgásáról, hol a fent leírt két
gépcsoport készítette felvételeket, hol pedig mind a háromét. A jelen kötet
illusztrációi ezeknek az - elôször 1887-ben kiadott - Muybridge-lapoknak a
reprodukciói.
A képeket különféle formákban jelentették meg. Mind a 781 kapható volt
bekötetlenül, bôr mappában; vagy pedig 11 kötetbe rendezve, melyekben a lapok
egyesével voltak rögzítve. A hirdetések szerint áruk 500 illetve 550 dollár volt.
Kapható volt 100 válogatott, kötetlen tábla is bôr mappában 100 dollárért; s a
vevô, ha már vett 100 táblát, megvehette az összes többit is, vagy további lapokat
darabonként 1 dollárért. Külön kiadták a táblák teljes katalógusát. Talán
érdemes felsorolnunk a táblák különbözô osztályait; listájuk hasznára lehet a
mai kutatóknak.18)
A Muybridge publikálta 14 csoport a következô:
Csoport A tábla száma
1. Férfiak drapériában 6
2. Férfiak ágyékkendôben 72 magasugrás
3. Férfiak meztelenül 133 futás diszkoszvető
4. Nôk drapériában 60
5. Nôk áttetszô drapériában és félmeztelenül 63
6. Nôk meztelenül 180
7. Gyerekek drapériában 1
8. Gyermekek meztelenül 15
9. Férfiak mozdulatai 5
10. Meztelen és félmeztelen férfiak és nôk abnormális mozgásai 27
11. Járó, ügetô, vágtázó, ugró, stb. lovak 95
12. Öszvérek, ökrök, kutyák, macskák,
kecskék és más háziállatok 40
13. Oroszlánok, elefántok, bivalyok, tevék, ôzek és más vadállatok 57
14. Galambok, keselyűk, struccok,
sasok, darvak és más madarak
27
Összesen 781
A tizedik csoport - "Az abnormális mozgások" - különös figyelmet érdemel.
E fogtók készítésére feltehetôen Dr. Francis X. Dercum, a Pennsylvania Egyetem
Orvosi Karának neurológusa ösztönözte Muybridge-et. Tény, hogy az egyik elsô,
ha nem éppen a legelsô orvostudományi tanulmány, mely az abnormális mozgás
fotóival illusztráltan jelent meg, Dercum cikke volt - Néhány normális és
abnormális mozgás viszgálatata címmel - melyet Muybridge különbözô remegés-típusokról
készített felvételei kisértek.19)
Muybridge művének terjedelmessége és magas ára kizárta a széleskörű terjesztést.
Kielégítendô felvételeinek kevésbé drága gyűjteménye iránti keresletet,
Muybridge a késôbbiekben megjelentette eredeti munkájának két rövidített
változatát. Az elsônek - Animals in Motion (Mozgó Állatok) - a szerzôi jogát
1899-ben jegyeztette be, a mű azután többször is kiadásra került. Mintegy
100 autotípia illusztrálta. Jelentôsen csökkent az eredetihez képest a lemezméret;
miután ebben a kötetben az egyes lapok kb. 9,5 X 12 hüvelykesek és a nyomott
felületek a lapoknál jóval kisebbek. Mégis rendkívül hasznos kiadvány, mert
ebben Muybridge sokkal részletesebben írta le és elemezte saját munkáját,
mint a korábbi gyűjteményben. Ezt követte egy nagyjából hasonló terjedelmű,
mintegy 125 táblát tartalmazó kötet: The Human Figure in Motion (Az emberi
alak mozgása). Szerzôi joga 1901-es, és szintén több kiadást ért meg. (Én
a "harmadik utánnyomást"
láttam, mely 1907-es.) Amint a címe is jelzi, ez a kötet csak az emberi mozgást
ábrázoló táblákat tartalmazza, noha pár ilyen tábla már a korábbi gyűjteményben
- a Mozgó állatok-ban - is szerepelt.
Az emberi alak mozgása - úgy tűnik - egyben Muybridge utolsó kiadványa. Miután
megszakította kapcsolatait a Pennsylvania Egyetemmel, egy ideig még Amerikában, majd
Angliában lakott. Végül 1900-ban visszatért szülôhelyére, Kingston-on Thames-be,
ahol 1904. május 8-án bekövetkezett haláláig élt. Az állati mozgássalkapcsolatos
hátrahagyott anyagát a kingstoni közkönyvtár örökölte.20)
Jegyzetek
Robert Taft: Edward Muybridge és munkássága
Fotoelméleti szöveggyűjtemény. Magyar Fotóművészek Szövetsége 1983
Budapest, 59-69., 70-74.lap. |