Albrecht Dürer (1471-1528)

Apja kezdetben maga tanította a rajz elemeire. 1486-ban Wolgemut tanítványa lett. 1490-ben indult kötelezõ vándorútjára. Schongauer mûvészetével ismerkedett. 1494-95. Nürnbergbe megy, Pollaiuolónak és Mantagnának rézmetszeteit tanulmányozta. 1506-ban Velencébe ment és érdeklõdése a renissance felé fordult.

Renaissance mûvésszé vált abban a tekintetben is, hogy nem szervezett mûhelyt. Nem érzi magát céhszerû iparosnak, jóllehet kényszerûségbõl tagja maradt a nürnbergi festõcéhnek. Csak azt vállalja, és csak annyit vállal, amennyit saját kezûleg el tud végezni. Tanítványit csak oktatja, de nem vonja be a maga feladatainak elvégzésébe. Mûveinek majd mindegyikét jól láthatóan és jellegzetes egyéni monogrammal jelzi. Rendkívül sokoldalú mûvész volt. A festésen kívül a fa-, a rézmetszet foglalkoztatja.

Mûvészetével nem csak gyakorlatban, hanem elméletben is foglalkozott.

Elsõ munkája 13 éves korából maradt ránk, egy rajzolt önarckép formájában. Eleinte Schongauer grafikai stílusát követte. 1495-ben kezd megszabadulni Schongauer hatásától.

Olaszországi útjai alkalmával természettanulmányokat folytatott, vízfestmények tanúskodnak errõl.

Olaszországból visszatérve készítette elsõ fametszetsorozatát, az Apokalipszis 14 jelenetét.

Több nagyhatású arcképet festett. Formái egyre kerekebbek, húsosabbak lesznek. 1500-tól aktot is rajzol. Arcképek és állatrajok, növénytanulmányok kerülnek ki keze alól.

1503-ban festette a Három királyok imádása képét, melyen térproblémák és kompozíciós kérdések mellett a gótikus hagyományoknak is bõséges szerepet juttatott.

A Rózsafüzéres Madonnában stílusa fordulatot vett. Határozott velencei hatások (Bellini) jelentkeznek a képen.

Az arckép maradt élete utolsó éveinek fõ feladata. Élete utolsó és talán fõmûvén, a négy apostolt ábrázoló két oltárszárnyon monumentális szintézise alakul ki a gótikus formának és az új, az egyéniségen alapuló renaissance természetlátásnak.

Dürer követõit dunai iskola néven foglaljuk össze.