Rembrandt Harmensz van Rijn (1606-1669)

Hollandiában, Leydenben született. Jacob Swanenburgh műhelyében kezdett festeni. 1623-ban Amsterdamba ment, ahol Pieter Lastman keze alá került. Önálló műhelyét először Leydenben nyitotta meg, 1631-ben visszatért Amsterdamba, ahonnan többet nem is mozdult ki. Kétszer nősült, de mindkét felesége meghalt. Élete utolsó éveit egyedül töltötte, nagy nyomorban.

Mint arcképfestő szerzett magának először elismerést. A Tulp doktor anatómiájának sikerét több megbízás követte. Arcképfestészetének főműve az Éjjeli őrjárat.

Vallásos tárgyú képeket is festett, mind ószövetségi, mind újszövetségi témákat feldolgozott. A képeket minden illuzionista külsőségtől mentesen, mint történelmi vagy mint életképeket fogott fel és valósított meg.

A mitológiát is tárgykörébe vonta ugyanolyan tárgyilagossággal mint vallásos képeit.

Festészetét úgy jellemezhetjük, hogy ifjúkorának részletező, tapogató, külsőségekben is realista stílusától töretlen és állandóan felfelé ívelő vonalban haladt, a részletek nélküli nagyban való látás és megjelenítés, a színek és a fény külön és egymásra vonatkoztatott gazdag buzgása felé. Kevés színnel nagyon színes tudott lenni, a fénnyel pedig alakotott és jellemet épített.

Kivonja a képet a közvetlen érzékelés köréből, mellőz minden olyan mozzanatot, amely a tapintóérzék empirikus tapasztalataira apellál, némelykor az ívelő formát egyenes vonalakkal egészen laposan ábrázolja, anélkül, hogy a forma, a kép egészében laposan hatna.

Ez a stílus nem lép fel nála azonnal.

A Fürdőző Diana még viszonylag plasztikus stílusban készült, hangsúlyt ad a részletformáknak.

Késői női aktábrázolásoknál nagyvonalúbb formakezeléssel s már nem csak lapos vonalvezetéssel találkozunk.

A korai képeken az alak erősen kiemelkedik, a késői kompozíciókon ellenben valósággal beleágyazódik a téralkotó tónusok egészébe.

Amikor fiatal volt, akkor még a koldus rongyaiban látta a festői szépséget, és a fejek közül a barázdákkal szántott aggastyánarcok foglalkoztatták. Romos falakat fest, törött lépcsőt, átlósan felépített kompozíciókat, erőteljes fényhatásokat és általában a sokféleség vibrálását. Később azonban fokozatosan eltűnnek ezek a pittoreszk elemek és ugyanilyen mértékben tért nyer képein az igazi festőiség.

Rembrandt: A tékozló fiú hazatérése (1663)

Lukács evangéliuma elbeszéli Jézus példázatát a tékozló fiúról, aki nem akarta kötelességét teljesíteni az apai házban. Elkérte örökségét, hogy messzi vidéken minél előbb önálló életet kezdhessen. A tekintélyes vagyonnal azonban nem tudott gazdálkodni, rossz társaságba keveredett, dorbézolt. Pénze fogytán alantas munkára kényszerült, és ekkor eszébe jutott, hogy otthon milyen szeretet vette körül. Bűneit megbánva hazatért tehát. Apja örömmel fogadta, megbocsátott neki.

E történet az egyik leggyakrabban feldolgozott bibliai elbeszélés; a németalföldi művészetben több mint 120 ábrázolását ismerjük. Népszerűsége azzal magyarázható, hogy miként Kálvin is hangsúlyozta - jelképezi az Úr kegyelmét a bűnösök iránt, és azt, hogy mindig kész megbocsátani nekik.

A rézkarcon az elbeszélés utolsó pillanatait látjuk: a megtört, rongyokba öltözött fiú térde esik a ház elé kifutó apa előtt, s az szeretettel öleli magához. Jobbra egy szolga, az apa kívánsága szerint, új ruhát hoz a bűnösnek, mögötte az idősebb testvér keserű arccal lép ki az ajtón. A jelenet felfogásához, a beállításhoz Maarten van Heemskerck (l498-1574) fametszete adott ösztönzést; még motívumátvételek formájában is (pl. a lépcső, árkád, vándorbot, a fiú összetett keze). Rembrandt stílusa azonban eltér az idősebb mesterétől: alakjai nem olyan plasztikusak, nem olyan hangsúlyozottan erőteljesek, és közelebb kerültek egymáshoz. Statikus csoportjuk mély, bensőséges érzelmeket áraszt. Az idős férfi szépen formált tartása, ölelő mozdulata az apai szeretetet, a gyengédséget példázza. A korábbi évek felfogásától eltérően Rembrandt művéből ezúttal elmaradtak a széles gesztusok, a teátrális mozdulatok és az erős érzelemkitörések.

A barokkra jellemző a lendületes vonalvezetés.