Tizianonál is megismétlődik a női akt giorgionei ábrázolása. Urbinói Vénusza első látásra nagyon hasonlít az Alvó Vénuszhoz, ugyanazt a pózt veszi föl alakja, mindössze a jobb kar és a mell helyzetét változtatva. Az ő Vénusza azonban már nem kelti a szűziesség látszatát. A körvonal felbomlott, a hegyes szögű háromszög, amely Giorgione Vénuszának mellei és nyakának alapja bezárnak, Tizianonál egyenlő oldalúvá változott át. Szemét sem süti le, pillantása inkább mondható hívogatónak. Az érzéki jelleget tehát tovább fejlesztette. A legszebb giorgionei akt az Égi és földi szerelem című kép alakja. E Vénusz dús, természetes és nyugodt. Körvonala klasszikusabb Giorgione alakjainál. Minden bizonnyal egy antik mű ihlette, és a művész egy odavetett  karmazsinvörös lepellel még a kar vonalát is megtöri, pontosan ott, ahol idővel letörött volna.

Venus Anadyomenéje az a mű, ahol a női testet minden érzéki súlyával egyetemben, önmagába zárva, öncélként kínálja fel. Ez a mese vagy díszlet ürügye nélküli aktábrázolás ritka volt a XIX. sz. előtt.

Urbinói Vénuszának formáját alkalmazza, csak jócskán eldurvítva, amikor a Venus del Pardóval keserves kísérletet tesz korai stílusának visszahódítására.

Titiano felfedezte a heverő Vénusz két új mintáját. Egyikük bal karjára támaszkodó alak, teste a néző felé fordul. Ez az ábrázolás először Cupidóval kettesben jelenik meg, később pedig számos replikán egy-egy hódolóval, aki a lábánál ül, és orgonán vagy lanton játszik. Ebben a sorozatban csak a fejtartás változik, a test mindig ugyanaz marad. Ez az akt az ő legsajátabb teremtménye. (Egyéb alakjaihoz az elődök szolgáltatták legalábbis a körvonalakat.) A Vénusz az orgonajátékossal sorozat jellemzői, hogy gazdag, súlyos és egy csöppet közönséges. Szemben van velünk, és ez a természetének áradó nyíltságát tükröző frontalitás nyerte meg Tizianót, és késztette ara, hogy olyan gyakran megismételje a formát. De alkalmat adott neki arra is, hogy festményeken rója le a teljesen és egyenletesen megvilágított, nagy puha bőrfelületek iránti csodálatát. Alakjait mégsem teszi kihívókká, jóval stilizáltabbak, mint ahogy első pillantásra látszik. A természetes külsőségeket elnyomta vagy alárendelte ideális sémájának.

A Vénusz az orgonajátékossal mindenestül velencei. Itália többi részében hosszú ideje egészen más formájú testek voltak divatban, és maga Tiziano is megadta magát az új eszménynek. Az eredmény a Danaé lett, amelyet a következő években csaknem ugyanannyi változatban megfestett. Testtartása vélhetőleg Michelangelo rajzain alapul, és csakugyan hasonlít az Éjhez, csak meg van fordítva, és mintegy kinyitva. A feje hátrahanyatlik a párnán, kéjsóváran szemlélve az aranyesőt. A karja már nem csavarodik ki az oldalán, hanem kényelmesen pihen a vánkoson, mint Vénuszainak karja.

Később Tiziano hátat fordított a frontális pózoknak és a határozott kontúroknak. A Diana és Aktaión és a Diána és Kallisztó című képeken a női test példátlanul mentes minden stilisztikai előítélettől. Igaz, hogy a főalakok némelyikét a mesterkélt elegancia jellemzi, de szolgálólányai mindkét képen bámulatosan természetesek. Az Aktaión középpontjában kuporgó alakot még Rubens is a legcsodálatosabb aktnak tartotta a festészet egész történetében. A képzelet szabadságát a szerkesztés és a kidolgozás ugyanolyan mérvű szabadsága támogatja. A formák nincsenek már egyenletesen megvilágítva, hanem vetett árnyékokon és visszavert fényeken haladnak keresztül, és a festék széles, nyugtalan, fénylő színekkel van felrakva.