Ha pedig női akt, akkor Botticelli. Egyik fő művének mondhatjuk a Primavera, azaz Tavasz című képet, amely a jellegzetes udvari elegancia jegyében készült. Tulajdonképpen a három grácia reneszánsz megfogalmazása ez, ami azért is fontos, mert immáron nem csak Éva jelenik meg női aktként a műveken. Valami módon a gráciák meztelensége mentesült az erkölcsi kárhoztatás alól, következésképpen ők szolgáltatták azt a témát, amelyen keresztül a meztelen női test szépsége először mutatkozhatott meg a XV. sz-ban. Ettől kezdve a reneszánsz művészek elhitetik velünk, hogy a három meztelen alaknak ez az összefonódása szokásos és szükségszerű.

Alakjai a draperie mouillée által támogatva és kiemelve jelennek meg, szembetűnően karcsúbbak és törékenyebbek, mint az ókoriak. Fejeik külön-külön nézve rendkívül valódiak. Individuális lelkek, és ez külön ízt ad testi szépségüknek. Botticelli e művében nem törődött a tér és a szilárdság ábrázolásával, a szép formákat dekoratív hasonlóságaik révén egyesítette. A mű többi alakja ráadásul nem klasszikus. Maga az illedelmesem felöltözött Vénusz egy Angyali Üdvözlet Máriájának mozdulatával emeli kezét, a Keleti szél jeges öleléséből menekülő Tavasz alakja pedig gótikus akt.

Rómában dolgozván Botticellit antik emlékek vették körül. Ennek hatására festi meg a tengerből kiemelkedő istennőként a Vénusz születését. A mű olyan tömör és szobrászi, hogy szinte relief is lehetne. Az ábrázolás módja, azaz, hogy a figura akt, valamint az arányok az antik szépségeszményre utalnak, de a test egy gótikus elefántcsont szobor ívét követi. Teljességgel hiányzik belőle a klasszikus művészetben oly nagyra becsült magabiztosság.

A testsúly nincs egyenletesen elosztva egy függőleges vonal két oldalán, csaknem teljes súlya a jobb oldalra esik. Vénusz lábai nem is keltik azt a látszatot, mintha megtartanák testét, alakja nem áll, hanem lebeg. Az arc már középkori. A fej ugyanaz, amelyet Botticelli a madonnáihoz használt. Botticelli Vénusza nem tagadja meg az érzékek birodalmát, testének áramlása olyan, mint az érzéki gyönyörűség hieroglifája. Ettől kezdve már az is elmondható, hogy az akt már minden mitológiai szereplő megfestésére alkalmas kifejezésmód lesz. Vénusz ugyanis nem más, mint a szerelem és a szépség pogány istennője, és a kor új női szépségeszménye is egyben.

Lényegében és hatásában az előbbitől merőben eltérő női akt az Igazság alakja a rágalom-táblán. Ekkorra nem csak hogy elmúlt már az antik esztétikai hatása Botticelli művészetében, de Savonarola prédikálása és vértanúsága meggyőzte őt, hogy az érzéki gyönyörök minden durvaságuktól megtisztítva is hiábavalóak és megvetendők. Így az Igazság a legkevésbé kívánatos valamennyi akt közül, amelyek nem határozottan csúfak. Felületesen nézve hasonlít ugyan a Vénuszra, de annak folyamatossága itt csaknem minden ponton megtörik. A Vénusz klasszikus oválisa helyett az Igazság karjai és fejtartása a középkori dialektika cikcakkos, rombusz alakú mintáját idézik. Botticelli nem tud szilárdság és báj nélkül rajzolni, de minden vonásban azon van, hogy az öröm legkisebb szikráját is megtagadja magától, és ez a puritanizmus arra kényszerít, hogy alakját lehangolóan ösztövérre formálja.

Mint látható, az önfeledt mozdulat megtestesülése érdekelte az aktábrázolásban, és csak egyszer, a Szent Sebestyénben hoz létre nyugalmi állapotban lévő aktot.