Rembrandt
Harmensz van Rijn (1606-1669)

Hollandiában, Leydenben
született. Jacob Swanenburgh műhelyében kezdett festeni. 1623-ban
Amsterdamba ment, ahol Pieter Lastman keze alá került. Önálló
műhelyét először Leydenben nyitotta meg, 1631-ben visszatért Amsterdamba,
ahonnan többet nem is mozdult ki. Kétszer nősült, de mindkét felesége
meghalt. Élete utolsó éveit egyedül töltötte, nagy nyomorban.
Mint arcképfestő szerzett
magának először elismerést. A Tulp doktor anatómiájának sikerét
több megbízás követte. Arcképfestészetének főműve az Éjjeli őrjárat.
Vallásos tárgyú képeket
is festett, mind ószövetségi, mind újszövetségi témákat feldolgozott.
A képeket minden illuzionista külsőségtől mentesen, mint történelmi
vagy mint életképeket fogott fel és valósított meg.
A mitológiát is tárgykörébe
vonta ugyanolyan tárgyilagossággal mint vallásos képeit.
Festészetét úgy jellemezhetjük,
hogy ifjúkorának részletező, tapogató, külsőségekben is realista
stílusától töretlen és állandóan felfelé ívelő vonalban haladt,
a részletek nélküli nagyban való látás és megjelenítés, a színek
és a fény külön és egymásra vonatkoztatott gazdag buzgása felé.
Kevés színnel nagyon színes tudott lenni, a fénnyel pedig alakotott
és jellemet épített.
Kivonja a képet a
közvetlen érzékelés köréből, mellőz minden olyan mozzanatot, amely
a tapintóérzék empirikus tapasztalataira apellál, némelykor az
ívelő formát egyenes vonalakkal egészen laposan ábrázolja, anélkül,
hogy a forma, a kép egészében laposan hatna.
Ez a stílus nem lép
fel nála azonnal.
A Fürdőző Diana még
viszonylag plasztikus stílusban készült, hangsúlyt ad a részletformáknak.
Késői
női aktábrázolásoknál nagyvonalúbb formakezeléssel s már nem csak
lapos vonalvezetéssel találkozunk.
A korai képeken az
alak erősen kiemelkedik, a késői kompozíciókon ellenben valósággal
beleágyazódik a téralkotó tónusok egészébe.
Amikor fiatal volt,
akkor még a koldus rongyaiban látta a festői szépséget, és a fejek
közül a barázdákkal szántott aggastyánarcok foglalkoztatták. Romos
falakat fest, törött lépcsőt, átlósan felépített kompozíciókat,
erőteljes fényhatásokat és általában a sokféleség vibrálását.
Később azonban fokozatosan eltűnnek ezek a pittoreszk elemek és
ugyanilyen mértékben tért nyer képein az igazi festőiség.
Rembrandt:
A tékozló fiú hazatérése (1663)

Lukács evangéliuma
elbeszéli Jézus példázatát a tékozló fiúról, aki nem akarta kötelességét
teljesíteni az apai házban. Elkérte örökségét, hogy messzi vidéken
minél előbb önálló életet kezdhessen. A tekintélyes vagyonnal
azonban nem tudott gazdálkodni, rossz társaságba keveredett, dorbézolt.
Pénze fogytán alantas munkára kényszerült, és ekkor eszébe jutott,
hogy otthon milyen szeretet vette körül. Bűneit megbánva hazatért
tehát. Apja örömmel fogadta, megbocsátott neki.
E történet az egyik
leggyakrabban feldolgozott bibliai elbeszélés; a németalföldi
művészetben több mint 120 ábrázolását ismerjük. Népszerűsége azzal
magyarázható, hogy miként Kálvin is hangsúlyozta - jelképezi az
Úr kegyelmét a bűnösök iránt, és azt, hogy mindig kész megbocsátani
nekik.
A rézkarcon az elbeszélés
utolsó pillanatait látjuk: a megtört, rongyokba öltözött fiú térde
esik a ház elé kifutó apa előtt, s az szeretettel öleli magához.
Jobbra egy szolga, az apa kívánsága szerint, új ruhát hoz a bűnösnek,
mögötte az idősebb testvér keserű arccal lép ki az ajtón. A jelenet
felfogásához, a beállításhoz Maarten van Heemskerck (l498-1574)
fametszete adott ösztönzést; még motívumátvételek formájában is
(pl. a lépcső, árkád, vándorbot, a fiú összetett keze). Rembrandt
stílusa azonban eltér az idősebb mesterétől: alakjai nem olyan
plasztikusak, nem olyan hangsúlyozottan erőteljesek, és közelebb
kerültek egymáshoz. Statikus csoportjuk mély, bensőséges érzelmeket
áraszt. Az idős férfi szépen formált tartása, ölelő mozdulata
az apai szeretetet, a gyengédséget példázza. A korábbi évek felfogásától
eltérően Rembrandt művéből ezúttal elmaradtak a széles gesztusok,
a teátrális mozdulatok és az erős érzelemkitörések.
A barokkra jellemző
a lendületes vonalvezetés. |