Donatello Dávidjával tér vissza a művészeti ábrázolások lehetőségei közé a realisztikus akt. Donatello első újítása, amelynek aztán sok követője lesz a reneszánszban, hogy Dávidot a hagyományossal szemben fiatal fiúként ábrázolja, azt a korát mutatja, amikor fiatalként az esze legyőzi Góliát nyers erejét. (Ne feledjük, a reneszánsz ember ideálja az ész!) Mintegy fiatal görög isten jelenik meg előttünk, a Góliát-fej a lábánál pedig nem más, mint a dionüszoszi szobrok talapzatán gyakran megtalálható öreg szatírfej. Nemcsak hogy megjósolhatatlan az ezt megelőző kor művészetéből ezen alkotás létrejötte, de Donatello további életművétől is, amennyiben művészete drámai szobrászatnak mutatkozik, és a testi tökéletesség helyett az erkölcsi- és az érzelmi vészhelyzet foglalkoztatta. Mégis úgy érezzük, hogy Dávidban ugyanolyan mohósággal szemlélte azokat a finom feszüléseket és átmeneteket, amelyek a fiatal test érzéki megjelenését okozzák, mint egy IV. sz-i görög. Ám eltér a klasszikus arányoktól, ő egy valóságos fiút jelenít meg, akinek a mellkasa szűkebb és a lágyéka kevésbé gömbölyű a görög eszménynél.

Mint a középkori művészek, Donatello is alkalmazta a szenvedés ábrázolására az aktot. Az Angyaloktól támogatott halott Krisztus téma egyike volt azoknak, ahol a reneszánsz művészeknek a test számára teljesen új helyzeteket és mozdulatokat kellett kitalálniuk. Donatello visszanyúlt a gótikába, átvette onnan azt az ábrázolási módot, amikor a halott Krisztus teste félig kinn van a sírból, és gyermekangyalok támogatják. Elernyedő mozgást vitt bele, a test egyik oldala meggyűrve, a másik a végletekig kifeszítve. A test nem zavaróan szép, modellállása közvetíti a tragédia és a fájdalom érzetét.

Ez az ábrázolás is mutatja, hogy a XVI. sz-i olaszok igazán lelkesülten rajongtak a szép meztelen testért, de végső soron mint az energia, a hősiesség vagy a szellemi diadal kifejezésének eszközét becsülték.

Az akt ettől kezdve a klasszikus reneszánsz első száz évében virágzott a legjobban, amikor az antik ábrázolások iránti friss étvágy összefonódott a szimbolizmus és a megszemélyesítés középkori szokásaival. Akkor úgy látszott, hogy nincs olyan magasztos fogalom, amelyet ne lehetne a meztelen testtel kifejezni, és nincs olyan használati tárgy, amely ne lenne különb, ha emberi alakot kap.

A női akt létjogosultságát az a filozófia adja, miszerint két féle Vénusz létezik: az égi és a közönséges. Az európai művészet egyik örökké visszatérő törekvése, hogy a női alakoknak olyan formát adjon, hogy Vénusz közönségesből égivé változhasson.