A gótikus építészet

Franciaország
Anglia
Itália
Németország
Közép- és Kelet-Európa
Ausztria
Csehország
Lengyelország
Magyarország

A gótikus elnevezés a reneszánsz korából származik, a csúcsíves stílus elítélô értékelése. A reneszánsz ember felfogása szerint az antik művészet aranykorát a középkor barbár, a gótoktól eredô torz művészete követte. Valójában azonban a gótok és a gótikus stílus között nincs összefüggés.
A gótika sokrétű, belsô ellentmondásoktól és ellentétektôl feszülô gazdag világát, a társadalom alapvetô változásait az irodalom és a képzôművészetek is tükrözik.
A formanyelv továbbra is kötött. Az ábrázolás korábbi, sematikus merevsége azonban fokozatosan feloldódik. a szimbolikus ábrázolásmód helyett az eseményeket elbeszélô és az érzéseket kifejezô, a természet megfigyeléseirôl tanúskodó, valósághűbb művészet fejlôdik ki.

A legfôbb művészeti feladat továbbra is a templomépítés marad. A súlypont a székesegyházakra tevôdik át.
A gótikus stílus kifejlesztésében döntô fontosságúak a XII. században a ciszterci rend. A gótika sajátos stílusváltozatát alakítják ki a XIII. században a szegénység eszményét hirdetô kolduló vagy prédikátor rendek a ferencesek és domonkosok.
A gótika késôbbi szakaszában a plébániatemplomok kerülnek túlsúlyba.
A gótikus templomok alaprajzi és magassági méreteikben általában túlnônek a románkoriakon.

Téralakítás:

Alaprajz: kereszt.
A gótikus építészet stílusjegyei: a jellegzetes tér- és tömegalakítás, a szerkezeti rendszer és a részletformák a nagy francia székesegyházakon alakulnak ki. Téralakításukban a legfôbb törekevés a román stílusban kiérlelôdött alaprajzi elrendezés és felépítés továbbfejlesztése: a térrészek egyesítése áttekinthetô, magasba törô, erôsen bevilágított téregyüttessé.
A térelrendezés általában hosszanti.
A többhajós térrészek általában bazilikás felépítésűek. Az egységesebb terű csarnoktemplomok (és terem templomok, amik fôleg Kelet- és Közép- Európában voltak elterjedve), bár egyes vidékeken korán is elôfordulnak, a kolduló rendeknél és a késôi polgári gótikában válnak gyakorivá.
A hajók térarányai általában igen karcsúak. A fôhajók magassága a francia székesegyházakban a szélesség két-háromszorosa. Kelet és Közép-Európában zömökebbek.
A terek lefedése túlnyomó részben boltozatos, kezdetben hatsüveges, majd gótikus keresztboltozat. Angliában korán megjelennek a bordák szaporításával kialakuló, a boltmezôket egységbe fogó csillag- és hálóboltozatok.

Szerkezetek:

A gótika a csúcsív és a bordás keresztboltozat felhasználásával és továbbfejlesztésével alapvetôen új, egységes szerkezeti rendszert hozott létre. Megteremtette a nagyméretű, magasbatörô terek áttekinthetô, fénnyel elárasztott együtteseinek kialakításához a viszonylag könnyű boltozatokat hordó és így karcsú támaszokkal megoldott vázas szerkezeti felépítést.

A teherhordó szerkezeti váz részei a boltsüvegek terhét hordó boltozati bordák. Igyekeztek kiküszöbölni a keresztboltozat négyzetes alaprajzának kötöttségét. Ezek a törekvések hozták létre a csúcsíves gótika keresztboltozatát. Ennek homlok- és átlós ívei csúcsívesek, így oldalnyomásuk kisebb. A csúcsíves homlokívek egyúttal lehetôvé tették, hogy keresztboltozatok téglalap alaprajzzal épülhessenek.

Kialakítják a fiókos dongaboltozatot. A késôi gótikában a vízszintes vetületben egyenes bordákat két irányban hajlított, szeszélyesen ívelô vonalvezetésű bordázat váltotta fel.

A rendkívül karcsú határoló falak, ill. az egyre nagyobb nyílásokat közrefogó keskeny faltestek nem voltak elegendôk a boltozatok oldalnyomásának felvételére. Ezért ezeket a boltvállak tengelyében a falsíkra merôleges támpillérekkel támasztották meg és merevítették. Kelet és Közép-Európában a támív elmarad, a támpillér az épület belsejébe kerül.

A gyakran igen nagy méretu ablaknyílásokat színes üvegezéssel zárták el.

Alaktan:

A stílus késôbbi szakaszaiban a díszítôkedv fokozódik, és a formák gyakran elszakadnak a szerkezeti adottságoktól.
Az alapvetôen alaktani elemek a támaszok: pillérek, oszlopok, gyámkövek, támpillérek és támívek; a boltozati elemek: bordák és zárkövek; a felülettagoló elemek: párkányok, nyílások és ezek keretezései, osztásai, fülkék, ívsorok; végül egyes, a szerkezetektôl független, sajátos díszítôelemek.
A pillérek és oszlopok megôrzik a támaszok hagyományos tagolódását, lábazatra, törzsre és fejezetre.
A támpillérek felületei kezdetben simák, tagolatlanok. Késôbb a merev síkokat kôrácsokkal gazdagon keretelt szoborfülkékkel oldják fel.
A homlokzatok vízszintes tagolóelemei a lábazati, osztó- és koronázópárkányok.
A falnyílások felül kezdetben szinte kizárólag csúcsívvel záródnak. A csúcsív fejlôdése során egyre magasabb, meredekebb ívű. A késôi gótikában a csúcsívet sokszor már, részben összetett ívformák: szamárhát-, Tudor-, függöny- és szegmensívek váltják fel.
Az ablakok alakja, keretezése és osztása a gótikában fokozott jelentôségu, miután méretük erôsen megnövekszik, és a homlokzatok uralkodó elemivé válnak. Általában a támpillérek közeiben helyezkednek el, és gyakran a teljes támpillérközt kitöltik

A vonalzóval és a körzôvel szerkesztett rajzú kôrács, a mérmu az ikerablakokat egybefoglaló teherhárító ív mezôjét elzáró kôalapot áttörô környílásból fejlôdik ki. Ez fokozatosan növekedve végül kitöltötte a csúcsíves ívmezôt, a fennmaradó felületeket ívháromszögek törték át, a kört pedig belül karéjok tagolták.
Mérművekkel osztották a kör- vagy rózsaablakokat is, kezdetben küllôs osztást továbbfejlesztve, majd szabadon szerkesztett idomokkal.

Kelet-Közép-Európában a homlokzat egyszerűbb.

Tömör felületeken vakmérművet alkalmaztak.
A bejárati nyílás fölött a csúcsíves ívmezôt többnyire dombormű vagy vakmérmű, esetenként mérműves ablak tölti ki.
A nem szerkezeti jellegű díszítôelemek tovább gazdagítják a szerkezeti és tagolóelemeket. A gótika két jellegzetes díszítôeleme a kúszólevél és keresztvirág.

A nyugati homlokzatok, egyben az épülettömeg uralkodó elemit alkotó tornyok négyszöghasáb tömegét támpillérek, fiatornyok, fülkék és karcsú magas ablakok tagolják függôlegesen, ami fokozza a monumentalitás hatását.

Az oromzatot vimperga és timpanon díszítette.