A barokk zene
(kb. 1600-1750)

François Couperin (1668-1733)

Johann Sebastian Bach

Claudio Monteverdi

Händel


A barokk zenében is kimutathatók a barokk képzőművészet és irodalom stílusjegyei: ünnepélyes hangvétel, nagy, lenyűgöző arányok, ellentétek szembeállítása, hírtelen, váratlan tempómódosítások.

A barokk zene feszültséget teremtő, mozgalmas, dinamikus, sűrűn alkalmaz díszítéseket.

A barokk zene stílusjegyei nemzetenként is mást jelentenek, eredményeznek. A zenében a barokk a legnagyobb formaalkotó korszak. Olyan zenei formák és műfajok alakulnak ki, amelyek ma is használatosak. Kezdik megkülönböztetni az énekes és a hangszeres muzsikát egymástól, s a vokális zenén belül szétválik a szólóének és a kórus.
Létrejönnek a csak egyes hangszereket foglalkoztató kamaraegyüttesek, kialakul a több hangszercsoportot magába foglaló barokk zenekar, melynek felépítése a későbbi szimfonikus zenekarok máig érvényes modellje lett.


A barokk zenekar összeállítása

A barokk kor zenekarának nélkülözhetetlen szólama volt a continuó, melyet csembaló, orgona vagy lant játszott. Ez a szólam biztosította a tömörséget és a folyamatosságot (continuó = folyamatos). A continuón általában a zenekar vezetője játszott.

Vonósok, rézfúvósok, ütősök.


A barokk zene talán legfontosabb stílusjegye, hogy a reneszánsz polifóniáját mégjobban beteljesíti, a fényűzésig fokozza. A polifonikus szerkesztésen belül pedig kiemelkedő szerep jut a kontrapunkt (ellenpont) zeneszerzői technikának. Az adott szólamhoz képest a másik "pont ellen pontot", hang ellen hangot állít a zeneszerző. A jó ellenpontban a szólamok egymás ellen dolgoznak, egymást kiegészítik, egyik a másikat kilendíti a helyzetéből. Az ellenpont a zeneszerzői íráskészség legjobb iskolája volt, mindmáig a zeneszerzés tantárgy fontos ágazata. Az énekestől, hangszerestől nagy figyelmet kíván, hogy szólamát összehangolja a másikkal, ugyanakkor a lehető legvilágosabban kiemelje saját szólamának sajátosságát.



A barokk zene műfajai

I.Énekes műfajok
1.Az opera
Létrejöttének előzményei a pásztorjátékok, vásári komédiák. A szenvedélyes egyéni érzelmek kifejezésére a hangszerrel kísért szólóének, a szólómadrigál látszott a legmegfelelőbbnek. Ezt a görög drámák hangszerrel kísért szólóénekéről nevezték el monodiának, azaz énekbeszédnek. Firenzében létrejött egy zenei társaság "Camerata" néven, amely elsőként vezette be az akkordokkal kísért szólóének gyakorlatát, s meghirdette vezérgondolatát: a zenének mindenkor a szöveget kell szolgálnia. Zeneszerzői arra törekedtek, hogy dallamaik megközelítsék az élő beszéd kifejező erejét. A zeneszerzők műveiket már nem csupán kisebb körök, társoságok, rezidenciák (egyház, királyi, hercegi udvarok) számára írták, hanem a nagyközönség elé szánták a műveiket.

1637-ben Velencében megnyílt az első belépődíjas operaház, s 1662-ben Londonban már nyilvános hangversenyeket rendeztek.

Mindezek a próbálkozások segítették egy új műfajnak az operának a megszületését. Az opera egy adott dráma megzenésítése, melyben a szólóének, kórus, zenekari együttes és tánc egységes kompozícióba olvad össze.
Szövegkönyvét idegen szóval librettónak nevezzük. A műfaj kialakulása idején a szerzők a zenedráma (dramma per musica) elnevezést használták, s a szövegkönyvek témáját főként a mitológia tárgyköréből válogatták. (Mitológia: egy nép történetéhez kapcsolódó mítoszok "istenekről, isteni származású hősökről szóló történetek " összessége).

Az opera, témája szerint lehet: opera seria (komolyopera), mely bonyolult lelki vívódásokról, hősökről, társadalmi problémákról szól, valamint opera buffa (vígopera). Ez utóbbinak szerkezete megegyezik a komolyoperáéval, témája azonban könnyed, szórakoztató.

Az operában a történetet énekelve adják elő. Ez kétféleképpen lehetséges: az egyik az eseményt továbblendítő, a beszéd lejtését követő énekbeszéd, idegen szóval recitativo (e: recsitatívó), amelyet csembaló vagy orgona akkordjai kísérnek. Az ilyen éneklési móddal a szereplők rövid idő alatt sokat mondhatnak el a történetből. Az éneklés másik formája a hangszerrel kísért szólóének, az ária, mely rendszerint érzelmes, lírai tartalmú. Ebben nem is annyira a történet, inkább a szép ének, az érzelmekre, szívre ható dallamosság a fontos.

Az operában azonos időben egyszerre többen is énekelhetnek. Az együtténeklők számától függően beszélhetünk duettről, tercettről, kvartettről, és kvintettről, attól függően, hogy ketten, hárman, négyen vagy öten énekelnek egyszerre. Ha egy prózai műben négyen-öten egyszerre beszélnének, abból zűrzavar támadna. Csodálatos módon az operában ez nem zavaró körülmény, mert a zenében éppen a többszólamúság teremt harmonikus egységet.

Az ókori drámában a kórusnak rendkívül fontos szerepe volt. Dicsért, elmarasztalt, lelkesített, tanácsolt, vígasztalt, egyszóval mindvégig kapcsolatban állt a szereplőkkel. Ezt a hagyományt a kórus az operában is megtartotta.

Az operazenekar általában szimfonikus összetételű, de a legkülönfélébb hangszerek is helyet kaphattak benne, például Erkel elsőként szerepeltette együttesében a cimbalmot, s ezzel indult el ennek a népi hangszernek a komolyzenei térhódítása. A zenekar szerepe a kezdéstől a zárásig, azaz a nyitánytól a fináléig tart. A nyitány hangulatteremtő bevezető zene, a finálé az egyes felvonások látványos, színes zárójelenete.

Az operaszínpadon a változatosságot és a látványosságot fokozzák a kóruson kívül a balett- és a különböző
táncjelenetek.


A barokk opera kimagasló mestere
Claudio Monteverdi
(1567-1643)