Romantika
A romantika szó a "roman"-ból származik (regény). Az irányzat a "regényességet", festőiséget szegezi szembe az egyéniséget gúzsba kötő, merev társadalmi normákkal. Ilyen értelemben természetesen szembekerül - különösen a 19. század második évtizedében - a művészi alkotást esztétikai szabályokkal korlátok közé szorító klasszicizmussal is.
A romantikát mindenekelőtt az egyéniség kultusz jellemzi. A romantikus művész nem érzi magára kötelezőnek a meglevő hagyományokat. A rajz helyett a szín lesz uralkodóvá.
Az egyéniség kultusza mellett a romantikus lelkialkat legfontosabb megnyilatkozása a felfokozott életérzés, az élet teljes intenzitással való átélésének igénye. Ebből következik az érzelmek és szenvedélyek kultusza.
A művész legfőbb ihletője a képzelőerő - ezért korlátlan jogokat követel a képzelet számára. A romantikus stílus egyik legjellemzőbb vonása a festői hatásokra törekvés.
A romantika előzményeihez tartozik a 18. századi angol tájkert divatja, mely a szabályozott barokk parkokkal szemben a még "érintetlen" természetet utánozza szeszélyes ösvényekkel, festői facsoportokkal, sziklákkal, sőt műromokkal. "Festőinek" tekinthető a park mélyén rejtőző kis pavilon is, különösen, ha (ál) kínai vagy japán díszítőelemeket hordoz. A rokokóval együtt terjed el ugyanis a "chinoiserie" (sinoázri), a kínai díszítőelem divatja. Éppúgy festői, mint "regényes" lehet egy repkénnyel befutott antik oszloptöredék. Ezért is nehéz olykor a klasszicizmust és a romantikát különválasztani, hiszen az utóbbi építészeti példa mindkettőnek kedves. A romkultusz sajátos formája azonban kizárólag a középkorból merít ösztönzést, ez Angliában az ún. "gótikus újjászületés", mely a németeknél olyan törekvésekkel jár együtt, mint a nemzeti múlt újraélesztése, s olyan vállalkozásokkal, mint a középkarban félbemaradt kölni dóm tornyainak felépítése. Ez utóbbit Goethe is támogatja, holott ő korábban inkább a klasszicizmus híve, most pedig neki is köszönhető, hogy a rossz csengésű "gót" (= német, azaz barbár, bizarr, ízléstelén) szó mindinkább progresszív szemléletet jelez.
A romantika másik előzménye, a szentimentalizmus ugyancsak összefügg Goethe nevével. Az ifjú Werther szenvedései című regénye ugyanúgy, mint Rousseau Új Héloise-e, a visszafojtott egyéniség jogainak és elvágyódó érzelmeinek próbál érvényt szerezni a feudális társadalom kötelmeivel szemben. Az egyéniség és az érzelmek szabadsága a romantika kulcsszavai. "Nehéz nem meglátni, mit keres a XIX. század: valódi jellemző vonása az erős emóciók utáni szomj . A XIX . század tehát az emberi szív pontos és lángolóan szenvedélyes ábrázolásában fog különbözni minden előző kortól." (Stendhal) Az egyéni érzelmek különösen a németeknél telítve vannak mélabúval (melankóliával), halálvággyal - ilyen a legnagyobb német romantikus festő, Caspar David Friedrich egész életműve -, míg a franciáknál a fantázia lelkes, mámoros kiáradásával (Delaeroix, Géricault). Mindkét művészi magatartásban közös azonban a végtelen igézete, az elvágyódás az adott kötöttségek közül. Ez a vágy nyilatkozik meg a múlt felé fordulásban és az egzotikus Kelet iránti vonzódásban egyaránt. Victor Hugo látomása a Keleti énekek (1829) előszavában: "középütt a hatalmas gótikus székesegyház fűrészfogú tornyaival, terebélyes harangtornyával, öt dombormíves kapujával, csipkésen áttört frízével, látszólag törékeny gyámíveivel; aztán mély üregeivel, bizarr oszlopfős pillérerdejével, ravatalaival, szentjei s ereklyéi millióival..." stb. Majd néhány sorral alább: "aztán, a város másik végében, szikomorfák és pálmák közt rejtőzve, a keleti mecset réz- és önkupoláival, festett kapuival, lakkozott falaival, felülről áradó világosságával, karcsú íveivel, éjjel-nappal füstölgő füstölőivel... A középkor és a Kelet ihlető forrása mellett a nép művészete is a kor "felfedezése"; ösztönző hatása különösen érvényesül a függetlenségükért küzdő kelet-európai népek nemzeti romantikus mozgalmaiban.