A
barokk zene
(kb. 1600-1750)
François
Couperin (1668-1733)
Johann
Sebastian Bach
Claudio
Monteverdi
Händel
A barokk zenében is kimutathatók a barokk képzőművészet és
irodalom stílusjegyei: ünnepélyes hangvétel, nagy, lenyűgöző
arányok, ellentétek szembeállítása, hírtelen, váratlan tempómódosítások.
A barokk zene feszültséget
teremtő, mozgalmas, dinamikus, sűrűn alkalmaz díszítéseket.
A barokk zene stílusjegyei nemzetenként is mást jelentenek,
eredményeznek. A zenében a barokk a legnagyobb formaalkotó
korszak. Olyan zenei formák és műfajok alakulnak ki, amelyek ma
is használatosak. Kezdik megkülönböztetni az énekes és a
hangszeres muzsikát egymástól, s a vokális zenén belül szétválik
a szólóének és a kórus.
Létrejönnek a csak egyes hangszereket foglalkoztató kamaraegyüttesek,
kialakul a több hangszercsoportot magába foglaló barokk
zenekar, melynek felépítése a későbbi szimfonikus zenekarok máig
érvényes modellje lett.
A barokk zenekar összeállítása
A barokk kor zenekarának nélkülözhetetlen szólama volt a
continuó, melyet csembaló, orgona vagy lant játszott. Ez a szólam
biztosította a tömörséget és a folyamatosságot (continuó =
folyamatos). A continuón általában a zenekar vezetője játszott.
Vonósok, rézfúvósok, ütősök.
A barokk zene talán legfontosabb stílusjegye, hogy a reneszánsz
polifóniáját mégjobban beteljesíti, a fényűzésig fokozza.
A polifonikus szerkesztésen belül pedig kiemelkedő szerep jut a
kontrapunkt (ellenpont) zeneszerzői technikának. Az adott szólamhoz
képest a másik "pont ellen pontot", hang ellen hangot
állít a zeneszerző. A jó ellenpontban a szólamok egymás
ellen dolgoznak, egymást kiegészítik, egyik a másikat kilendíti
a helyzetéből. Az ellenpont a zeneszerzői íráskészség
legjobb iskolája volt, mindmáig a zeneszerzés tantárgy fontos
ágazata. Az énekestől, hangszerestől nagy figyelmet kíván,
hogy szólamát összehangolja a másikkal, ugyanakkor a lehető
legvilágosabban kiemelje saját szólamának sajátosságát.
A barokk zene műfajai
I.Énekes műfajok
1.Az opera
Létrejöttének előzményei a pásztorjátékok, vásári komédiák.
A szenvedélyes egyéni érzelmek kifejezésére a hangszerrel kísért
szólóének, a szólómadrigál látszott a legmegfelelőbbnek.
Ezt a görög drámák hangszerrel kísért szólóénekéről
nevezték el monodiának, azaz énekbeszédnek. Firenzében létrejött
egy zenei társaság "Camerata" néven, amely elsőként
vezette be az akkordokkal kísért szólóének gyakorlatát, s
meghirdette vezérgondolatát: a zenének mindenkor a szöveget
kell szolgálnia. Zeneszerzői arra törekedtek, hogy dallamaik
megközelítsék az élő beszéd kifejező erejét. A zeneszerzők
műveiket már nem csupán kisebb körök, társoságok, rezidenciák
(egyház, királyi, hercegi udvarok) számára írták, hanem a
nagyközönség elé szánták a műveiket.
1637-ben Velencében megnyílt az első belépődíjas operaház,
s 1662-ben Londonban már nyilvános hangversenyeket rendeztek.
Mindezek a próbálkozások segítették egy új műfajnak az operának
a megszületését. Az opera egy adott dráma megzenésítése,
melyben a szólóének, kórus, zenekari együttes és tánc egységes
kompozícióba olvad össze.
Szövegkönyvét idegen szóval librettónak nevezzük. A műfaj
kialakulása idején a szerzők a zenedráma (dramma per musica)
elnevezést használták, s a szövegkönyvek témáját főként
a mitológia tárgyköréből válogatták. (Mitológia: egy nép
történetéhez kapcsolódó mítoszok "istenekről, isteni
származású hősökről szóló történetek " összessége).
Az opera, témája szerint lehet: opera seria (komolyopera), mely
bonyolult lelki vívódásokról, hősökről, társadalmi problémákról
szól, valamint opera buffa (vígopera). Ez utóbbinak szerkezete
megegyezik a komolyoperáéval, témája azonban könnyed, szórakoztató.
Az operában a történetet énekelve adják elő. Ez kétféleképpen
lehetséges: az egyik az eseményt továbblendítő, a beszéd
lejtését követő énekbeszéd, idegen szóval recitativo (e:
recsitatívó), amelyet csembaló vagy orgona akkordjai kísérnek.
Az ilyen éneklési móddal a szereplők rövid idő alatt sokat
mondhatnak el a történetből. Az éneklés másik formája a
hangszerrel kísért szólóének, az ária, mely rendszerint érzelmes,
lírai tartalmú. Ebben nem is annyira a történet, inkább a szép
ének, az érzelmekre, szívre ható dallamosság a fontos.
Az operában azonos időben egyszerre többen is énekelhetnek. Az
együtténeklők számától függően beszélhetünk duettről,
tercettről, kvartettről, és kvintettről, attól függően,
hogy ketten, hárman, négyen vagy öten énekelnek egyszerre. Ha
egy prózai műben négyen-öten egyszerre beszélnének, abból zűrzavar
támadna. Csodálatos módon az operában ez nem zavaró körülmény,
mert a zenében éppen a többszólamúság teremt harmonikus egységet.
Az ókori drámában a kórusnak rendkívül fontos szerepe volt.
Dicsért, elmarasztalt, lelkesített, tanácsolt, vígasztalt,
egyszóval mindvégig kapcsolatban állt a szereplőkkel. Ezt a
hagyományt a kórus az operában is megtartotta.
Az operazenekar általában szimfonikus összetételű, de a legkülönfélébb
hangszerek is helyet kaphattak benne, például Erkel elsőként
szerepeltette együttesében a cimbalmot, s ezzel indult el ennek
a népi hangszernek a komolyzenei térhódítása. A zenekar
szerepe a kezdéstől a zárásig, azaz a nyitánytól a fináléig
tart. A nyitány hangulatteremtő bevezető zene, a finálé az
egyes felvonások látványos, színes zárójelenete.
Az operaszínpadon a változatosságot és a látványosságot
fokozzák a kóruson kívül a balett- és a különböző
táncjelenetek.
A barokk opera kimagasló mestere
Claudio Monteverdi
(1567-1643) |